Ung, 1905. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1905-04-09 / 15. szám

XLIIL ÉVFOLYAM.

UngTár, 1905. április 9,

15. SZÁM.

Szerkesztőség:

Vármegyeház-tér 1-ső szám.

Kiadóhivatal:

Székely és Illés könyvnyomdája.

A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön.

Kéziratok nem adatnak vissza.

Nyilttér soronkint 40 fillér.

Előfizetési feltételek :

Csak az „Ung“ lapra :

Egész évre . 8 kor. Félévre ... 4 kor.

Negyedévre 2 kor Egyes szám 20 fill

,,Ung vármegye Hivatalos Lapjá“-val együtt:

Egész évre 12 kor. —• Félévre. . 6 kor

Hirdetések

úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvnyomdájába küldendők.

AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALÓS KÖZLÖNYE.

„Ung vármegye Hivatalos Lapja“ az „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön.

A vidéki színészet.

Közeledik a vidéki színészek nagy napja : a Virágvasárnap. A fővárosban ősi szokás szerint megindul nemsokára a vásár; a derék szinészhad elszerződik hol ide, hol oda, maga se tudja még a legtöbbje, hogy hova, meglehet biz, hogy egyikük-másikuk „hoppon“, azaz szerződés nélkül marad; az ilyenek aztán utolsó segítségként a „variete“-hez folyamodhatnak, mert a szinészegyesület legutóbbi határozata szerint már nem exkommunálja azokat a színészeket, kik az éhhalal elől a „brettli*-n keresnek menedéket. A baj csak az, hogy a magában véve üdvös határozat csak keveseken segít; a magyar variéte nem oly izmos, hogy elbírná a sok szerződés nélkül maradt színészeket.

Nagy a túlprodukczió ezen a téren is. Sokan keresik a babérokat azokon 'a deszkákon, melyeken az életet alakítják át művészetté, — de kevesen találják meg. Mert a színészet par excellence művészet, ám nem minden színész művész, sőt ma már csak elvétve találni közöttük igazi nagy mestert.

Lám a régiek mintha egészen más fából lettek volna faragva. Nem a múlt csalékony mithosza veszteget meg, a mikor ezt állitjuk, de ha egészen eltekintünk is attól az úttörő munkától, mit a régieknek a még csak fejlődésben levő, képződő nyelvünk segítségével a magyarság térhódításáért egyrészt, a színjáték és az úgynevezett komédiások iránt országszerte uralkodó ellenszenv leküzdésével másrészt végezniük kellett, alakításaik művészetét oly magas színvonalra emelték, hogy azok a mai színészeknek bátran mintaképül szolgálhatnak, sőt egyik-másik régi darabban tényleg szolgálnak még ma is, ha nem is a közvetlenség, de mondhatnók tradiczió utján. Pedig ezek a derék színészek nem tanulták a mimikát konzervatóriumban, sőt — mi tűrés-tagadás — nem is voltak olyan müveitek, mint a mai szinész-generáczió.

A művészetet nem lehet megtanulni az iskolában. Technikai utasításokat, értelmiséget, tudományt adhat az iskola, de művészetet nem. A gyakorlat sem csinál művészt abból, a kinek nincs hozzávaló tehetsége, csak arra képesíti,hogy legjobb esetben elfogadhatóan játsz hassa el szerepét. Merjük állítani, hogy a mai „konzervatórium“-rendszer többet árt a művészetnek, mint a mennyit használni akar a színészetnek. Nézzük csak meg közelebbről ezt a rendszert. Fiatal emberek, serdülő leányok pályáznak a szinészakadémiába való felvételre, hogy néhány esztendő után „diplomás“ színészek legyenek belőlük. A felvételnél megvizsgálják őket, van-e tehetségük. Azokról nem is szólunk, kiket a vizsgáló-bizottság visszavet, pedig sok akad köztük, kikben még oly for- ratlan a tényleg meglevő tehetség, hogy a vizsgáló tanárok a legjobb akaratuk mellett se veszik azt észre, sok esetben a természetes félénkség, pillanatnyi indispoziczió is megteszi a magáét, hogy a néhány perczig tartó vizsgálat alatt a tehetség elrejtve maradjon. Az elutasítás után két eset áll be: a visszavetett vagy más pályára lép és elhagyja a színészetet, még mielőtt hozzászegődött volna, vagy oly leküzdhetetlen a művészi vágya, hogy tanulás nélkül lép rá a gyakorlat terére s lesz belőle támogatás, nyugdij és „diploma“ nélküli úgynevezett „ripacs“ s eszi a vándorszínész keserves kenyerét. Ez aztán épp elég arra, hogy megölje benne azt a tehetséget, a mivel esetleg rendelkezett s a melyet, ha hozzáértőig fejlesztettek volna, lehet, hogy művészetté avathatták volna. Hogy miért nem tör magának utat az ő tehetsége, a nélkül, hogy szinésziskolába járt volna 'vmint a régieknél), annak oka azonos azzal, a miért a végzett növendékek is csak ritkán lesznek igazi művészek, a hiba mai vidéki színészetünk túlfokozott sokoldalúságában rejlik, a melyet kevés személyzettel kell kielégíteni.

A szerencsésebbek bekerülnek a színi akadémiába. Elvégzik a tanfolyamokat, s immár mehetnek utjokra. Következik az első szerződés-keresés, mely alaposan lelohasztja a kellemes ábrándokat. A készülő szinész keservesen tapasztalja, hogy a fővárosi színházak igazgatói korántsem kapnak hajba azért, hogy a színészet uj csillagát egymás elől elkaparinthassák. Sőt még csak a vidéki direktorok sem erőlködnek, hogy magukhoz csábítsák. Sok a segédszinész, lehet közöttük válogatni. Végre mégis csak bejut valamelyik harmadrangú társulathoz, olyan fizetéssel, melyet csak a jóhangzás kedvéért neveznek „gázsidnak, Nosza, kezdődik a munka! Én, Istenem, minő munka! Midennap más szerepet kell játszani. Szerepének átgondolására, művészi alakitasára nincsen fizikai ideje. Farce lesz a mimikájából, gyári tuczatmunka a páthosza. Legyen akár „diplomás,“ akár „ripacs,“ valóságos genie kell, hogy lakozzék benne, ha a köznapiasság kenyérkereseti forrássából ideálizmust, művészetet tud varázsolni. A vidéki szinész választott és megkedvelt zsenre-ét a direktora, kinek utóvégre is az anyagi részszel kell legtöbbet bajlódnia és nem tarthat nagyobb személyzetet, nem respektálhatja mindig. Az első próbán, melyen a drámái segédszinész részt vesz, az igazgató felfedezi, hogy a fiatal muzsafinak igen kellemes énekhangja van, daczára, hogy az illető még odahaza is csak akkor mert egy-két taktust dudolgatni, ha biztos volt benne, hogy senki meg nem hallja. A konzervatóriumban tanult Ottheló szerepe helyett tehát másnap este mar el kell énekelnie a Mikádó áriáit, persze karban. Minő művészi ihlettség szállja meg ilyenkor, azt csak az tudja, aki már átesett rajta ✓. . .

Virágvasárnap közeledik, a vidéki sziné- szinészet uj szaka nyílik meg. Nem-e volna idején, hogy a közönség is, a színházi direktorok is, a jó ízlés érdekében megegyeznének abban, hogy inkább kisebb lenne a repertoir, de művésziesebbek az előadások. A sablon

csak a színház technikájára való, művészetét elsilányitja, tönkre teszi, mesterséggé alacsony itj a.

Adjanak alkalmat a színésznek, hogy minden adandó szerepét alaposan átgondolhassa és meg fognak győződni, hogy sokkal több lesz a művészünk, mint a minővel a mostani túlcsigázott igények mellett rendelkezünk.

S ha a vidéki színészet ismét a művészi színvonalra fog emelkedni, ha a vidéki színtársulatok tagjai, férfiak épugy mint a nők, nem könnyű és könnyelmű kereseti pályának fogják a színészetet tekinteni, akkor azután helyén való lesz, ha Magyarország minden városa állandó csarnokot fog emelni a színészet befogadására.

Addig azonban egyáltalán nincs oka senkinek a színházépítést siettetni, sem nálunk, sem másutt, s nálunk annál inkább sem, mert a várost terhelő adósságok amúgy is erősen fojtogatják az adót fizetni köteles közönséget.

Európai vámunió vagy izoláczió *

II. közlemény.

Irta : Bartal Béla.

Az Ausztriával való gazdasági elválás kérdésének hivatott szakemberektől újabban már egész irodalma keletkezett.

Itt csak egy-két vázlatos kiegészítésre akarok még szorítkozni egyes részletekkel szemben.

Abban, hogy a mostani gazdaosztályt váltságba juttatja az elvállás, mindnyájan megegyeznek, de legtöbben éppen csak a mostani gazdaosztály pusztulását és nem a mezőgazdaságnak magának erősítését látják benne. Itt tán kissé mégis vigyáznunk kell a disztinkczióval. Kérdem : ha elpusztul a mostani birtokos, bérlő, gazdatiszt, de a mostani kisbirtokos is, s vele az általuk lehet mondani évtizedek, sőt nemzedékeken át, nagy leczkepénzen összegyűjtött szakértelem, nem jelenti-e ez magának a mezőgazdaságnak válságát? Hisz akárhányszor látjuk, hogy milyen gyorsan csökken a kezelő változásával még az egyes birtok értéke és jövedelme is, ha a kezelés tapasztalatlan kezekbe megy át. De mi ez az értékváltozás ahhoz a nagy értékváltozáshoz képest, melynek elő kell állani, ha az egyik ország mezőgazdasága uj kezekbe jutna. Az iparra nézve mindenki konczedálja, hogy kellő szakértők, képzett munkavezetők nélkül nem lehet ipart teremteni, de ha áll ez minden iparról, nem-e áll ez a tétel a legkomplikáltabb iparnak, a mezőgazdaságnak dolgában is ? Honnan jöjjön a pótlók az elveszett szakértelemmel s hány évig sinyli meg a mezőgazdaság ezt az átmenetet ?

Egy másik állítás az, hogyha Ausztriából való iparimportunkat magunk állitjuk elő, akkor helyreáll az egyensúly. Még vódvámmal is évtizedekbe kerülne — csak egy részét, a textilimport nyersebb részét itt fedezni — a finomabban és értékesebben, mely divatváltozásnak és a csempészetnek tárgya, a külfölddel versenyezni soha sem fogunk De kérdem, pótol- hatja-e az a bejött 3—-400,000 munkás a 30 millió vámmentes fogyasztót, hisz a mi húsúnkat, vajunkat, borunkat most sem az a textilmunkás fogyasztja el első sorban, aki ide dolgozik, hanem a tőkepénzes, a városok fizetőképesebb elemei, melyek ha át is jönne egy-két gyár — mégis a vámvonalon túl — maradnának.

S itt nemcsak a fogyasztók mostani számával,

* A «Köztelek» f. év április hó 1-i számából.

VEGYES TAAPSTAAjLCÍALTJ' HETILAP.

Megjelenik minden vasárnap.