Ung, 1905. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1905-03-19 / 12. szám

12. szám.

3. oldal.

XT IbT C3közös természetének megfigyelése és átértóse után Széchenyi mindazt a jót, amit az idegentől megtanult, tiszta magyarrá tudta tenni s a nemzet szervezetébe oly szerencsésen beilleszteni, hogy az abban teljesen és tökéletesen magyarrá lön. Sokszor még a legdrágább, legkedvesebb tervét is inkább elejtette, ha látta, hogy az a magyar érdekekkel és viszonyokkal ellenkezik, vagy azok keretébe helyesen "bele nem illeszthető és az any- nyiszor szemére lobbantott következetlensége is csak „magyarságának rendíthetetlen következetességéből“ érthető meg. Ő a maga lábára akarta állítani a nemzetet, — nem akarta, hogy tovább menjen, mint a mennyire a maga lábán mehet, de azután meg is tett mindent, hogy a nemzet ereje önmagából a nemzetből fejlődjék minél magasabbra, hadd mehessen a nemzet maga is minél tovább, minél magasabbra. Működése kiterjed minden körre. Az ő szavára s leginkább az ő áldozatkészsége folytán áll fel a tudós akadémia, az ő szavára dűl le az ősiség, hull le a jobbágyság láncza, keletkeznek jó közlekedési eszközök; — kaszinót állít, létesíti a közgazdaságilag oly fontos lóversenyeket, összehozza, központosítja, megteremti a magyar társaságot idegenből vett, de magyarrá átalakított s teljesen átbonositott szokásokkal. A közjogi, egyházpolitikai és köz- gazdasági kérdésekben mindenütt ő az első az ő törhetlen magyarságával. Nincs előtte semmi nagy, a mivel megküzdeni ne merne, semmi kicsi, a mit elhanyagolna, ha azt a nemzet felvirágoztatása kívánja, s csak magyarságának fényes bizonyítéka az az erkölcsi tekintetben túlhajtott nyilatkozata is, hogy még az apagyilkosnak is kész volna megbocsátani, ha az magyar.

Eltűnt tehát az éj, hajnalodik, feljött a hajnali csillag, mely oly édes fényt áraszt,a magasból, mintha az égnek, a menyországnak szeme, mintha gyémánt volna, mely az Isten ujjún ragyog, feltűnt a hajnal, melynél a vakok is látnak s az előítéletek fellegei oszladozni kezdenek. Oh de a hajnal fénye oly hűvös, a gyémánt ragyogása oly hideg, pedig a természetnek melegség kell, hogy az éj után uj életre ébredve növekedjék, virágozzék s gyümölcsöt teremjen.

Az a tűz, mely föllelkesíti a népeket, hogy hinni, szeretni, remélni és bízni tudjanak, hiányzott Széchényinél, áldozatául esett az ő benne az érdekek és mindig csak az érdekek rideg latolgatásának. Az ő hideg esze, mely az ő „politikai számításait a mathesis csalhatatlanságával ruházza fel“, nem tudta megnyerni számára a sziveket. Bárminő melegen érzett is a hazáért, bármint égető szivét a honfi-erély tüze, ezt a melegséget nem tudta mutatni soha, hanem érzelmeinek lángját csak saját kebelében hagyta égni s önleikét emészteni. Nemes érzelmei mintha sokkal szen- tebbek s magaszíosabbak lettek volna, semhogy azokat a profán tömeg elé merte volna tárni. így azután nem is nyerhette meg a sziveket, mert „tárt szivet csak a szívnek kitárása nyerhet“. Bámulni működését, nagyszerű terveit megcsodálni, megtapsolni tudták; de könyekre nem indított s fel nem melegített soha senkit. Nem hideg hajnal, hanem ragyogó napsugár kellett az életre ébredt nemzetnek, — nap, mely hatalmas verőfényével nemcsak világit, hanem gyújt, olvaszt és termékenyít.

Tavaszodik, — az égre nézek, leveté özvegyi gyászfátyolát, a komor ' fellegeket s ha sir is olykor, örömkönyek, áldó eső az, mely után ifjú virágok szomjadoznak; az égre nézek s nem azt a napot találom ott, mely még csak nem rég oly hidegen, érzéketlenül tekintett le az ólaiéit világra, hanem találok egy fényes, forró csillagot, melynek sugarai melengetnek, ápolnak, fejlesztenek. "És ha volt valaha tavasz a világon, volt valódi tavasza a magyarnak 1848. márczius 15-én. Hiába kiáltja Széchényi a honfiúi kétségbeesés kínjai között, hogy „Kossuth politikája alkotni nem, csak rombolni képes“; hiába marczan- golja az ő szegény szivét nemcsak a tapasztalt hálátlanság keserűsége, nemcsak a meggyanúsított hazafiérzés gyötrelme, hanem ezek fölött még az a legnagyobb kin és kétségbeesés is, hogy örvénynek rohanásában kell látnia azt a hazát, a melynek boldogságáért munkában és sikerben egyaránt nagy életet áldozott. Hiába minden, a nemzet nem elégszik meg többé egyes engedményekkel, nem várhat a fejlődés eddigi lassú menetére, hiszen épen a Széchényi munkálkodása folytán megváltozott a helyzet, tovább indult a kor és ama dal:

„Vagy jönni fog, ha jönni kell

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.“

Ez a kételyek között született dal, mely oly csodásán hangoztatja vissza a remény és csügge- dés között hánykódó nemzet érzelmeit, ez a dal a vérmes reményeknek, a demokratiának, a rohamos haladás és nagy sikerek által élesztett ide- alismusnak, a megifjodásnak, a rajongásnak ama nagy napján, márczius 15-én feledve volt. „Talpra magyar“ volt akkor a dal, melynek lelkesítő akkordjai mellett ki törődött volna Széchényi kínjaival, kételyeivel. Kossuth napja ragyogott az égen, riadva kelt fel sugarára a nemzet, az ő láng- szellemét követé a magyar lelkesedve, remélve, bízva, régi haragosok kibékülve, egymás nyakába borulva, ölelkezve s örömkönyeket sírva. Boldog könyek, melyek mint csepegő kő, oszlopokat képeznek, mely oszlopokra a megifjodott alkotmány fényes boltozatai hajlanak; boldog lelkesedés,

mely helyreállítja a viszonyt a király és haza kö- ; zött, mert reményeik e napon egyesülnek a nép j reményeivel s érzelmeik megifjodnak, megszépül- : nek s megnyerik fent és lent egyaránt a hazafi- ság szent kenetét. Tavasz az égen, tavasz a levegőben, tavasz a földön, tavasz a szivekben. Uj élet, uj mozgalom indul meg az elmékben és szivekben s a magyar a lelkesedés szent tiizével fogadja a szabadság drága igéit. Nem volt ez a tűz láva, mely mindent elsöpör, eléget, a mi útjába akad, nem volt e tűz villám, mely mindent összetör, zúz, hasogat, dönt és rombol, amit útjában ér ; hogy később csakugyan a tűzhányók lávája, a haragos ég dörgő villáma lett, — tehet arról a magyar ?

„Talpra magyar“ zúg széles e hazában; „Talpra magyar!“ zúg át az ágyuk dörgésén is és e dal több volt, erősebb és hatalmasabb, mint az ágyú és szurony; — vértanukat teremtett, az aggas- tyánnak fonnyadt, a gyermeknek puha karjait megaczélozza s inegtanitá őket nem megvetni a halait, hanem szomjuhozni azt a hazáért.

Üdvözöllek tehát téged te drága, te dicső nap, hazafiui szivem és elmém nyugpontja, márczius idusa! Üdvözöllek a magyar faj egyesítése és győzelme nevében! Üdvözöllek amaz örökigaz elvekért, a melyekre a magyar alkotmányt építed s a melyeket a következő 12 pontban hagytál nekünk drága örökül:

1. Kívánjuk a sajtószabadságot, a cenzúra eltörlését.

2. Felelős ministeriumot Budapesten.

3. Évenkénti országgyűlést Pesten.

4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.

5. Nemzeti őrsereget.

1). Közös teherviselést.

7. Esküdtszéket, képviseletet egyenlőség alapján.

8. Az úrbéri terhek megszüntetését.

9. Nemzeti bankot.

10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.

11. A politikai statusfoglyok bocsáttassanak szabadon.

12. Kívánjuk az uniót Erdélylyel.

Végül legyen béke, szabadság, egyetértés.

Tisztelt közgyűlés! A jó ügy csaknem annyi vértanút számlál, mint követőt, de az eszmék, melyekért a vértanuk meghalnak, rendesen csak később az utókornál jutnak elismerés- és győzelemre és én meg vagyok győződve, hogy közülünk egy sem akarná elhagyni e helyet ama forró vágy nélkül, vajha ama nap dicsőségéből az ő szivére is jutna legalább egy fénysugár, mert drága és dicső örökségünk nekünk márczius 15-ike, mely megtanít, üogy midőn a vész feiiegei legsűrűbben tornyosulnak a haza felé, akkor várhatjuk legközelebb a szabadulás derűjét, — dicső és drága örökségünk nekünk ez a nap, mely megmutatja, hogy midőn csaknem haldokolni látjuk hazánkat, akkor várhatjuk leginkább, hogy a feltámadás angyalai felemelik Hungáriának, a haza nemtőjének bútól halovány fejét s lábaihoz az igazság- és szabadságért lángoló szivek egyetértésének, szilárd összetartásának diadalkoszorui hullanak.

Úgy van! Márczius 15-ének súlyát, erejét, dicsőségét, nagyságát a teljes egyetértés adta meg. Oly ritka erény a magyarnál! Semmije se volt akkor a nemzetnek, ami vigaszt, balzsamot hintett volna sajgó sebeire, csak egyetlenegy valamije, a mi mint az arany a szirtek őskebelében, úgy fejlődött a szivek belsejében, — egy valami, a mi tiszteletre méltóvá tette a magyart a világ előtt és félelmessé az ellenség szemében, s ez a valami az egyetértés volt. És láttuk az eredményt, a fényes, szivet-lelket betöltő eredményt: hogy újra élünk, hogy a szabadság édes levegőjét illatjuk. Áldott legyen érte az isten! Márczius 15-ike az egyetértés angyali méhében született.

Mi talán koczkáztatni akarnók e nap vívmányait, elveszíteni a mohácsi vész óta annyiszor visszaóhajtott és visszasírt szabadságunkat? Oh magyarok régi átka, egyenetlenség, meddig fogsz még’ verni minket? nemzetem öldöklő ördöge, egyenetlenség, meddig fogod még inni a drága magyar vért, — melynek csak a honboldogság és dicsőség fáját kellene öntöznie? meddig fogod még gyújtogatni fejünk felett a házat, melyben csak a béke és szeretet olajágának kellene virulnia ?

Ha hangyák volnánk is, mégis volna látszatja egyetértő munkálkodásunknak, ha apró kövek volnánk is, mégis fényes palotát tudna belőlünk alkotni az egyetértés, ha vizcsöppek volnánk is, mégis hatalmas tengerré nőnénk, ha egyesülünk a magyar nemzeti állameszme kikötőjében, egyesülünk a polgári szabadság által, egyesülünk vallás és uyelv különbség nélkül, hiszen e haza az alkotmányos jogokat sohasem osztogatta nemzetiségi tekintetek szerint.

Tanuljunk márczius 15-étől s egyesüljünk a hazának forró, lángoló, soha ki nem alvó, sőt lángolásában még mindig növekedő szeretetében, mely azonban ne legyen csak czifra beszédek czimbalma, hanem legyen a honfi-erénynek tettekben gazdag megnyilatkozása. A ki a honért tenni nem akar, az mindennek mondhatja magát a világon, csak hazafinak nem. Tegyünk meg mindent a hazáért legjobb lelkiismerettel s meggyőződésünk szerint egymást tisztelve, szeretve, egymásban bízva, nem kételkedve s a mi a legfőbb, egymást sohasem gyanúsítva. Bármi kicsi legyen is az, amit a hazáért tehetünk, parányi mint a hajszál, még is meg leszünk jutalmazva, mert ne feledjük, hogy a karthágói hűséges honleányok is hajfiirteikből fontak hónuk megvédel- mezésére erős és vastag kötelet.

„Szobor vagyok, de fáj minden tagom:

Éremben a vér forró kínja dúl;

Tompán sajognak dermedt izmaim,

Idegzetem küzd mozdulatlanul.

Kevés, de nagy, mit szólni akarok:

Ember, világ, természet, nemzetek!

Ha van jog földön, égben irgalom,

Reám és kinaimra nézzetek.“ (Vörösmarty)

így sirt, igy könyörgött a haza a költőkirály ajkaival a remény és csüggedésanta napjaiban, és ha a mit ne adjon az Isten — még egyszer igy sírna, még egyszer igy könyörögne, akkor akkor------„Talpra magyar! hi a haza!“ „Velőt a csontba, vért a szivekbe, - a holtak is támadjanak!“

Éljen a haza! Éljen a király!

A végszavak elhangzása küzbeD kitört, percze- kig tartó éljenzés és taps, a minden oldalról jövő el- ismeréskif'ejezés meggyőzhette a szónokot arról, hogy a közönség minden szavát megértette és átérozte. De a ki-kitörő és megújuló lelkesedés még annak is bizo- nyitéka, hogy Benkő József apátfőesperes ünnepi beszéde a városunkban lefolyt márcziusi ünnepélyeknek legkimagaslóbb, legértékesebb része, ami egyrészt azzal nyert megerősítést, hogy Fejér Emánuel kanonok mditványára a képviselőtestület a szónoknak jegyző- könyvi elismerést és köszönetét szavazott, s hogy egyúttal elhatározta, mikóp az egész beszédet jegyzőkönyvébe iktatja, s azt külön kinyomattatja, s úgy a képviselőtestület tagjai, mint a nagyközönség közt kiosztatja. 1

Brujmann Béla dr. és társai indítványára hatá- rozatilag kimondotta ezután a képviselőtestület, hogy márczius 15-ének nemzeti ünneppé avatása czél- jából feliratot intéz az országgyűlés képviselőházához, s egyúttal megkeresni határozta Ung vármegye törvényhatósági bizottságát hason szellemű felirat intézésére, s ennek az összes törvényhatóságokhoz pártolás czóljából való megküldésére.

Kossuth Ferencznek Ungvár város díszpolgárává való választása ügyében Sirokai Albert és társai által beadott indítványra került most a sor. A képviselőtestület kitöi’ő lelkesedéssel fogadta az indítványt s egyúttal elhatározta, hogy a díszpolgári oklevelet küldöttség utján fogja átnyújtani.

A díszközgyűlés tárgysorozata ezzel kimerittet- vén, Fincicky Mihály polgármester záró szavaiban megköszönte az alispánnak, hogy a díszközgyűlés helyéül a vármegyeháza nagytermét átengedni szives volt.

A Kossuth-téri áll. elemi iskola

gyJEyihü ünnepély színhelye volt márczius 15-én délelőtt kilencz órakor, — a hol a parányi leányok és liuk lelkesedése vetekedett a serdülő ifjak lelkesedésével, de nem is csoda, mert Szabó József igazgató művész abban, hogyan kell beszédével a gyermeki szivekhez hozzáférkőzni s lelkökbe a hazaszeretet csiráját beoltani. Nemcsak a minden iránt fogékony gyermeklelkekre gyakorolt maradandó hatást, hanem nagy gyönyörűséget szerzett összes hallgatóinak. Az ünnepélyt a Himnusz éneklése nyitotta meg, melyet az intézeti énekkar énekelt, ezután Szabó József igazgató intézett lelkes beszédet a tanulókhoz, ezt László Gyula IV. o. tanuló szavalata követte, ki Petőfi „Nemzoti dal“ czimü fenséges költeményét adta elő. Ennek végeztével felhangzott a Kossuth-nóta remek dallama, a melyet lelkesen énekeltek az intézet növendékei. Moskovits Szerén IV. o. tanuló Radó Antaltól a „Talpra magyar" czimü hazafias költeményt szavalta el. Klein Laura V. o. tanuló megható „Imá“-t szavalt. Majd Riesenberg Lenke VI. o. tanuló ügyes hanghordozással adta elő Ábrányi Emil „Tizenhárom“ czimü költeményét. Ezután Farkas Imre „A vénczigány" ez. melodrámája következett, melyet Schwarcz Malvin IV. o. tanuló szavalt Kaminszky Margit áll. tanítónő dis- krét harmonium kísérete mellett. A minden tekintetben nagyon sikerült ünnepélyt a Szózat éneklése zárta be, mely után szétoszlott az ünneplő gyermek tömeg, éltetve a lelkes igazgatót, ki a mécsest, mely ártatlan gyermeklelkökben még lángot nem fogott — meggyuj- totta, hogy egykor mint hatalmas lángoló szövétnek terjesszen áldó meleget egész életükön, hogy tettre, munkára serkentsen, mert a hazáért dolgozni minden magyar ember első szent kötelessége !

Az állami polgári ieányiskolában.

Városunk ezen uj tanintézete, amelyet igazán a közszükséglet hozott létre s melynek működése elé fe szült várakozással nézett közönségünk, nagy lelkesedéssel ünnepelte a szabadság emléknapját. Az ünnepély előtt a kath. növendékek a r. kaíh., a protestáns tanulók pedig az ev. ref. templomban tartott istenitiszteleten vettek részt a tantestület tagjainak vezetésével. Az intézetnek egyik szépen díszített tantermében tartották az ünnepélyt, mely úgy részleteiben, mint egészében dicséretesen folyt le a hallgatóságnak teljes megelégedésére. A jelenvoltak közül felemlítjük Hidasi Sándor kir. tanfelügyelőt, Lőrinczy Jenő alispánt. Komjáthy Gábor ev. ref. lelkészt, Szabó Lajos állam- vasuti felügyelőt és Blanár Ödön tanárt, mint a gondnokság képviselőit, továbbá Bánóczy Béla vármegyei főjegyzőt. A szülők és érdeklődők száma nagy volt.

Az ünnepélyt pontban 10 órakor a Szózat nyitotta meg- Az I. és II. osztály növendékei énekelték lelkesen Sulyok János vezetésével. Ezután Szabó Jolán III oszt. tanuló Ábrányi Emilnek „Márczius tizen-