Ung, 1899. július-december (37. évfolyam, 27-53. szám)
1899-09-10 / 37. szám
37. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Ungvar, Vármegyeház-tér 1. szám. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak viasza. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre . 4 frt. | Negyedévre 1 frt Félévre ... 2 » | Egyes szám 10 kr. Hirdetések, előfizetések, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. A lap megjelen minden vasárnap. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Nyilttér aoronkint 20 kr. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYE1 GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Vidéki góezpontok. (í—y.) Mindig nagy lelki örömmel tölti el az igaz magyar embert, a ki a partikuláris érdeken fölül tad emelkedni általánosságban, ha csöndes otthonában hallja, hogy az ország szive —- a hogy mi Budapestet nevezzük — milyen szédítő roliamosság- gal fejlődik világvárossá s gondolatban minden jé hazafi ott van az ünneplők sorában, ha egy-egy kulturális, avagy közgazdasági intézmény fölavatása alkalmából az ország értelmiségének felső tízezre a székesfővárosban összegyűl. Hiszen a fővárost mindenki joggal vallliatja édes magáénak s az abból világszerte szótáradó dicsőségünknek fényéből egy-egy kis sugár mindnyájunkat hév't és melegit. Egy kis paránya az onnan szétsugárzó értelemnek és hazafias érzelemnek mind reflex-fénye az együtt érző s együtt ható hazafi- ságnak. Világra szóló példáját nyújtotta e büszke közörömnek 18%-ban lezajlott országos kiállításunk, midőn minden magabiró honpolgár sietett annak csarnokaiba s fényes ünnepségei közé, hogy ott gyönyörködve s tanulva, a gyönyörűséget növelje a maga sokaságával ős tanúságot tegyen öröméről, hazafias büszkeségéről, miről bizonyságot szolgáltatni — bála Isten — azóta is nem egy alkalma nyílt. . . . És mégis! Nem az önző partikulárizmus, nem a rátartó localpatriotizmus s talán legkevésbé a széthúzó anyagi érdek, de talán az a megnevezhetetlen valami, a mi nélkül általános boldogulás nem létezhetik, minden, a vidékről fölrándult embernek a lelkületét a külömben jóleső irigységnek meginond- liatlan érzésével töltötte be, ha szemben a főváros nagyszabású, mondhatni óriási föllendülésével a maga kicsi megyei székvárosának elmaradottságára gondolt . . . Olt fönn a fényes középületek, mikben tudományt, igazságot, művészetet oly nagy bőségben mérnek s itt nálunk, ide lenn a szűk odúk, mikben még a tudás és az igazság is összeszorulni látszik; odafenn a csillogó üzletek, hol szem és száj mindent föllelhet, mig idelenn a kis boltok, hol napi szükségleteinket is alig tudjuk kielégíteni. De minek folytassuk az összehasonlítást?! Röviden elég annyit mondani, hogy ha nem is ily éles ellentétben, de az bizonyos, hogy a társadalmi, a tudományos s némely részben a közgazdasági centralisatió Budapestre vonta az ország intellektuális erőinek akkora mértékét, hogy azt a vidék sínyli meg. Már pedig nem is nagyon szükséges rámutatni arra, hogy -- mint az emberi testben az életerőt, — úgy az államéletben a közérzület fönntartó s alkotó erejét minden téren azok az erek szolgáltatják, melyek az egész államtestből — csaknem egyenlő mértékben —- az egészséges vért szállítják. Nem panaszképpen mondjuk ezt, de az is bizonyos, bogy a vérkeringés megbénítása s illetőleg lokalizálása minden bizonynyal a központban magában oly zavarodásoknak válhatik kutforrásává s az összegyülelemlett élő erők'harcza akkora végletekbe csaponghat, hogy annak kiáraml sa megint csak annak a vidéknek válhat helyrehozhatlan kárára, a melyet éppen attól zártak el, hogy a maga egészséges partikulárizmusának kohójában kiválasz- sza a tiszta anyagot a közéletre s azt szolgáltassa be a közélet csatornáján át a közszolgálatra. Igazságtalanság vagy legalább is rövidlátás volna azt állítanunk, hogy a vidéki központok úgyszólván minden szellemi és anyagi rugékonyságu- kat elvesztették s még nagyobb vakság meg nem látnunk, hogy bizonyos arányban a vidéki városok is jelentékeny haladást mutatnak föl, különösen az alkotmány helyreállítása óta. Ám az is öntetszelgés volna, ha azt akarnók bebizonyítani, hogy ez a haladás legalább is igazságos mértékben és arányban történt a fővároséval. Nem akarunk mi ötven fővárost csinálni az országban, elég nekünk egy is, de sajnálattal kell főijegyeznünk, hogy viszonylag sem tarthat s nem tartott lépést vidéki városaink fejlődése a fővároséval s hogy már is nyilvánulnak ijesztő jelenségek abban a tekintetben, hogy a vórkeringési zavarok a fővárosban sok fertőző anyagot dobnak a vidékre, mely azt kevesebb s egyre fogyó ellentállási képességgel fogadja. Ilyen viszonyok között kétszeres örömmel kell üdvözölnünk a romjaiból újraéledt Szegedet, impozáns gazdasági kiállításáért s azon művészi irányban tanúsított lelkesedéséért, hogy már másodízben látja falai között a Nemzeti Szalont. És hálás tisztelettel hajiunk meg József, a legmagyarabb királyi herczeg előtt, ki majdnem jóslatszerüleg hangoztatta, mint a szegedi kiállítás védnöke, hogy „Szeged az úttörő azon a pályán, amely áldosthozó lesz egész hazánkra s annak minden polgárára!“ A földművelési kormány fejét is tisztelettel köszöntjük ezen a téren. Az a biztos tekintet, atnely- lyel a helyzetet fölismerte, az a biztos kéz, melylyel a törekvéseket irányítja és vezérli; megannyi biztosítékai annak, hogy az egészséges vérkeringés megint a medrébe léi az országban s táplálva élteti a vidéket, a fővárost minden íönnakadás nélkül. Az ungvári állami reáliskola évnyitó ünnepélye. Az ungvári állami reáliskolában az évnyitó ünnepélyt f. hó 4-én tartották meg. Reggel fél 8 órakor a tanulók isteni tiszteleten voltak, majd az iskolai ünnepély folyt le, mely Kölcsey Hymnusának elének- lésével vette kezdetét. Azután 4 tanuló szavalata következett, majd Könye Nándor r. tanár alkalmi felolvasást tartott, amire Dortsák Gyula igazgató beszédeit intézett a tánuló ifjúsághoz. A Szózat eléneklése Emlékezés Miehailovits Dömére. A múlt hét folyamán utolsó földi utján oly nagy részvéttel kisért Miehailovits Döme ny. m. kir. honvédezredes emlékét megörökíteni s a jelen s a jövő nemzedéknek példát adni, miként kell szeretni és szolgálni a hazát és királyt : adja most kezünkbe a tollat, s hisszük olvasóközönségünk is szívesen fogja venni tőlünk, hogy egy régi harezos emlékének ismételve pár sort szentelünk. Miehailovits Döme ny. m. kir. honvédezredes annál inkább méltó erre, mert ő még azon katonák es vitézek közül való volt, akik közlegényt sorból emelkedtek a vezetők közé. Mint 15 éves ifjú állott az 1849. évben az elkobzott magyar alkotmánynak védelmére s mint honvéd részt vett a váczi, nagy-sarlói és kápolnai ütközetben. Kétszer harczolt Komáromnál s Budavár hősies bevételénél is ténykedett. A szabadságharcz leverése után 1850-ben besorozták a 34. gyalogezredbe, mint közlegényt. Kitűnő tehetsége s bátorsága folytán rangsorban csakhamar emelkedett s az 1866-ik évi hadjáratban már századparancsnok volt. Mint ilyen vett részt a podolini éjjeli ütközetben, a jicini és a königgräezi csatában. Hősiességének ez utóbbiban adta oly fényes tantijeiét, mely bámulatra ragadta még az ellenséget is. Az osztrák hadsereg jobb szárnyának fedezésére ugyanis kiküldötték a Podschaher dandárt, amikor is Miehailovits századával az ezred élére került. Hogy ily körülmények között a biztos halált elkerüljék, századával szuronytámadást intézett a túlnyomó ellenség ellen, amikor mellét keresztül lőtték s a golyó testén keresztülhatolt. Sebe oly súlyos volt, hogy a kontinens majd minden államának magasabbrangu katonai orvosai vettek azt vizsg'lat alá s feltétlenül halálosnak mondották azt. Mikor általános csodálkozásra sebéből felépült, mint hadi foglyot az akkori porosz trónörökös (később Frigyes német császár) elé vezettek, aki szuronytámadására czélozva, a következő szavakkal fogadta : — Ihr habt wie Helden gekämpft. (Ti, mint hősök harczoltatok.) A königgräezi szuronytámadással érdemelte ki a minősitvenyi táblázatában feltüntetett ezen szavakat : „Az ellenség előtti magatartása bátornak és tevékenynek minősíttetik.“ A porosz hadjáraton kívül még az 1859. évi olasz hadjáratban is részt vett. A m. kir. honvédség kötelékébe 1S69. november hó 1-én lépett át, mint első osztályú százados, s itt 1879. évi julius l-éig szolgált, mint alezredes. 31 év, 3 hó és 11 napi szakadatlan szolgálata után vonult nyugalomba, amikor is czimzetes ezredesi rangot nyert. Azóta itt élt Ungvárott, szeretve és tisztelve mindenki által. Ez év tavaszán érte őt a legfelsőbb hadúr ismételt kitüntető kegye : neki és törvényes leszármazóinak a magyar nemességet a sashegyi előnévvel adományozva. Most már kinn pihen a hüs hantok alatt. Sokat fáradt porhüvelye megszűnt működni, lelke elszállott az Úrhoz I Emléke azonban sokáig fog élni közöttünk ! mint a hazát és királyt egyaránt szerető vitéz katonáé ! _______— rn Vallomás. — Az „U n g“ eredeti tárczája. — Jrla : Vidor Mór. A nyári nap égető sugarai tűznek le a kertre, végig siklanak a fák levein, a virágok epedve nyújtó- gatják szirmukat, sóvárogva egy kis levegő után . . . árvácska, nefelejcs csüggedten hajtják le fejeiket eltikkadva a szörnyű hőségben. Mi egy almafa védő árnya alá húzódtunk és szemléljük ezt a rettentő hervadást ... mint virít el az élet, hogy száll ki a lélek a ragyogó természetből. Fehér bárányfelhők úsznak az égboltozaton és amint a nap reá szórja lángsugarait, vakító fehérségben izzanak. Arczom feléd fordítom ; nézem azokat a mélytüzü szemeket és magamba szívom a belőle kisugárzó fényt és elbódulok a csillogástól. Lelkemben futó gondolatok kergetik egymást szüntelen, nincs nyugodalmam, a sejtelem nyomasztó teherként nehezedik szivemre . . . tudni akarok mindent. Egy röpke pillanat alatt egész életem sorsa el lesz döntve. Vagy a ragyogó boldogság fog körülölelni gyönyörű álmaival, vagy hozzám nő a boldogtalanság betetézve életem szomorúságát. Én szeretlek . . . szeretlek ifjú lelkem minden gondolatával, avval az örökké égő lánggal, mely megvilágítja jövendő utamat. Szeretlek érző szivem minden dobbanásával, lelkedet, testedet . . . egész lényedet. Téged látlak a csillagokban, a mint a derűs, kék égboltozatról aláragyognak, téged látlak a szemem előtt elterülő végtelen láthatárban . . . téged látlak ébren és álmaimban. Ugy-e ismersz, hisz volt alkalmad meggyőződni érzelmeimről ! De te ? Mikor vállamra hajtod barnafürtü fejecskédet és éjsőtét hajad beborítja előttem a mindenséget — mert kívüled semmit sem látok — félek tőled megkérdezni, vájjon szeretsz-e oly igaz szerelemmel, a milyet az én szerelmem megérdemel. El tudnád-e felejteni értem a világot, ott tudnál-e hagyni ezer üdvösséget ezért az egy öröküdvért ? Meg tudnád-e tagadni az Isten, megvetni az Eget, csakhogy az enyém lehess . . . kiben feltaláltam az oltárképemét I Ki előtt térdreborulva imádkozom a boldogságért, áldást esengve egész életemre ? Nem bírom tovább. A nyár izzó melege szivembe száll, eltikkadok a szomjúságtól, az érted való epe- déstől. Szeretsz ? Nem felelsz rá! Tekinteteddel végigsimitod arezo- mat . . . vájj! látom-e rajta a feleletet ? De ne válaszolj ! Te édes kis leányka, ne határozz egy élet sorsa felett ! Jobb igy. Mig ajkad meg nem nyílik, hogy az „igen“-t kimondhassad, legalább remény száll szivembe. Végig csiklandozza a meleg fény, jóleső érzést áraszt el benne és ha a kétség borítja rá fellegeit . . . csak egy biztató pillantás ... és megint ki süt a napsugár. Így hányódom remény és kétség között. Vájjon melyik kerül ki győztesen a harczból? Lapunk mai szama 6 oldalra terjed. Ungvár, 1899. szeptember 10. XXXVII. ÉVFOLYAM.
