Ung, 1907. július-december (45. évfolyam, 27-50. szám)
1907-08-25 / 34. szám
45. évfolyam. — 34. szám Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1907. augusztus 25. Előfizetési feltételek: Csak az „Eng“ lapra : Egész évre . . 8 K j Negyedévre . 2 K félévre . ■ . . . 4 K | Egyes szám . 20 f 1 Amerikába: Egész évre ... 10 K 60 „tng vármegye Hivatalos I.apjá“-val együtt: egész évre , 12 K — Félévre .... 8 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyllttőr soronkint 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatal telefonszáma 11. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tér l-ső szám. Felelős szerkesztő: 8egédszerkesztő : BÁNOCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Pályaválasztás előtt. Irta Deák Gyula. Vége a vakációnak és az azzal járó mulatságoknak, szines ábrándoknak. Néhány nap múlva megnyílnak az iskolák kapui és a fiatalság tódul a középiskolákba, akár van kedve és tehetsége a tanuláshoz, akár nincs. Mindenki urat akar nevelni gyermekéből, ha nagyobbat nem is, mint dijnokot, de mégis csak urat, mert az „ur“ fogalmát úgy értelmezi : ur az, a ki szellemi munkát végez, ha csak 2 K is a napidija; ellenben az, a ki testi munkával keresi a kenyerét, nem ur, még ha 20 K is a napi keresete. Ebben az értelmezésben van a hiba, itt találom a sok nyomorúságnak a csiráját és iparunknak, valamint kereskedelmünknek lassú, szégyenletesen lassú emelkedését. Pedig az utóbbi időben szeretjük hangoztatni a magyar ipar fontosságát, a nemzet közgazdasági viszonyainak megjavítását előmozdító hatását. Vezető politikusaink is sokat foglalkoznak a kérdéssel, de higyjék el, hogy addig nem lesz emelkedés, a mig rajtunk erőt lem vesz a fentebb említett értelmezésű úrhatnámság. Ipari és kereskedelmi pályára nem akarja gyermekét adni senki sem. Ha a középiskola egy-két osztályát elvégezte valami nyomorúságosán a tanuló, akkor annak már „úri“ tervei vannak és beférkőzik valami hivatalba dijnoknak s ott körmöl szánalmasan kicsiny díjért, de mindegy, ő azért „úr“ s megvetőleg néz le az iparosra, a kinek pedig szorgalmából néhány tizezer K pénze van. Azt az igazságot mindenfelé hirdetni kellene az iskoláknak, hogy az ipari és kereskedelmi pályákon sokkal nagyobb az esély az anyagi boldogulás terén, mint a hivatali pályákon. Kézzelfogható példák szemeink előtt vannak. Városunkban vannak jómódú iparosok, a kik kitartó munkájukkal házat, szőlőt szereztek, van nagyösszegü készpénzük, jól élnek, jól ruházkodnak s arra is kerül pénzük, hogy el-elutazzanak két-háromszáz koronát. Melyik lateiner ember éri ezt meg? Próbáljon csak elutazgatnia kishivatalnok néhány száz koronát, mindjárt megbillen háztartásának egyensúlya. A napokban olvastam, hogy Nagybecske- rek városának a temesvári fa- és fémipari szakiskolában elhelyezett alapítványára egyetlen egy tanuló sem jelentkezett. Valósággal érthetetlen dolog, hogy ingyenes helyre sem akad tanuló. Pedig az ilyen szakiskoláknak, melyekben a felvételhez négy középiskolai osztály elvégzése szükséges, akár a fa-, akár a fémipari csoportját végzett tanulók nagy vállalatoknál, gyáraknál, mint előmunkás, felügyelő, üzemvezető nyernek alkalmazást, igen szép jövedelem mellett. De hát mit ér mindez, mikor sokak előtt nem „úri“ foglalkozás. A zalatnai áll. kőfaragó és kőcsiszoló ipari szakiskola igazgatósága keservesen panaszkodik, hogy nagy kedvezmények mellett sem kap tanulót, pedig ők a hat elemi, vagy két középiskolai osztályt végzettekből ujon- coznak. Lelkes felhívásban fordul az igazgató a szülőkhöz. „Most, — Írja az igazgató — midőn az ifjúság pályaválasztás előtt áll, ne kényszeritsük az ügyes kezű és ipari pályára hajlammal biró ifjainkat a túlzsúfolt középiskolákba, ne neveljünk szegény napidijasokat azokból, a kik, ha iparosokká képeztetnének ki, magoknak biztos megélhetést, a magyar iparnak pedig föllendülést és virágzást biztosíthatnak. Becsülnünk kell a tisztességes ipart, mert az megérdemli azt. Ne felejtsük, hogy a munka nemesit.“ Itt van a mi agyagipari szakiskolánk. Ez az intézet sem tud sok tanulót kapni. Pedig, a mint az igazgató az értesítőben közli, a végzett tanulók alkalmazása iránt évről-évre fokozódik a gyárosok és iparosok érdeklődése. A múlt iskolai évben is oly sokan fordultak ez iránt a szakiskolához, hogy a nagyszámú megkereséseknek csak kis részben tudott eleget tenni. Az ipar és kereskedelem fellendülésének két fontos tényezője, hogy ezekre a pályákra ne csupán a rossz és szegény tanulók lépjenek. Bizonyos fokú intelligenciát ezek a pályák is megkívánnak. A jobbmódú elemeknek a bevonása pedig azért szükséges, hogy az iparos és kereskedő tőkét tudjon elhelyezni, a melylyel aztán üzletét könnyebben felvirágoztatja. Szterényi államtitkár a pécsi országos iparos kongresszuson elmondott részletes beszédében utalt arra, hogy négy elemi osztály elvégzéséhez fogják majd kötni az iparos tanoncoskodás kezdetét. Ennél tovább kellene mennünk. Meg kellene követelnünk akkora előképzettséget, mint a mekkorát az agyagipari, kőfaragó és kőcsiszoló iskolák kívánnak, t. i. hat elemi, vagy két középiskolai osztályt. Az elméletileg képzett tanuló a gyakorlati dolgokat könnyebben, gyorsabban és jobban sajátítja el. Az iparos osztálynak a megbecsülése nálunk nem divat. Talán nem is tehetünk erről. Magyarországon igy látjuk, a példa pedig vonz. Külföldön hasonlíthatatlanul előkelőbb szerepet játszik az iparos osztály. Hogy egyéb példára ne hivatkozzam, Romániában való utazásom alkalmával a turn-severini, Traján-liceum tanárai mondták nekem, hogy náluk a kereskedők és iparosok képezik az első osztályt. Ha nálunk ezt nem is érhetik el, de mindenesetre emelkedhetik társadalmi pozíciójuk, hogy ha az előképzettségük nagyobb lesz a mostaninál. A pályaválasztás előtt aktuálisak e sorok. Ha csak egy szülőt is meg tudtam győzni az ipari pálya fontosságáról és előnyéről, teljesen jutalmazva látom ezt a kis cikket. Ungvár zenei élete. — 30 év emlékei. — A Széchenyi-liget árnyas fasoraiban sétáltam, midőn az ott térzenélő katonai zenekar hangjai megütötték fülemet. Ismergetem a dallamot s egy régi kép elevenül meg emlékezetemben. Bellini Normája volt, melyet az Ungmegyei Közművelődési Társulat zene- művészeti szakosztálya boldogult Plotényi bácsi fáradságot nem ismerő vezetése mellett tanult a 70-es évek végén. Mint minden műkedvelői társaság, ez is vegyes, nagyobbrészt fiatal és bohó szereplőkből verődött össze, hol a zene- és éne<művelés mondhatni csak cégér volts az összejövetelek, u. n. próbák, kedélyes mulatsággá fejlődtek, hol a két nembeli szereplők találkát adtak egymásnak, hogy kötekedés- és élcelődéssel elűzzenek néhány unalmas téli estét Nem csoda Feltámadás ... Irta Sallay Gyula. Száguldva járt az idő felettem . . . Fáradt volt szivem és azt hittem már, Hogy vége-vége, . . . hogy nem éri többé Virágfakasztó, fényes napsugár. Álmodó lelkem sok szép álmait Temetgetém lassan, egymásután S vágytam pihenni hosszan, csöndesen A csillagtalan ... a nagy éjszakán. Úgy jöttél te ... s szemednek tűzétől Hamvadó szivem új lángot fogott! Szeretem újra ezt az életet, A mit a lelkem már-már eldobott. Forró csókokra vágyik ismét ajkam És ölelni tud újra a karom, Karjaid között az elfelejtett Fényes álmokat visszaálmodom . . . Gleichenbergi levél. 1907. aug. 17. A mikor e sorokat papirosra vetem, künn teljes erővel szakad az eső, zölddel befutott ablakomon át cikkázó villámok világítják meg szobámat s a szél úgy luj, úgy sivit, sir és kacag, mintha csak azt nevetné, vagy talán könnyezné, hogy Gleichenberg fürdő mily naiv áhítattal készülődik a holnapi nagy, cs. és kir. ünnepre. No de eDgem mindezek a külső momentumok csak igen gyengén érintenek. Hogy is ne volna ez igy, mikor a „derűre ború“ elvét Steiermark e kellemes fürdőjében klasszikus formájában ismerhettem meg 1 Változó itt a hangulat mindenféleképpen. A fekvő ágyat gondozó, túl-okos Karitól kezdve a vörös orrú kappel- meisteren át, egész a Winkenburg grófok és grófkisasszonyok élénk zöld napernyős nevelőnőjéig — itt mindenki, mindennap más és más lábbal kél fel s erre a lábára sántít egész napestig. Az időjárás, ez a szeszélyes diva (alias divina!) pedig egyszerűen kéjeleg abban, ha a jól kiöltözött vendégeket a sétányokról megszalasztbatja, felemelheti az asztalterítőket, lerepit- heti a székekről a legfrissebb újságokat (úgylátszik, nagyon könnyűek lehetnek?!), szétbontatja a papirosszalvétákat s belekapaszkodva a tiszti leányok bő köpe- nyógébe, elárulhatja indiszkrét hajlandóságait. Ha tehát a szent természet maga is ilyen változékony, miért ne tehetnék én rajta is egy fokkal túl oly módon, hogy a mikor ő sir, akkor ón nevetek s esetleg akkor bántson legjobban az a „bizonyos“ gondolat, a mikor a lajtántúliak napja fürgén csúszik át az árnyatadó platánok széles levelein s játszadozni, ugrándozni kezd az előttem fekvő „Magyarország“ fekete betűin ? A propos I nem hagyom el, sőt még e sorok elejére kellett volna odaszögeznem azt a bosszantó s gyakori abnormis jelenséget, hogy mi magyarok, ha a világ végén, vagy Kukutyinban lennénk is, mindjárt kiteszünk magunkért. Igaz ugyan, hogy Gleichenbergben igen sok a fürdővendóg aus Ungarn, de azután van is itt a Kurhaus előtt olyan huszonegyezós, alsózás és baccarat, a milyenhez hasonlót talán csak valahol Ungvá- ron egyik-másik kávéház eldugott fülkéiben élvezhet néha végig a boldog halandó 1 Ügy vettem észre (s egy itt üdülő fővárosi rendőrkapitány-ismerősöm igazat is adott nekem), hogy manapság sokan csak azért jönnek ide, hogy szerencsét próbáljanak a világot jelentő harminckét és egyéb levelű és leveleden biblián. Persze elvernek, vagy összeharácsolnak egy csomó pénzt s aztán az utóbbi esetben átviszik innen Reichenballba vagy Semmeringenbe s ott ráköltik a torkukra, vagy a megrendült idegeik helyreállítására. Hát nem bolondok az emberek? S bizony úgy hiszem, hogy a mint én levonom a látott- és hallottakból a következményeket, úgy megcselekszi azt a józan steier is. A fürdőszezon végén, a sok zseb előtti bajlongás után, bizonyára nagyot nevet a magyarok ügyefogyottságán s htokban örül félszegségeinek, nagy társadalmi rövidlátásunknak. Több is neki a sütnivalója, mint teszem azt annak a három magyar fiatal embernek, a kik a napokban úgy akarták mindenképpen magukra vonni a közfigyelmet, hogy „more patrio“ pezsgőt töltöttek a zongora húrjai közé, bevertek néhány tükröt, összetörték a vastag sörös poharakat s hogy végül mi sem maradjon el, a teljesség kedvéért, egyenkint dobálták ki a kávéházból az okvetetlenkedő pincér- és rendőrsereget. És mi nekünk még nem elégséges a külképviseletünk ? Elég biz ebből a jóból azt hiszem, minden rendes, bármilyen nációbeli gyomornak is egyaránt 1 Négy óra van és most megy a közönség a színházba. Én mindössze csak egyszer voltam, a mikor az itt nyaraló Guti Soma „Fehér egerét“ adták, hanem Hekubára 1 s az Iréné Beraun (a legszebb gleichen- bergi szubrett) koromfekete szemeire fogadom, tőlem többet egy fittying nem sok, de annyit se látnak. Hisz ez valóságos tingli-hangli, de nem színház 1 Aztán meg micsoda antibigienikus berendezés színpadon s nézőhetilap.
