Ung, 1905. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1905-04-09 / 15. szám
2. oldal. 15 szám. UNGhanem a közös vámterület évi 500,000 léleknyi szaporodásával is kell számolni. így hát 1917-ig közös vámterülettel a magyar gazdának és iparnak (hisz ennek is előny a nagyobb és fizetésképesebb fogyasztó) számolva 56 millió fogyasztóval, mig a külön vámterület, még a horváto- kat is hozzávéve, amire napról-napra kevésbbé számíthatunk, még akkor, de csak 22—23 millió fogyasztót számlálva csak, hogyha az elvállás által hatványozott kivándorlást — mely milliókra menne — számba se vesszük. Felmerült az a nézet is, hogy a gazdáknak a belértókesitésnél támadt veszteségét pótolja a fogyasztók nyeresége. Ez még ha igy volna is, csak negativ pótlás lenne; a veszteség a gazdánál bizony veszteség marad akkor is s a nemzet összgaz- daságában beálló értékcsökkenést csak újabb más értékek ellőállitása pótolhatná, tehát például tőkevagy ipartöbblet; de ott, ahol a konsumens állami, katonai szervezet, mely nemzetgazdasági értéket nem produkál, ott a gazda értékcsökkenése még az olcsósággal is csak a theoriában lesz pótolva. A valóság mást mutatna; azt t. i. hogy a gazda s általa az állam jövedelme is 30—60 perczenttel csökkenvén, az állam alkalmazottjaira is — akár elbocsátás, akár önálló • vámterületi pótadó vagy fizetésredukczió utján — áthárítaná a bevételeknek csökkentését. Az olcsóbb (letet tehát paralizálná a kisebb fizetés. De itt még a gazda és fogyasztó közt áll még a tőke is, államadósság, községi, megyei, zálog- és váltóhitel alakjában. Világos, hogyha önálló vámterülettel a gazdának minden ezekből eredő passzívumát 160 kg. búzával kell fizetni, ott, ahol közös vámterületnél 100 kg.-mal fizeti meg (ha 8 forint bécsi árt számítunk), a terménymennyiségnek az a többlete, mely pénzértékben az kllamtársadalom és kultúra rendelkezésére áll, kisebb lesz; hisz amint Deák idejében a magyar anyák csak egyszer szültek, úgy most a magyar gazdák is csak egyszer tudnak aratni s az aratási eredményt, pláne rossz árak mellett abszolút nem emelhetjük annyira, hogy ez a gyarmati árat pótolhatná. A harmadik általánosan észlelhető, mondhatni dogma-szerű rögeszme, amivel találkozunk, az, hogy iparfejlesztés csak a külön vámterületen lehetséges. Éppen a gazdák közt is azért van az elválásnak sok barátja, mert ebben az iparfejlesztés eszközét látják és mivel a magyar gazda minden iparért lelkesedik, esak a búza, göböly-. tej-, vaj- és a bőriparért nem, nem is veszi észre azt, hogy itt tulajdonkép maga alatt vágja a fát, anélkül, hogy az iparnak a legkevesebbet használna. Mert hogy áll a dolog? Épp úgy, mint a sajtó, kultúrintézmények, egyházak, melyek a gazda jövedelmére vannak utalva, mindazon ipar is, mely a gazdából él; a kisvárosok, faluk ipara, mesteremberek, kovácsok, bognárok, szabók stb. szinte tönkremennének a gazdával. Itt van a fővárosi és vidéki malomiparunk. Atvehetné-e ezeknek baukrottja esetén azok egész személyzetét, tőkeveszteségét, az esetleg bejövő egy-két textilgyár? A mai méregdrága áraknál nagyobb árakat az ipar, önálló vámterülettel se kérhetne s ha kérne is, nem kaphatna. A külföldi verseny, pláne ha Ausztriát a német vámegységbe belépne, épp oly sújtó, tán még sujtóbb volna mint most. A vámvédelmet, amely a különválásnak egyetlen, még hozzá nagyon képzelt ipari előnye, bőven paralizálja a) a rosszabb hitel, b) a gazda fogyasztó csökkent vagy megsemmisített hitel- és vevőképessége, c) a redukált fogyasztópiacz, hisz egy reális ipar — és csak ilyenért volna érdemes áldozatot hozni, — bizonyára inkább választja az 50—56 milliós piaczot még az osztrák ipar versenyével is, mint egy törpe piaczot, törpe hitel és törpe valutával. Halljuk azt is, hogy egyoldalú mezőgazdasági rendszerrel nem vagyunk képesek a modern állami életet fedezni. De jobban fedezzük-e majd ezeket a szükségleteket, ha ebből a máris nem létező egyoldalúságból nem a mezőgazdaság erősségére alapított tőke- és ipartermelés többoldalúsága, hanem a mező- gazdaságot agyoncsapva, a gazdasági nihilizmusba megyünk át ? És azután hogyan van az, hogy az utóbbi idők jobb kereseti viszonyait még a merkantil lapok is mind ritka egyértelműséggel a jobb mező- gazdasági helyzetre vezetik ? Szó sincs róla, hogy egy iparral egybekötött mezőgazdaság ellenállóbb, mint egy egyoldalú agrárállam; de még a legfejlettebb iparállamok is érzik a mezőgazdaság válságát ; mennyivel inkább egy tőkeszegény, törpe ipar, mely teljesen a belföldi gazdára van utalva. S itt két klasszikus tanút hozhatok fel. Egyik Möller német kereskedelmi miniszter, ki a hatalmas német ipart alig egy hónapja figyelmeztette arra, hogy ipar és kereskedelem hatványozhatja a nemzetnek a mezőgazdaság által adott közgazgasági politikai és szocziális erejét, de azt helyettesíteni nem tudja. A másik Carnegie, aki bár, vagy éppen mivel maga milliárdokat szerzett az iparban, a londoni legelőkelőbb ipartestület — az Iron and Steel Institute — előtt tartott székfoglaló beszédében meg merte mondani angol iparoskollegáinak azt az igazságot, hogy hiábavaló Chamberlain minden erőlködése ; az angol ipar nem fog már soha versenyezhetni az Unió iparával, mert mig az angol az exportra van alapítva, az amerikai ipar 10 millió acre területén 60 millió farmer védett belfogyasztásában találja sztipremáczió- jának örökre biztosított alapját. Ignorálják az iparfejlesztés tanúságának igazi okait. A török hódoltságot, mely századokkal vetett vissza, éppen az izolaczió okozta szövetkezés politikája szüntette meg. A jobbágyság s adómentesség megszüntetése, mely lehetetlenné tette úgy az ipar, mint az államhitel kellő fejlődését, nálunk később s rohamosabban történt, mint a nyugaton ; a marcheggi vámsorompók fenntartása szinte részben az adómentességre vezethető vissza; hisz ezek a jövedelmek képezték a közös költségek negyvennyolcz előtti quó- táját. Oyér népességünk még a mezőgazdaságra is elégtelen volt, nemhogy még az iparra is. Hisz a történet mutatja, hogy az iparfejlődés mindenhol a satu- rált mezőgazdaság után kezdődött. Babilon ipari virágzása az Eufrát virágzó mezőgazdaságából, Egvp- tomé a nílusi gazdaságból, Francziaországé, Belgiumé, Angolországé, a Rajna, Seine, Lóira vidékek virágzó mezőgazdaságából fejlődtek. Nem-e természetes tehát, hogy 67 után elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésére, a vasúti hálózat, az állami ipari adminisztráczió, posta és távirda létesítésére, mint az iparfejlődés előfeltételeire kellett irányítanunk a nemzetnek az agrárkrízis által úgyis meggyengitett belső erejét. És nem-e voltak-e önönhibáink sokkal inkább okai ipari elmaradásunknak, mint az osztrák verseny? Itt van a czukonpar, söripar, vagy az élesztőipar. Miben gátolta a közös vámterület a mi nagybirtokosainkat s az egyházi nagybirtokokat — hogy úgy mint Csehországban — czukorgyárakat, sörfőzőket és élesztőgyárakat állítsanak? Nézzük végig a latifundiumok statisztikáját nálunk és túl, micsoda ipart találnak itt, micsodát ott? Nálunk csak Mezőhegyesen, Kaposváron van uradalommal összekötött czukorgyár, most épül egy harmadik Szlavóniában. Akadályozott-e bennünket a közös vámterület abban, hogy a majoratus-rendszert a mostani egyoldalú „viel Feld — wenig Geld“ szisztémájából helyes irányba tereljük azáltal, hogy a földmajorátusokat mondjuk 30—40°/o-ig nem csakis erdő, hanem iparmajorátusokká fejlesszük; megengedve azt, hogy az eladott földekből bejött pénzt a megmaradt résziparunk fejlesztésére vagy más hazai ipari vállalatokba fektethessékj? Látjuk azt is, hogy a gazdaközönség a külföldi és tengerentúli versenyre nézve nincs eléggé tájékoztatva. Egy máskülönben kitűnő gazda, arra a kérdésre, hová viszi az elválás után az ő 120 vaggon búzáját, a legnagyobb lelkinyugalommal azt felelte: „Hát — Oroszországba /“ (Sic!) Kanada disposibilis 890 millió acre- járól, Argentinia, Anatolia, Uganda, Egyiptomról bizony nagyon homályosak ismereteink. Az elválást majdnem kizárólag az ipar szempontjából tárgyalják az önálló vámterület hivei. Hogy a mezőgazdaság sorsával nem valami sokat törődnek, még azok sem, a kiktől azt már saját érdekünk és a gazdaszolidaritás is megkövetelné, — ez nem uj dolog — ezt már megszoktuk! De hogy egy országban, a hol mindenki adósságot csinál, a, „hitel“ szempontjáról — e kérdésb n mindenki megfeledkezik — ez már megfoghatatlan dolog. És itt egy igen érdekes probléma előtt állunk. Mi a közösség által adott földértékünkre biztosított valutánk és bankrendszerünk alapján ma 6000 milliót kölcsönöztünk a külföldtől járadékok, municzipális kötvények és záloglevelekben, melyeken — bár 50 évre folynak az önálló bank, valutára és vámterületre való jogunk — eddig kitüntetve nincs. Mi történik most, ha az elválás esetén a külföld hivatkozva a bona fidesre, mely az adósnak tiltja, hogy hitelalapját értékben, valutában, s a hitelező hátrányára, oly irányban, melyről annak tudomása nem volt, megváltoztassa, most visszaküldi papírjainkat? Mi lesz akkor a valutarendezésből, az önálló bank aranyfedezetéből? Hová vezet ez az ut? A gazdasági önállósághoz vagy az inzolvencziához és vele az európai kura- telához? Optimistikusan veszik a katonai elválás köz- gazdasági terheit. Itt a vámbevételekkel kecsegtetik magukat, pedig azoknak ránk eső része már ma is a közös kiadásokra van lekötve, s ezek nagyobbodván, másra nem használhatók. Rubinek Gyula czikkében — nemhogy mint Batthyány gróf állítja, magasan, — hanem előbb alacsonyan vette fel ezt a tehertöbbletet. Hisz itt nemcsak a folyó kiadások megnagyobbodását, hanem a megváltandó ló, fegyver, ruhakészletek, uj szervezések, gyakorlóterek, kaszárnyáknak száz és százmilliókra menő terhét is kell számítanunk. De nem szabad felejtenünk, hogy a most végbe ment állami és fizetésrendezések is, melyek maguk már több mint, egy milliárd tőkeerőét képviselnek — még rendes fedezetükre várnak. Úgy, hogy a mezőgazdaság értékcsökkenését 5 milliárdra, a katonai és fizetésemelésekből eredő megterheltetést 2 milliárdra számítva, ez az úgynevezett átmenet, a mi most a mi 10 milliárd értékű passivumunknak 17—18 milliárdra való eme-1 lését jelenti. Nincs meg sehol a mezőgazdaság nemzet fen- tartó szerepének tudata. Hogy nemzetünk két legnagyobb katasztrófája a muhi csata és Mohács agrár- ■. krízisekre vezethetők vissza, hogy nemzeti ellenálló j erőnk mindig gazdasági gyengeségünkön tört meg. ■ Az egész világ ma azou töri fejét, hogyan vi- hesse ki az embereket a városból, vissza a falukba. J A Zionismus pedig legvilágosabb bizonyítéka annak,' hogy még meghalt nemzetek is, nem gyárakban, a börzéken, a nagy iigyyédirodák és lapvállalatok tiszta latifundiumaiban, hanem őseik földjeiben keresik nemzetük reinkarnácziójának egyetlen eszközeit. A németek alighogy 8 milliárddal emelték vámrendszerükkel mezőgazdaságuk értékét, máris kiadják a jelszót: „Innere Colonisation und Grundentlastung.“ Nálunk is kiadta boldogult Horánszky az uj földtehermentesités jelszavát, mint a jobbágy felszabadítás egyetlen igazi folytatását, de hát mi ezt most nem a földérték emelésében, hanem csökkentésében s abban keressük, hogy az alienum aes — acrerima servitus-ról, „Idegen pénz a legkeservesebb szolgaság" megfeledkezve, visszadobjuk a felszabadított jobbágy unokáit egy még keservesebb, mert idegen ur a — nemzetközi tőke — szolgaságába 1 Az izolácziót tekintik nemzetgazdasági politikánknak — pedig nemzeti politikánkat mindig az expanzió jellemezte — és mindig a szövetség tartotta ienn. Egy lap azt mondja, hogy a vámterület nagyságának kérdését már eldöntötte a honfoglalás. Pedig hát első eleink egy pillanatig sem álltak meg a marcheggi határnál, lementek Nápolyig, Rügenbe, Spanyolországba, sőt tengeren túlra is kiterjedt közgazdasági akczióspherájuk; hisz az általuk összefogdosott németek, frankok — izmaeliták által az avignoni he- rélő intézetekben — eunuchokká kifinomiíva — eljutottak még Afrika háremeibe is 1 Géza és István békés utón. szerződéses politikával azáltal alapították meg házuk és nemzetük nagy tekintélyét, —1 hogy éppen akkor tették Európának a Kelettel való szárazföldi útját a honfoglalási chaos után szabaddá, mikor ez az ut — a Középtengernek az Islam lévén ura — Európa nemzetgazdasága és kultúrájára életkérdéssé vált. Az Anjouk is nagy expanzie, a nagy gazdasági vámterületre törekedtek. Hogy maradandó nem volt ez az alkotásuk, annak oka az, hogy ezt az expanziót nem annak természetes irányában — a Duna völgyében, hanem a népválasztó Kárpátokon át északra s a Karszton át délre keresték. Mátyás király az egész szt. római birodalommal akarta megalkotni a nagy közös vámterületet, olyan energiával, mely még az exlex szapora alkalmazásától sem riadt vissza! Kossuth Lajos sem az izoláczióban kereste a nemzeti gazdasági politikát, üanem a Balkán-szövetségben. Ausztriával való viszonyunkra nézve pedig a „Szabadkereskedés, vagy védvámosság“ alternatíváját állítja fel — tehát tisztán a gazdasági czélszerüség helyes álláspontján áll. Gróf Apponyi Albert s az Országos Gazdasági Egyesület már 30 év előtt hangoztatták az európai vámunió szükségességét. És hogy igazuk volt, talán semmi sem bizonyítja jobban, mint az a jóslatszerü mondás, melyet rernrég Chamberlain szájából hallottunk s melyet jó lesz megjegyeznünk — mindnyájunknak : „She struggle for life, the struggle for existence in future will not be between cities or even between Kingdoms. It will be between mighty empires; and the minor States will come off badly if they are left to be crushed between the gigantic bulk of these higher organisations." „A létért, az életért való küzdelmet nem városok, nem királyságok fogják a jövőben küzdeni, hanem hatalmas imperiumok. És a kisebb államok rosszul fognak járni, hogyha magukat ezen magasabb szervezetek óriási tömegei közt hagyják összemorzsoltatni." Gyümölcstermelés. Irta : Kaffka Béla gazdasági egyesületi titkár. Nem hiszem, hogy akadna olyan gazdatárs, aki a gyümölcsöt nem szeretné, de olyan már azután igen sok akad, bizony igen sajnos, amelyik gyümölcsfát nem ültet; pedig aki ezt elmulasztja, úgy maga, mint családja, sőt még hazája ellen is nagyot vétkezik. Olyan csekély dologgal, csekély kiadással járó munkája ez a földtulajdonosnak, hogy aki még ezt is elhanyagolja, azt sem érdemli meg, hogy az Ur Isten áldásos napja reá süssön. Milyen kopár, sivár benyomást tesz egy fásitatlan háztájék, és ha már fát ültetünk, miért nem lehetne az a árnyékadó fa egyúttal gyümölcsöt termő fa is, mikor az ilyennek kétszeres, sőt sokszoros hasznát látjuk. Itt a városon inkább a szemnek tetsző, kis helyet foglaló fákat igyekszik a háztulajdonos udvarán vagy kertecskéjébeu ültetni, de mégis ültet, mert alig találni házat, melynek udvarán, ha más nem is, egy pár akáczfa nem volna található. Persze itt is inkább helyén valónak látom a gyümölcsfaültetést, de ez már az emberi egoizmusból eredő baj, amelyen bajos segíteni, mert kevés ház van városon, ahol az egész házat, udvart a birtokos, azaz tulajdonos lakja, hanem bérlakások is vannak benne, az pedig már igen fájna a házi urnák, ha az általa ültetett gyümölcsfákról néhanapján a lakók gyermekei is jól laknának talán éretlen gyümölcscsel. Minden esetre rosszul eső dolog, hogy ha valaki fárad a gyümölcsfaültetóssel, és mikor már fáradságának gyümölcsét akarná szedni, akkor azt éretlenül a lakók gyermekei lepusztitják, de erre is van orvosság, ezt is meg lehet védeni, csak egy kis jó akaraton múlik az egész dolog. De azután akinek A legkiválóbb tanárok és orvosoktól mint hathatós szer: tüdőbetegségeknél, légzőszervek hu.ru.tos bajainál, í 9 Jf 0 úgymint idült bronchitis, szamárhurut és különösen lábbadozóknál influenza után ajánltatik. # rn Af Emeli az étvágyat és a testsjyt, eltávolítja a köhögést és a köpetet és megszünteti az éjjeli izzadást. — Kellemes szaga M] //M m ## és jó ize miatt a gyermekek is szeretik. A gyógyszertárakban üvegenkint 4 kor.-ért kapható. Figyeljük, hogy minden üveg #rG) --------------------------------------------------------- alanti czégyel lejyen ellátva; -------------------------------------------------------—Ft Hoffmann-La Roche & Co. vegyészeti gyár Basel (Svájcz). 731,32—52G
