Ung, 1897. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1897-12-26 / 52. szám
XXXV. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1897. deczember 26. 52. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér I. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak Semmit sem közlünk, ha nem tudjűk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. lap megjelen minden vasárnap KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. — Nyilttér soronként 20 kr. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYE1 GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Pásztorok, pásztorok örvendezve. .. A keresztény világ örömünnepet ül: a Világ- megváltó földre jövetelének magasztos emlékünnepét. Méltán teszi. A Világmegváltó működése s az általa alapított keresztény vallás oly nagy szolgálatot tett az embereknek, hogy e nélkül a klasz- szikus műveltségnek már csak romjaira helyezkedett, inhumanus s a durva hűbéries eszmékkel szaturált társadalom a tisztultabb tökélyescdéshez emelkedni sohasem lett volna képes. Bármily glóriákat zenge- dezzünk is a régi görög s római kor fensőbbségó- nek, a tudomány és művészet s az általános műveltség terén elért magas fokú fejlettségnek: amannak sokszor, sőt legtöbbször társa volt az erkölcsi romlottság, igen gyakran zsarnok önkény, a megvesztegetés, s főleg a még emlékezetre is szomorú kaszt-élet, nemkülönben a nők társadalmi állásának alárendelt volta s a rabszolgaság bűnös és embertelen állapota. . . . A nit a tisztelet ama fokára, azon magaslatra, hol napjainkban van, a kereszténység eszméi segiték. A rabszolgaság szógyeuitő s eléggé kegyetlennek nem bélyegezhető jelenségét a kereszténység emberszerető tana szüntette meg. A kaszt-élet káros hatásától :s a kereszténység mentette meg az emberi társadalmat, hirdetve a felebaráti szeretet nemes erényét s kötelességül hagyva meg, hogy minden emberben tisztelni kell Isten képmását. Eme lélekemelő tanok idomították át a népek gondolkodásmódját. E magasztos igéknek köszönhető, hogy régi társadalmi fonákságok és kinövések helyén az igazság, a nemes erkölcs és az emberszeretet erényei tenyészhetnek. Méltán sóvárgott tehát az emberiség a megváltás hajnala után! S mikor azután harmatoztak az Egek, betelt a nagy miu- denség az igazi felvilágosodás és humanismus fényével. A mai napon tehát vallási szempontból méltán örvendezhetni. Örvendezhet-e azonban az emberiség általában, s különösen egy-egy nemzet, nevezetesen a magyar, j ha állami és társadalmi állapotára gondol? Ren- dezhet-e a népek egyeteme örömünnepet oly okból, mert valóban haladott az igazi felvilágosodás, az emberszeretet s az erkölcsi tisztaság nemes téréin! Növekszünk-e erőben és számban, gyarapszunk-e jólétben, nemesedünk-e erkölcs dolgában különösen mi, Árpád nemzedéke ? Mikor e kérdést felteszem, a mig serczeg a toliam, hogy leírja a feleletet, eszembe jut, hogy bizony napjainkban vannak emberek, számos-elegen, kiknek nagy lelki örömükre szolgál, ha másokat gyanúsíthatnak, megszólhatnak, elégületlenségre ösztökélhetnek, ha konkolyt hinthetnek a búza közé. Az ilyenek a nemes felfogást, az elvhűséget, erkölcsöt és vallásosságot, az igazságszeretetet, a hazafiságot s a meggyőződés erejét s nyilvánításának bátorságát, mindezt csak a maguk részére reklamálják. Ha nem czóhbeli, vagy nem szájuk ize szerinti halandó mer ilyenekről beszélni, vagy mi több: éppen sorompóba lépni: az már szerintök, legalább is megfizetett ember! Ez nagy baj, nagyobb, hogy oly számosán vannak ily erkölcsbirálók és túlsötóten látók. Ezek szerint: pusztulunk, veszünk. Pedig a nemzet önbizalmára, ha valamikor, hát a jelenlegi súlyos és próbára tevő viszonyok közt van szükség! A mint nem hazafiság az, ha a nemzetet ámítjuk állapotainak misége iránt, ha mindent rózsás színben tüntetünk fel, — éppen úgy hazafiatlan eljárás, ha mindenáron csúggedóst szorgalmazunk, ha nem akarjuk látni a tényleg elért eredményeket, a nemzeti erősödésnek immár több téren izmosodásnak is nevezhető üdvös, áldásos nagy művét, a művelődés terén beállott nagyfokú haladást s a közgazdasági kibontakozás biztató folyamatát. Mikor azonban állítom, hogy viszonyaink konszolidálódtak s a haladás sok tekintetben elvitáz hatatlan, nem tagadhatom, hogy a kereszténység igazi nemes, jótékonyan ható szellemét és lelket- s/ivet megörvendeztető tanait sokszor nem mindenben s nem mindenütt követjük. Számosak e hibák extra et intra muros. Ezek ellenében keresve-keres- nünk kell a gyógyító szereket. Ez csak az igazi, a tiszta, a hamisítatlan keresztény szellemben található fel, abban a dicső tanban, melynek egyik alapigéje: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!“ Különben is kis nemzet vagyunk, körülvéve idegenekkel. Előőrsül rendelt ki a Gondviselés: nemzeti létünk parancsolója, hogy testvérként szeressük egymást. Vissza kell térnünk őseink szent hagyományaihoz. Követnünk kell a régi magyar erkölcsöket, az egyszerű patriarchális életmódot, az erény, a tekintély és a törvény- tiszteletet és a hazafias kegyeletet. Tisztelni, szeretni, segíteni kell egymást s bizalommal viseltetni egymás iránt. Különösen pedig, mivel minden jónak, minden igazán nemesnek, minden valóban nagyszerűnek egyedüli forrása a romlatlan szivnek nemes és tiszta hajlamaiban található fel (a menynyiben a nemes érzelmeitől megfosztott, romlott szív orgiáit zabolázni nem lehet), -- előszeretettel neveljük tiszta erkölcsben az ifjú nemzedéket s a tiszta erkölcs terén haladjunk magunk is. Legyünk erősek Isten s a közös anya: a ha\a iránti olthatatlan szeretetben és ragaszkodásban. Legyünk szerető testvérek a viszontagságokban. A család körétől kezdve, az iskolában, az életben, társadalmi és politikai téren, közigazgatási, törvénykezési tekintetben, az üzleti összeköttetéseknél, a törvényhozásban s a törvények végrehajtásában mindenütt — jó példával — a tiszta erkölcs eszményéhez szoktassuk a nemzedékeket. És inkább szeressük és támogassuk, mintsem hogy becsméreljük egymást. Gyűlölet és visszavonás — szűnjenek meg specziális magyar erényekül szerepelni. A kereszténységnek a szeretet az alapja. A szeretet a költészete a mai szent ünnepnek is. Üljük meg e nagy napot szeretetben s fakadjon belőle a közboldogság enyhet adó boldog állapota királyunkra, azánkra, nemzetünkre. Dortsák Gyula. Az első karácsony Boszniában. — Az >Ungc eredeti tárczája. — Irta : Pap János. Az 1882-ik év szigorú téllel köszöntött be. Nagy hidegek és óriási hózivatarok jártak. A bihácsi országúton kemény januáriusi hidegben busán ballagott egy reservista-csapat. Az országút hatalmas hegyek között, szűk völgyben, egy őserdő közepén vezetett Krupa bosnyák község felé. Ide igyekezett a kis csapat, hogy az ott állomásozó, elkülönített századát kiegészítse, mert az üszők, mit az occupatio alatt kitört lázadáskor a hamu alatt nem sikerült teljesen eloltani, újból szikrát fogott és veszélylvel fenyegette az occupalt tartományokat. A csapat a két napi vasúti utazás, öt napi gyalogolás és a horvátországi rossz élelmezés alatt meglehetősen kimerült már; legnagyobb része fiatal, nos emberekből, családapákból állott és nem nagyon lelkesült az expedilióért. Én voltam a parancsnokuk, a kit, mint fiatal tisztet, akkor hívtak először fegyver alá. Éreztem, hogy az én feladatom volna lelket önteni e csapatba, de már én is belefáradtam és é lesebb voltam az utolsó bakánál. Bihácsról, az ezredparancsnokság állomáshelyéről történt indulásunk alkalmánál a legénység ebédje összeesett a reggelivel. Én, mint uj ember, első sorban a legények ügyével bajlódtam és csak midőn ők rendben voltak, gondoltam arra, hqgy jó lenne nekem is kora reggel megebédelni. A kantinban azonban várni kellett a sültre, miközben az ezredes kihivatott. — Evett már a legénység ? — Igen is, ezredes ur ! — Akkor hát induljanak, mert éjfél lesz, mire Kru- pába érkeznek, — hangzott a parancs. Azt, hogy én ettem-e valamit? — elfelejtette megkérdezni tőlem. Én azon reményben, hogy 35 kim. útvonalon majd csak akadunk egy községre, vagy valami utszéli korcsmára, gyanútlanul útra keltem. A nap már rég leáldozott és csak a hótömegek reflexe világította még az utunkat, de egy őrházon kívül, melyre a saját ezredünk egy szakasza vigyázott, sem községre, sem korcsmára nem akadtunk. Az őrség, melyet minden két hétben váltottak fel, már rég megebédelt, mire odaérkeztünk ; az elesége is fogytán volt már, nem segíthetett rajtunk. Megadtuk magunkat a sorsnak s tovább állottunk. A kilométerek száma azonban mind lassabban apadt és sehogysem akart a végére járni. Már egészen beesteledett s még mindig egy rengeteg erdőben jártunk. Egyszer katonáim egy közelgő alakra tettek figyelmessé, a ki szembe jött velünk Az első utas, a kivel az útban találkoztunk. Figyeltük, hogy ki lehet az ? Egyszer csak megcsörrent valami az oldalán; a kardja volt. Katonatiszt lesz az, a ki udvariasságból talán élénkbe jő Krupábói? Az öregebb katonák ráismertek ; a kapitányunk volt. Habt acht! vezényeltem én, de ő leintett és barátságosan közelített lelénk. A kölcsönös bemutatás után kiszólitott egy altisztet, a ki átvette a csapat vezetését, s mi kissé hátramaradva követtük azt. A csendet a kapitány törte meg. — Szereti ez italt, hadnagy ur? — volt az első kérdése. — Megiszom, de most nagyon elszoktam tőle. — Ez nagy bűn ! hol szokott le? — Bécsben, onnan jövök. — Bécsben ?! Hisz ott lehet inni ! — Lehet, a kinek van arra ideje, de én vizsgákra készültem. — Miből akart vizsgázni ? — A vegytanból. — Vegyész Ön ? — Igen ! — Bravó! hisz akkor holnapjmindjárt egy pezsgőgyárat alapítunk itt. Ne búsuljon, igen jó dolgunk lesz. Az utunk most lefelé ereszkedett, alattunk sötét háztömeget pillantottunk meg, melynek apró ablakaiból halvány gyertyák világítottak. Egy emelkedett dombon több ablakvilág egy nagyobb épületet sejtetett. — Az volt azelőtt a konak épület, ma ott van a katonai állomási parancsnokság; ott fogunk lakni és étkezni mindnyájan, — magyarázta a kapitány. Majd beértünk a városba. A tiszthelyettes átvette a csapatot, a kapitány pedig magával vitt egy sétára, hogy azon melegében a sötétben megmutassa a város nevezetességeit. Egy ház előtt megálloltunk. Tipikus bosnyák ház volt, fából építve; eleje egészen nyitott, ajtótáDlái le voltak engedve. — Ez itt Krupa második nevezetes épülete : a korcsma, — magyarázta a kapitány. A gyomrom helyeslöleg válaszolt a kapitány szavaira. Számomra csakugyan nevezetes épület volt az. Beléptünk. A berendezés 2 csapravert hordóból és üvegekkel telt állványból állott. Egy oldalajtó a meszelt falu benyílóba vezetett, itt azonban sötét volt. Künn maradtunk tehát a nyitott söntésben. — Mit lehet itt enni kapni ? — Semmit! — vágott közbe a kapitány, itt csak inni lehet, a vacsora az állomás-épületben vár reánk. Két pohár sört rendelt. Üres, éji gyomorra nem a legjobb ital ugyan, de meg kellett birkóznom vele, mert az egészségemre és megjavuló erkölcsömre ürítettük ki azt. Azután megindultunk az állomás-parancsnokság épülete felé, a hol a katonai és a czivil hatóságok emberei már vacsorával vártak reám. A katonai helyőrség százada: 1 kapitány, 1 főhadnagy, 1 tiszthelyettes és 1 alorvosból állott. Személyem egy hadnagygval egészité ki azt. A czivil hatóság állott : 1 járásbiróból és az adLapunk mai száma 6 oldalra terjed.
