Ung, 1907. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

1907-02-24 / 8. szám

2. oldal.

TT IST <3Ezt a rendelkezést, a mint eljárásunkból méltóz- tattak szives tudomásul venni, betartottuk. A midőn tehát ezúttal a mélyen tisztelt közgyűlést szívből üdvözlöm, legyen szabad futó visszapillantást vetnem arra az egy-két főbb eseményre, a melyek a lefolyt éven át országos egyesületünk életében fölmerültek és a melyek a mi tevékenységünknek is irányt szabtak.

A fizetés javítás volt az a tengely, a mely körül forgott minden törekvésünk. Férfias őszintességgel kell megvallanom, hogy e téren nem mindent és nem egészen úgy sikerült kivívnunk, a mint ezt óhajtottuk. Mert mi például egy feliratunkban legszegényebb kartársaink részére az 1600 K-ás kezdőfizetést sürgettük és e helyett az 1400 K-ást kaptuk. Vagy például a tanárság részére a Széli-féle törvényjavaslat megvalósítását sürgettük, e helyett mai napig sem tudjuk, mit fogunk kapni. Avagy például a szolgálati időt méltánytalanul állapítják meg azon tisztviselőtársainknál, a kiket már az 1893. évi IV. törvénycikk is lefokozott. Nagyjában azonban a folyamatban levő fizetés- javítás tényleg javított helyzetünkön. így első sorban mindnyájunk örömére a tanitóvilág helyzetén; másodsorban az alsó három fizetési osztálynak megadta a kívánt korpótlókokat és harmadsorban a fizetési osztály első fokozatait betöltötte.

Itt kell megemlítenem, hogy e tárgygyal kapcsolatban egyik feliratunkban az ungvári áll. tisztviselők lakáspénzének a megjavítását is sürgettük. És a Vison- tai képviselőnktől kapott értesítés alapján örömmel jelenthetem, hogy Popovics államtitkár e kérdésben biztatóan, igen koncziliánsan nyilatkozott és annak teljesítését megígérte.

A második főtörekvósünk, a mint ezt már meg- válaöztatásomkor is bátor voltam jelezni, a szolgálati pragmatika megvalósítására irányult. E tárgyban is terjedelmes és megokolt feliratot intéztünk a központhoz és erélyesen szorgalmaztuk a szolgálati pragmatikának mielőbbi megalkotását, egyrészt azért, hogy az állami tisztviselő erkölcsi és anyagi függetlensége biztosítva legyen a mindenkori kormánynak esetleges önkényével szemben és alkotmányunknak is áttörho- tetlen védőpaizsa gyanánt szolgáljon, másrészt azért, hogy fizetésünk ne ideiglenes személyi pótlékok alakjában, hanem a szolgálati pragmatika körén belül egyszer s mindenkorra törvény utján rendeztessók és ugyanekkor fizetésrendezésünk netáni sérelmei még egyszer és utoljára orvosoltassanak. S hogy ezen lépésünknek is volt eredménye, legyen szabad hivatkoznom országos egyesületünk azon elhatározására, mely szerint a szegedi gyűlés programmjába a szolgálati pragmatikát első sorban tűzte ki tárgyalásra és a kormány is a minden oldalú erkölcsi nyomás következtében bele fogott annak kidolgozásába. Reményünk lehet tehát, hogy ez a régtől fogva ápolt hő óhajunk is valóra fog válni és ez lesz tulajdonképpen a magyar tisztviselői karnak újabb időben a legnagyobb és legszebb diadala.

Nem részletezvén a státusrendezést, vagyis az előléptetési viszonyok olynemü javítását, mely szerint a kormány az alacsonyabb állások apasztását és a magasabb állások megfelelő szaporítását már az 1906. évi költségvetési törvényben megkezdte, bár az 1907. évi költségvetési törvényjavaslat e tekintetben elő- haladást nem mutat, — legyen szabad még rámutatnom arra a kedvező körülményre, hogy az Állami Tisztviselők Országos Egyesülete újabb időben a kartársi szellem és összetartás ápolása végett élénk érintkezésben áll a vidéki alakulatokkal, tehát velünk is. Ennek folyománya az aradi és szegedi kartársi találHirtelen elógülten elmosolyodott. Barátságos arccal fordult a szomszédjához, a ki embergyülölő tekintettel mélyedt a levegőbe. Látszott rajta, hogy hosszabb útra indult, isszonyuan ki van merülve, és hogy dühös, hogy ez a másik ott mellette még a kis fekvő helyéről is kiszorította.

— Akarja uraságod — szólalt meg most diplomatikusan Kovács bácsi — akarja uraságod, hogy minél hamarább lefeküdhessék ?

— Hogy a manóba ne akarnám ? ! — volt a válasz, miközben egy sóvár pillantása siklott el a többieken, a kik már mind a hárman jóízűen aludtak.

— Meglesz — kérem — biztatta Kovács.

— Én, kérem, Vácnál kiszállok. Addig azonban aludni szeretnék. Ha Vácnál ön fölébreszt, akkor örömest átadom önnek a helyemet. Ha azonban ezt a szívességet ön mégsem tenné meg nekem, akkor szent, hogy elalszom Bécsig, s ön az egész utón gubbaszthat itt a sarokban, — ülve. Fölóbreszt ?

— Föl, — mondta a másik.

— Köszönöm, — felelte halkan Kovács bácsi, s a következő percben már aludt, akár a bunda.

Szomszédja ádáz tekintetet vetett feléje ... A vonat most hagyta el Palota-Újpestet.

Kovács bácsi pedig a lakodalomról álmodott. A vacsorával, igaz, nem várták meg, de gondosan félreraktak neki mindent. És hogy ízlik a sörre a pompás kacsapecsenye I Meg a pulyka! Meg a többi dicső eledelek 1 És különösen hogy csúszik mindezekre a bor! Finom kis ital! Kovács bácsi, karcsú boros pohárral a kezében, most feláll az asztal mellett, és általános figyelem közben szólani kezd:

kozás, ennek a szeptember hóban megtartandó országos kongresszus. Mindezeken és ezeken kívül is leg- sajátabb és legéletbevágóbb érdekeinket folyton felszínen tartja és elszánt küzdelmet folytat azok diadalra juttatásáért.

De mindennek dacára országos egyesületünk tagjainak száma még mindig csak 5000 és összes tisztviselőtársaink 90%-a még mindig nem tagja egyesületünknek és igy ez utóbbiak sem anyagi, sem erkölcsi, sem szellemi áldozattal nem sietnek hozzájárulni azon erő gyarapításához és egyesítéséhez, mely- lyel az állami tisztviselők szervezetének a kivívandó siker és győzelem érdekében föltétlenül kell rendelkeznie.

Uraim, az erő az egyesülésben van. Egyes ember, ha még oly hatalmas is, országos dolgokban egymagában nem sokra képes. Ámde ha az egyesek százai meg ezrei vállt vállhoz vetve összefognak és óriási erkölcsi testületekké, hatalmas szervezetekké tömörülnek, akkor szent és igazságos ügyünknek senki és semmi sem fog ellenállhatni és akkor csodákat művelhetünk.

E biztató és fölemelő gondolattal a közgyűlést megnyitom és fölkérem az igen tisztelt titkár urat, szíveskedjék lefolyt évi tevékenységünket részleteiben is méltatni.

*

Kiss István egyesületi jegyző terjedelmes évi jelentést olvasott fel, melyben az Állami Tisztviselők Országos Egyesületének s az ezzel karöltve munkáló ungvári Vidéki Körnek múlt évi működéséről számol be részletesen. A jelentés e mellett hű képét adja az állami tisztviselők eddig kifejtett országos mozgalmainak, összegezi az eddig elért eredményeket és megjelöli a jövőben kifejtendő munkásság helyes irányát is. Ezen évi jelentésből örömmel győződhettünk meg arról, hogy a központi egyesület és a helyi alakulat mindannyiszor felemelte szavát, valahányszor arra alkalom kínálkozott, hogy az állami tisztviselők érdekei előbbre vihetők voltak; megtudtuk, hogy a Vidéki Kör, az állami tisztviselők e csendben munkálkodó egyesülete, folytonosan résen áll, figyelemmel kíséri az eseményeket és mozgalmakat, tanácsol, eszméket vet fel, melyek megvalósítására segítségül hívja a központi egyesületet, az erre hivatott tényezőket, a befolyásos egyéneket stb., s az állami tisztviselők egyetemét érdeklő kérdések napirenden tartása mellett a speciális helyiérdekek előbbrevitelét is szivén viseli. A Vidéki Körnek — mely mindössze három éves intézmény, — 150 tagja vau.

A gonddal kidolgozott évi jelentést feszült figyelemmel hallgatták a gyűlés tagjai. Ezután a pénztárosi jelentés került bemutatásra. Pap János pénztárosnak a felmentvényt megadta a gyűlés.

E közgyűlésen választatott meg a tisztikar és igazgató-választmány is. Megválasztattak : elnökké

Románecz Mihály kir. kath. főgimnáziumi igazgató, alelnökké Zachar Jakab m. kir. erdőmester fúj, eddig választmányi tag volt), jegyzővé Kiss István kir. s.- tanfelügyelő, pénztárossá Pap János szakiskolai igazgató, számvizsgálóvá Aigner Ferenc pénzügyi titkár (új, eddig választmányi tag volt), választmányi tagokká Deák Gyula áll. polgári leányiskolái igazgató (új), Tábor Péter h. pénzügyigazgató (új), Oadics György államépitészeti hivatalfőnök és Kelecsényi Ferenc m. kir. erdőfelügyelő.

Egy állami tisztviselő.

— Kedves uj házaspár! . . .

— Vác! — kiáltotta valaki a Kovács bácsi fülébe — Vác! kérem, Vác! Siessen!

— Mi

............mi ? — riadt föl álmából félbeszakítva pohárköszöntőjét a megszólított — Mi az, kérem ?

— Vác! Vác! Tessék sietni! Mert . . .

Kovács bácsi nem várta be a végét. Kapta a

kalapját, és vad gyorsaságban rohant végig a folyosón, ki a kocsiajtóhoz. Éppen csak hogy még leugorhatott.

Csupán a mikor a vonat már tüszkölve, fújva, füstölögve tovább döbörgött az állomásról, akkor nézett szét Kovács bácsi a vágányok körül a sötétben.

— Mi ez ?

Megkérdezte a portást.

— Vác ez ?

Az flegmával felelt:

— Dehogy, kérem; Vác még-két állomás innen. Ez csak Dunakesz.

— És mikor megy a legközelebbi vonat ?

— Reggel. Addig sem előre, sem hátra nem lesz több vonat. Ez volt az utolsó.

Kovács bácsi szomorúan pillantott kezében a menyasszonyi bokrétára: — Adieu, lakodalom ! Aztán dühösen nézett a tovarobogó vonat után ....

Azon pedig, az egyik másodosztályú szakaszban ezalatt már kényelmesen nyúlt el a leszállított váci utas ülésén a negyedik.

Ajkai körül ádáz mosoly játszadozott ....

8. szám.

Tanítók szövetsége.

Irta Braunfeld Mór.

Tanítók! Kartársak!

A tétlenség bűn. Kétszeresen bűn akkor, ha az ember önmagáért és családjáért nem tesz semmit. És mi sajnos — jóllehet önhibánkon kívül — e bűnbe estünk, mert mindeddig önmagunkért vajmi keveset, jóformán semmit sem tettünk. Ennek oka az, hogy erőnket, időnket, munkásságunkat majdnem kizárólagosan a közjónak szenteltük. Nincs szép és nemes eszme vagy elv, melynek szolgálatában ott ne találnék a tanítóságot. Humánus intézményeknek, a közművelődés és jótékonyság gyakorlására alakult egyesületeknek mindenütt lelkes hívei és támogatói a tanítók.

Mindent és mindenkor a közjóért; ez vezérelte a tanítóságot. És mi a jutalma elvitathatatlanul fontos tevékenységéért, testet-lelket ölő munkájáért? Legjobb esetben szerény elismerés és — alamizsna-bér. Ezt ezúttal nem panaszkép mondom. Bebizonyithatjuk-e, hogy többet érdemeltünk? „A ki nem dolgozik, ne is egyék“, tartja a közmondás; hát eleget tettünk-e magunkért és családjainkért? Már pedig, ha magunk nem törődünk önmagunkkal, várhatjuk-e, hogy más törődjék velünk és munkálkodjék a mi javunkra?

Minden teremtett lény a belé oltott életösztönénél fogva helyzetének javítására törekszik. Hogyne tenné ezt különösen a nyomorban élő öntudatos ember! Azt pedig senki sem mondhatja, még a legjobb akarata mellett sem, hogy a mi helyzetünk általában nem eléggé nyomorúságos. S igy a természet törvénye szerint is kell, hogy helyzetünk javítására törekedjünk és ha célt akarunk érni, nekünk kell az eke szarvát megfogni, nekünk kell az utat-módot kijelölni a cél elérésére.

Minden öntudatosan érző és tüggetlenül gondolkodó tanító nem személyek, hanem a rendszer változásától várja a tanítói sérelmek orvoslását. Feladatunk tehát küzdeni annak a rendszernek legyűrésére, mely csak a tanítók koplalása és müveletlensége árán akar élni és irtózik minden kulturális fejlődéstől, főkép annak leglényegesebb előfeltételétől: a tisztességes

népoktatástól (jól képzett, jól díjazott tanító, kellően felszerelt iskola, tanitó-kamarák stb.) lel kell világosítanunk a népet, miszerint Magyarország élet szükséglete, hogy a magyar népoktatás a kornak megfelelően reformáltassék és a magyarországi tanítók gazdasági és erkölcsi helyzete javuljon Nem személyek ellen tehát, hanem rendszer ellen kell küzdenünk. A mi harcunk békés, de hathatós fegyverekkel vívandó meg. Harci eszközünk nem a sztrájk, hanem a tanítás, felvilágosítás. Ez biztosan célhoz vezet. Ilyen munkát végezve, le kell vetni a felekezeti és nemzetiségi pápaszemeket és szabad szemmel vizsgálni azokat a törvényeket, melyek a magyarországi tanítókat közös gazdasági nyomorúságuk folytán egy táborba szólítják és közös munkára serkentik vallásra, politikára és nemre való tekintet nélkül.

Rendszer ellen küzdünk; rendszer ellen pedig csak sok százan, ezren szervezetten harcolhatunk sikerrel. Szervezkednünk kell tehát, még pedig minél nagyobb területen. Egy tanítói szövetség ereje a szövetség tagjait eltöltő szellemben, az energiában, a szívós és kitartó egyéni és összmunkában nyilvánul.

Itt az idő ! Magyarország tanítósága végre öntudatra ébredt. Belátta, hogyha maga nem cselekszik, nem munkálkodik helyzetének javításán, kielégítő eredményt nem várhat. Belátta végre, hogy a sokféle egyesülés, a szétforgácsolt erő célhoz nem vezet. Izzanak a kedélyek szerte az országban. A közös nyomorúság egy táborba tereli a tanítókat. Tömörülnek vallásra, politikára és nemre való tekintet nélkül. A felvidéki tanítók szövetsége már megalakult. A dunántúli szövetség alakulófélben. Az erdélyi részben hasonló mozgalom létesült.

Hát csak mi Északkelet-Magyarország tanítói vonjuk ki magunkat a küzdelemből ? Avagy mi nem lennénk még elég érettek, hogy a különböző választófalakat lerombolva egyesüljünk, függetlenségünket kivívjuk és egy magasztos cél elérésére közösen munkálkodjunk.

De hát van-e közöttünk egy, ki a népmivelést intenzivebbé és eredményesebbé tenni nem óhajtja?

Van-e közöttünk egy, ki erkölcsi és anyagi érdekünknek minden téren való előmozdítását nem kívánja?

Végre van-e közöttünk egy, ki a tanítóság önállóságát nem akarja ?

Ha pedig ezt elérni akarjuk, követnünk kell hazánk többi részében működő kartársainkat. Északkelet-Magyarország tanítói között elég agilis és tehetséges erő van. Azokra hárul a feladat, hogy az össz- tanitóságért síkra szállva, testvéri egyetértést teremtsenek Északkelet-Magyarország tanítói között.

Egy patak nem bírhat hajót,

De bírja száz, ha összefolyt.

Egy ember sem bírhat nagyot,

De bírja száz, ha egybeforrt.

Mondja a költő.

Fel tehát kartársak! Ne legyen többé közöttünk pártpolitikai és felekezeti választófal! Teremtsük meg

AZ EGYEDÜFELISMERT KELLEMES iZÜ TERMÉSZETES HASHAJTÓSZER.