Ung, 1905. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1905-04-23 / 17. szám
17. szám. XT 1ST <33. oldal. arra kérték az alispánt, hogy a közigazgatási bizottságot, mint Il-od fokú felebbezési hatóságot sürgősen hívja egybe s egyúttal kijelentették azt is, hogy nem az ő feiebbezésük, de a rabbi azon állítása alapul tévedésen, melylyel azt állítja, hogy ápril hó 12-én nem a képviselőtestület, hanem a képviselőtestületet választani hivatottak választattak volna meg, — amennyiben tényleg a képviselőtestület tagjai megválasztása történt ápril hó 12-én, mely képviselőtestület hivatott az elöljáróságot s szakbizottságokat választani. Hogy e fejlemények daczára a rabbi megtartja-e e hó 23-án az elöljáróság választását, nem tudom. Egy azonban bizonyos, az, hogy az ungvári orth. izr. hitközségnek nincsenek a felelős magyar alkotmányos kormány által jóvá hagyott alapszabályai (ami van, az még a Bach-korszakból való) s igy az egész ügy elbírálására kizárólag a magyar és erdélyhoni izraelita hitközségek szervezése tárgyában az egyetemes gyűlés által alkotott s ő felsége által 1869. julius 14-én legfelsőbb megerősítést nyert szabályzat az irányadó, s épp erre való tekintettel lázas érdeklődéssel várjuk a közigazgatási bizottság határozatát. Egy hitközségi tag. A közönség köréből. * 1 Tekintetes szerkesztő Ur ! Tisztelettel kérjük szíveskedjék alábbi közérdekű panaszos felszólalásunknak becses lapjában tért engedni. Mi lesz azokkal a szarvasokkal és ki fizesse a szarvas-károkat? Köztudomású, hogy valóságos Isten csapása az ungvári szőlőkre és szőlősgazdákra nézve, a szomszédos kincstári erdőkben tenyészetett és nagy mérvben elszaporodott szarvasok. Csapatokban barangolják be az egész szőlőterületet, és nyomukban kár és pusztulás mindenütt. Minden évben tetemes kárt okoztak eddig is, e télen azonban valóságos pusztítást vittek véghez a dédelgetett szarvasok, nemcsak a gyümölcs- és szőlőoltványokban, de a már felnőtt termő gyümölcsfákban és felújított termő szőlőkben is. A hó elmenetele után hány ungvári szőlősgazda látta tönkre téve annyi év szorgalmas munkáját és sok költséggel telepitett, ápolt, gondozott gyümölcsfáit és szőlőjét. A kisebb fákon lerágva az összes rügyek, leszaggatva a gályák ; a magasabbakon letörve, lehasitva a termő gályák, kérgök le- hántva, foszlányokban csüng; s a fa, melynek gyümölcsét évek óta várja a szorgalmas gazda, jó, ha évek múlva kiheveri a sebzéseket, de addig gyümölcsöt hozni nem fog. így van ez a szőlőültetvényekben is. A gonddal elültetett oltványok letörve, betaposva, vagy kikapálva ; a már felújított szőlőkben a tőkék kitördelve és karóstul együtt kidöntve. Némely helyen egész utakat vágtak a szarvasok. Hogy legyen hát kedve az ungvári szőlősgazdáknak a szőlő és gyümölcsfa ültetéshez, mikor annyi keserves munkával szerzett, pénzen és fárasztó utánjárással munkált szőlőikben nem ők a gazdák, de a féltett és őrzött szarvasok, melyekből csak egyet is lelőni — még ha kárban találják is — Isten őrizzen, mert az főben járó bűn. Mikor lesz már vége ezeknek az átkos állapotoknak ? Hát a szegény embernek vagyona már csak arra való, hogy az egyesek öröm 're tenyésztett vadak pusztítsák ? S ha a kár bejelentetik a vadászat jelenlegi bérlőjének, Guttman Izidor karcsavi birtokos urnák, azt felelik, hogy ő csak ez évi január 1-től bírja a területet s meg nem állapítható, mikor okoztatott a kár : január 1 -je után-e vagy előbb. Ha a kincstárnál jelentik be a kárt, ott Guttman úrhoz utasítják a bejelentőt, mert hiszen ő a bérlő. Viszont itt azt mondják: „A kárt mint a szakértők véleménye eldöntötte, nyíllak okozták,“ vagy „a kár későn jelentetett be." Kifogás tehát van elég. De némi kártéritést csak az a gazda kap, aki elég szemes és előrelátó volt, hogy még a tél folyamán térdig érő hóban becsültessen s ekkor aztán nem volt, nem lehetett kibúvó. Ami pedig a szakértőket illeti, hát az ugyan szép szakértelem. Hiszen a szőlők ma is tele vannak a szarvasok mindennemű nyomaival De persze azt látni, ahhoz jó akarat kell. Aztán ki látott olyan nyulat, a mely a magasabb fáknak vastag, termő gályáit letörje, betapossa vagy kikapálja és letörje, kidöntve a tőkéket karóstul együtt? Ilyen nyulak talán csak a bérlő által kiküldött szakértő képzeletében lehetnek, de a valóságban nincsenek. Okulni lehet ebből és következtetni sok mindenre. Aki tehát kártéritést akar a szarvas-károkért, költözzön ki télére borházába — ha van — lesse ott a szarvasokat és azonnal kérje a becslést, érjen bár a hó nyakig, mert különben ütheti nyomát a pár keserves garasnak. Ez azonban nem mehet igy továbbra. Ily eljárás ellen tiltakoznunk kell. Ha tetszik valakinek szarvasokat tenyészteni, ha tetszik valakinek ily vaddús vadász- területet bérelni, az számoljon a következményekkel is. Hisz köztudomású az a pusztítás, a mit a vadak —- de különösen a szarvasok — az ungvári szőlőkben okoznak, és konstatálható nemcsak télen mikor hó van, de minden kétséget kizárólag megállapítható ma is. Éhez még csak jó akarat sem kell, csak igazságosság. Ha pedig ez nincs s a károkat fizetni senki sem hajlandó, kérdjük, mi lesz velünk, mi lesz a mi sok költséggel miveit szőlőjükkel? Úgy tudjuk, hat évre van bérbe adva a kincstári terület. Hát hat év alatt ugyan szépen fognak kinézni a mi gyümölcsöseink és szőlőink. Annyi száz embernek kell károsodni egyesek kedvtelése miatt. Úgy látszik, ma ez a méltányosság, ez az igazság. Méltán fellázad bennünk minden jobb érzés, látva azokat a teljes értékükben meg nem fizethető károkat. Pedig kis jóakarat és áldozatkészséggel' mindennek elejét lehetne venni. Tessék úgy, mint más vadászat bérlők teszik, drótkerítést huzatni a szőlők körül, ezt kívánja a méltányosság, ezt kívánja sok szegény embernek jogos érdeke. Ungvári, 1905. évi április hó 17-én. Több ungvári szőlőtulajdonos. CSARNOK. Hazai és külföldi úti benyomások. Irta s a Közművelődési Egyesületnek február 25-iki ülésén felolvasta Folytatás. Deák Gyula. III. Úgy hallottam beszélni, hogy mikor a boldogult Rudolf trónörökös egy alkalommal a Felső-Tisza völgyében kocsin utazott, (akkor még vasút nem volt Máramarosszigeton felül) egy helyen megállóit, gyönyörködve nézte a természet alkotását és felkiáltott: „Beh szép hely !“ E helyre, akkorra, midőn még egyszer arra utazott Rudolf, remek vadászkastélyt építettek számára, de sajnos, hogy csak egyszer lehetett benne. A szűk, kanyargós völgyben a Tisza halad; a jobb parton, a kocsi ut fölött, a hegy oldalában áll a Kuzi- nak nevezett vadászkastély, mig a másik oldalán, a folyó balpartján a vonat zakatolva rohan és a kastély átellenében, „Erdészvölgy“ állomásnál megáll. Nyári szép napokon csak úgy önti a kirándulók csoportját. ^Vidám beszélgetés, tréfa, nevetés és sikoltozás tölti be a völgyet, különösen akkor, a midőn a gyengébb nembeliek kelnek át a csónakon a túlsó partra. Elnémul a vigság, áhitatszerü csend honol, a mikor a túlsó partra érünk, mert először a kastélyt nézzük meg, a melynek az ura az imádásig szeretett trónörökös volt. Emeletes épület maga a kastély, a melyben a szobák csupán a fenséges ur és felesége számára voltak berendezve. Ma is változatlanul állanak bennök a bútorok. A kastélyhoz néhány földszintes épület sorakozik a kisérő és szolgaszemélyzet számára. A park csinos, gondozott utain végig sétálunk s aztán betérünk egy mellékvölgybe, a hol aztán újra megelevenedik a vig élet: a kirándulók sütik a szalonnát; jó étvágygyal fogyasztják a hozott ételt, italt; szedik a hegyi virágokat s dalolással koszoruzzák a pompásan élvezett napot. Előkerül annak a sokszor megsiratott, meggyászolt királyfinak kedves nótája is : Erdők, mezők, vadligetek. De sokat jártam bennetek ; . De sok napot éjszakával Töltöttem a bujdosással. Édes anyám is volt nékem, Keservesen tartott engem : Éjszaka font, nappal mosott, Hej, de keservesen tartott. Az esti vonat zakatolása hallatszik. Az ég mécsei kezdenek kigyulni . . . Indulunk hazafelé. A máramarosi sóbányák is érdekes látnivalók. A természet kincsei nagy mennyiségben találhatók Rónaszék, Aknaszlatina és Aknasugatag bánváiban. Mindhárom község igen kedves, csinos hely. Különösen kedves Rónaszék, mely vülgykatlanban fekszik. Fölötte gyümölcsösök, majd erdők képeznek bájos koszorút. Szép, takaros házai is jó képet mutatnak. A művelésben levő bányáján kívül megtekintjük az Apaffi- aknát, melyet 1776-ban viz öntött el. Harang alakú ez az akna, kerülete 183 m , területe 2.697 m2. A viz fölött 51 m. magas üreg van. A leraenetel fáradságba kerül, minthogy 227 lépcső s több sikátor van előttünk ; de a fáradságot bőven megjutalmazza a látni való. Lenn a vezetők tüzet raknak, hogy az üreg világos legyen. Az erős visszhang következtében a tűz pattogása úgy hangzik, mintha puskák ropognának. Kompon megyünk körül a vizen. Valami nagyszerű ez az utazás! A kompon tűz ég, pitteg, pattog, a visszhang következetesen felel reá. Ha bottal a komp aljára ütünk, oly erősen hangzik, akár csak a mennydörgés, vagy ágyubömbölés. A ki még sohasem fohászkodott Istenéhez, ott lent a föld alatt bizonyára ho zá sóhajt. Egy tábla előtt haladunk el, melyen a következőket olvassuk: „Áldás hazánkra.“ A vezetők jókedvű emberek, magyarázgatják, hogy ha valaki beleesnék is a vízbe, nem sülyedne el, mert a viz sürü a sok sótól és igy fenntartaná. Persze senkinek sem volna kedve ezen állítás igazságáról meggyőződni, mert 88 m. mély vízben tapasztalatot szerezni nem tréfa dolog. A következő két évben (1894. 1895.) ismét jártam a Nagy-Alföldön. Első évben Szabadkán, Nagyváradon, Debreczenben; a másikban Temesváron, Csákováron, Módoson, Aradon, Verseczen, végül Dunántúlnak egy-két városában: Szegzárdon, Bony- hádon, Pécsen, Dombóváron és Simontornyán fordultam meg. Majdnem mindegyik nagy, szép város, tele érdekességekkel. De temesvári vásárlásomat is bátran merem az érdekességek közé számítani. A Józseí-város- részi temetőbe akartam kimenni, hogy a kegyelet adóját lerójjam a szabadságharczban elesett vitézek sírjánál. Egy fordulónál az utczán álldogáló borbélytól kérdezősködtem a temetőbe vezető útról. De a jámbor atyafi, jobban mondva: sógor, nem ismerte az utat, mert nem régen költözött a városba. Bementem az üzletébe s ott egy térképen megnéztük a temetőbe vezető utat. Megtetszett nekem a térkép s megvettem. így vásároltam térképet — borbély üzletben. Versecz vidékén már abban az időben kezdett terjedni a nazarónus vallás. A következő megtörtént dolgot hallottam. Egy nazarénus beállított a laudontanyai urasághoz s előadta, hogy ő évekkel ezelőtt, a mikor még nem követte azt a vallást, ellopott az uraságtól egy ekét s azonfelül kárt is tett a vetésében. Most visszahozta az ekét s kár fejében öt forintot ad, azonfelül bocsánatot kér. Az uraság meglepődve a becsületességnek e ritka példájából, alig tudott szóhoz jutni. Mikor magához jött, nagy nehezen megnyugtatta a parasztot: megbocsátott neki s nála hagyta az ekét és az öt forintot. * * * Még a magasba nyúló hegyek által övezett keskeny völgy ölében fekvő kisded falucskába is eljutott a hir, hogy a magyar nemzet jó és balsorsban eltöltött, dicsőséges ezer év emlékére ünnepélyt és kiállítást rendez. Erre a hírre pezsgésbe jött a magyar ember vére, lelkesedés szállta meg a sziveket. A hir nem maradt csak hírnek: az ige testet öltött. A lelkesedés ekkor aztán tetőpontjára jutott. Aki csak tehette, a millenium esztendejét felhasználta arra, hogy Budapestre utazzék. Negyven- három napot töltöttem benne a vakáczióban ; különösebben a kiállítást néztem meg. Közben kirándultam Vaczra, Nagymarosra és Visegrádra. Voltam fenn a várromoknál. A régi dicsőség, fény, pompa helyén most romok vannak, hirdetői a múlandóságnak. A várnak ép része a Salamon-torony, a melyben Salamon királyt tartották fogva. * * * Sok minden dolgot elkövet az ember életében. Még a kényelmetlen, háladallan foglalkozás után is vágyakozik s ha már nem talál mást: beáll tűzoltónak, azaz olyan valaminek, a kit mindenki szid, mert közfelfogás szerint a tűzoltó mindig későn érkezik a vész helyére. Én is voltam ilyen valami. Mint parancsnokot Máramarosszigetről 1899-ben elküldték a brassói tűzoltó- kongresszusra. Régi vágyam valósult meg, a mikor jártam a csodás Erdélyben, ott, hol minden városhoz, minden faluhoz az erdélyi fejedelemség dicső korszakának magasztos emléke fűződik. A történet és hagyomány mennyi érdekes dolgot említ e szép földről, a Báthoriak, Bocskay István, Bethlen Gábor és Rákócziak országáról. Mikor a hajnal szárnyát kezdte bontogatni, Nagyváradon túl a Sebes-Kőrös gyönyörű völgyében jártunk, közeledtünk az ut legmegragadóbb részéhez. Biharból Kolozsmeg.yóbe mentünk át, a vonat a Feketetó és Csúcsa közt haladt. A képzelet szabadságánál fogva megalkothatja a legmerészebb képet, egyik filozófiai Író állítása szerint még a hideg tüzet is elképzelhetjük, de ennek az útnak bámulatos képét nem képes megalkotni a legmesszebb csapongó képzelet sem. Magasra- törő sziklák mint meredek falak állanak az egyik oldalon ; a másik oldalon pedig a Sebes-Kőrös ringatja fodros hullámzó vizét. Több helyen szép vízesések láthatók. Elfojtott lélegzettel élvezzük a természet nagyszerűségét, mozogni sem merünk, nehogy megzavarjuk a szív gyökeréig ható benyomást. Gyorsvonatunk őrületesen rohan, szinte tánczol a gyorsaságtól, kanyarog, alagutakon fut át: megérkezünk Csúcsára. A szorosból kiértünk, de azért a megváltozott kép is lebilincselve tartja figyelmünket. Kedves nyaralók tűnnek elénk. Megszólal a népmonda s azt állítja, hogy Csúcsának a Kőrös vizén levő malmában volt Kinizsi molnárlegény, onnét ment Mátyás király seregébe. A néhány száz tűzoltóval megrakott vonat Kolozsváron tartott nagyobb pihenőt. Reggelizés ideje volt. Az állomás éttermében a konyak s eféle italok ki voltak téve; mindenki magát szolgálta ki. Olyan tűzoltót már láttam eleget, aki nem tud tüzet oltani; de olyat, aki nem tud inni, még egyet sem. Ivott ott mindenki. Persze rendben fizetni nem lehetett a nagy kavarodásban. A fizető pinczér az ajtóba állt s számlálta, hogy hányán mennek ki fizetés nélkül. — Egy, kettő, három. — Fizetek. — Nyolczvan krajczár, kérem alássan. Aztán megint kezdődött : egy, kettő. A nyitja az volt a dolognak, hogy a pinczér addig számlált, mig valaki azt mondta fizetek. A pinczér a fizetőt rögtön hozzászámította a fizetés nélkül elme- nőkhöz s fejenként 20 krt szedett. Tanulhatnak tőle ügyességet és leleményességet hazánk minden rendű és rangú pinczérjei. Megméltóztatnak engedni, hogy Kolozsvárról hamarosan Brassóba érkezzünk. A táj érdekes és helyenként nagyon szép. A tordai hasadékot, Nagyenyed, Balázsfalvát, Medgyest, Erzsébetvárost, Segesvárt, a segesvári csatateret emlékoszlopával a vonatból láttuk, aztán Brassóba érkeztünk. Merem állitani, hogy a bábeli zür-zavar, noha azon nem voltam jelen, a brassóival nem állotta volna ki a versenyt. Soha nem látott alakok szorongatták kezeinket, fürge fiuk elkapkodták kézitáskáinkat, a fiakeresek valósággal betettek a kocsiba s megindult a menet. Valami megragadó volt ez a bevonulás. Hosszú sorban haladtak a fogatok, dobpergés, trombita- és zeneszó melleti vonultak a csapatok ; az utczákon tömérdek néző várakozott, különösen a díszkapuknál. A házakon elhelyezett lobogók vígan fürödtek a napsugárban, az ablakokból szép asszonyok és lányok — ne vegyék ezt kérem, t. hallgatóim dicsekedésnek — mondom : szép asszonyok és leányok — kendőt lobogtattak felénk, virágokat szórtak ránk, lelkesen éljeneztek bennünket. Brassó hazánknak egyik legszebb és legérdekesebb városa. A Czenk-hegy lábánál fekszik. A belváros piaczán egy darab középkor fogad bennünket; ebből való ugyanis az 1420-ban épült városháza. Érdekes levéltára és régiségei vannak. Őrzik is olyan
