Ung, 1897. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1897-01-17 / 3. szám

Melléklet az „UNG“ 1897. évi 3-ik számához.

tikát gyakorolt velünk szemben az ellenzék ? Midőn egy évvel ezelőt a sz. Bazil-társulat újra megalakult, még mielőtt működését megkezdhette volna, már is több oldalról megtámadtatok Kérdem : igazságos volt-e e támadás akkor, midőn ezen újra megalakult társulatnak működéséről még tudomást sem szerzett magának a közönség.

A támadók igaztalan álláspontjuk tudatában nem is a czélt támadták meg, mely a társulat újraalakítását szükségessé tette, hanem a társulat múltjából előhozlak egyes személyeket s azoknak viselt dolgait a sz. Bazil- társulattal hozták kapcsolatba, üzen rosszakaratú és személyeskedő kritika minden jobb érzelmű embert fel- habor tott. Felháborított pedig azért, mert egy szent és magasztos eszméért, — népünk művelődése> és neveléséért, — lelkesülő ifjú társulatot, egy elaggot ember személyes ügyeivel hozni kapcsolatba oly rágalom, melyet megtorolni minden társulati tagnak elengedhetlen kötelessége annál inkább, mert tudva van, hogy ama bizonyos férfiú tetteiről az illetékes hatóságok élőt törvény szerint leszámolt s a vádak alól felmentetett. E rosszakaratú kritika ifjú társulatunkkal szemben éppen azt a benyomást teszi rám, mintha a nagy és dicső magyar szabadságharcz eszméjét a Görgey árulásával el lehetne homályositani.

Nem uraim ! e hitvány rágalmazást és gyanúsítást nem szabad tovább tűrnünk! Itt a leszámolás ideje s méltóságteljesen toroljuk meg e merész támadásokat. És ezt meg kell tennünk, mert ezzel tartozunk önmagunknak, tartozunk a társulatnak, a szegény kárpátaljai ruthén népnek s ez'd közvetve hazánknak. E megtorlást pedig úgy eszközöljük, hogy mig egy részről a sz. Bazil-társulato , mint hazafias és kulturális intézményt továbbra is (entarljuk, azt szellemi s anyagi erőnkkel a lehetőségig támogatni fogjuk ; — addig másrészről a rágalmazások és gyanúsítások ellen, a választmány megbízásából, a következő határozati javaslatot terjesztem elő:

Határozati javaslat a sz. Bazil-társulat íolyó évi deczember hó 9-én tartott választmányi üléséből.

Tekintve hogy Melles Emil, kis-dobrai lelkész, egy röpiratban a sz. Bazil-társulatot jelenlegi szervezetében és tagjaival az orosz ajkú népnek magyar hazafias szellemben való művelésére alkalmatlannak nyilvánította és gúny tárgyává tenni törekedett, —

mondja ki a nagy-gyűlés, hogy a sz. Bazil- társulat jelen szervezetében hivatottnak érzi magát az orosz és magyar ajkú gör. kath. népünknek hazafias szellemben való művelésére és erejéhez képest mindent el fog követni, hogy ezt a kitűzött czélt e nagy-gyűlésen megállapítandó programra szerinti közös működés által el is érhesse. Mondja ki a nagy-gyű és, hogy Melles Emil kis-dobrai lelkésznek röpiratát és a szent Bazil-tarsulat választmányának tiltakozására adott válaszát a tájékozatlan nagy közönség félrevezetésére irányuló rosszakaratú denunciálásnak tekinti és azért azt, a mennyiben a sz. Bazil-társulat minden egyes tagjának haza fias érzületét mélyen sérti, a leghatározaltabban visszautasítja*.

Végezetül rendelje el a nagy-gyűlés, hogy jelen, egyhangúlag hozott határozatának közzétételére a helyi lapok t. szerkesztőségei felkéressenek.

Válaszom a sz. Bazil-társulat nagygyűlésének határozatára.

A sz. Bazil-társulat mull évi deczember 23-án tartott nagv-gyülése egy határozati javaslatot fogadott el, mely reám vonatkozik. Miután e határozati javaslat oly modorban emlékezik meg rólam, mely határozott sértést fejez ki és mert az az újonnan megválasztott társulati igazgató beszédével együtt külön lenyomatban széles körben el lett terjesztve, kötelességem úgy a nagyközönség, mint önmagam iránt, hogy pár szóban felvilágosítás t adjak.

E határozati javaslat elfogadását a „Kelet“ hosz- szasabb előzetes harczi zajjal biztosította. Feltűnt mindenkinek, hogy a „Kelet“ ezen személyem ellen folytatott támadásában úgy bántak velem, mint a kit rendszerinti hadviselő félnek el nem ismernek. Gondolkoztam rajta, mi lehet ennek oka. Más következtetésre nem tudtam jutni, minthogy a sz. Bazil-társulat köreiben minden g. kath. szert, egyént, de legkivált popot, ipso facto ruthén- nak, vagy egy szóval bármely nemzetiséghez tartozónak tekintenek, csak épp azt nem tartják megengedhetőnek, hogy közülünk bárki is joggal, minden képmutatás és minden fenntartás nélkül magyarnak vallja magát és a jelentkező tényeket e szempontból önzetlenül bírálhassa el. Az gondoltam, hogy e felfogás, melylyel még ezelőtt 20 évvel többször kellett találkoznom, végkép eltűnt. Tényleg pár éve még túlzóknak tartható egyesek sem éltek e téren többé rekriminácziókkal. E felfogás most ismét jelentkezik. A sz. Bazil-társulattal az is uj éielre ébredt. Sajnos, hogy igy van. Ez hatá ozott vissza fejlődés, melynek csirája a társulat köreiben termett meg.

Bánthatta a társulat köreit az is, hogy én nem névtelenül léptem fel. Igaz, maga a „Kelet“ regisztrálta, hogy bizonyos körökben szokás azt, kit útban állani vélnek, titokban lerántani. A tények.bizonyítják, hogy én nem ebből az iskolából kerültem k1. Ezen eljárási mód virágzott a Szovában, a Svit-ben, füles Bagolyban és e hagyományos szellem jelentkezik ma is, midőn névtelenül támadnak reám. Az ily eljárás, tudva van, hogy nem reám jellemző.

Maga a határozati javaslat nem egyéb, mint a választmány már ismert tiltakozása tisztességesebben megfogalmazva. Tudja mindenki, ki az előzményeket figyelműnél kisérte, hogy én első sorban a múltra mutattam és a jelent megrovandónak csak annyiban tartottam, a műméiben a muTUd közösséget vállalni látszott, Legalább az alakuló gyűlés ama ténye, hogy az újabb alapon való szervezkedés eszméje leszavaztatoft, ezt határozottan indikálta.

Nos, ha eddig még valaki e kérdésre nézve kétségben lehetett, az igazgatói beszéd után, mely a határozati javaslatot indokolta, bevezette, a dolog ma már egészen tisztán áll. Azt mondja ugyanis e beszéd: Kérdem, szabad-e dicső elődeink magasztos czélját, üdvös munkálkodását gyanúsítással illetnünk ? Nem, Uraim, ezt tennünk nem szabad. Hanem áj- tatos kegyelettel kell hálánkat lerónunk azok iránt, kik önfeláldozással készítették elő nekünk az utat, hogy azon biztos léptekkel tovább haladhassunk. Itt tehát egészben a múlt folytatásával van dolgunk. Bizonyítja ezt az is, hogy ugyancsak e beszéd rehabilitálni igyekszik Dobránszkyt is, mondván, hogy ő tetteiről az illetékes hatóságok előtt törvény szerint leszámolt és a vádak alól íelmentetett. Ily. vakmerő lépés azóta nem történt, mióta lezajlottak azok a tiin- telésszerü küzdelmek melyeket a társulat koréi néhai Pankovics püspök ellen lolytattak, kinek adományait sokan élvezik, anélkül, hogy emléke iránt kegyelettel viseltetnének, mig ellenségeit a kegyeletes hála érzelmeivel emlegetik.

ügy hiszem, e jelenség többet mond mindennél. Letagadni lehet, de megváltoztatni nem. A nagy-gyűlés hiaba szépitgeti a múltat, azt el nem törölheti. Hogy pedig ez a múlt minő volt, azt elmondtam máshol és az ott elmondottakból megczáfolva nem lett semmi. A puszta tagadás még nem érvelés.

A nagy-gyűlés n ;Sem elégtételt szolgáltatott. Bebizonyította, hogy nem hiúban tartottam a mull ujjáébre- désétől. Elfogadom a »Kelet* hálanyilvánitását is azért, hogy akcióm remélhetőleg erős munkálkodásra fogja bírni a társulatot. Vájjon minő lesz e munkálkodás? Korrekt irányú? — akkor minek dicsőítik a múltat ? Folytatása lesz a múltnak? — akkor mit ér az a nagy hazafias kérkedés? Kiváncsiak leszünk reá, mit hoz a jövő, mert négyszögü kürt még nem látott a világ, itt pedig valami ilyes készül.

Ámde, mind hiába! Az irodalmi nyelvről a társulat nem is beszélt. Tehát marad a régi, vagyis az a nyelvezet, melyről 1889-ben, 1890-ben a „Kelet“ is elismerte, hogy idegen, nem itt született, nem az idevaló ide való nép nyelve.

Az eperjesi egyházmegye kiválása után a társulat - nak régi alapszabályai és szervezetével nincs létjoga, mert nem felel meg alapszabályainak. Érezte azt a nagy gyűlés is, és sietett onnan is kiegészíteni tisztikarát. Helytelen volt. Oly szekér után nem szokás futni, mely az embert nem akarja felvenni, de nem is illik.

Én hiszem, hogy e mozgalom végtére is üdvös eredményt fog hozni. Remélem, hogy alakul rövid időn uj szervezettel, a múlt minden árnyékától menten egy uj, szorosan a munkácsi egyházmegyére támaszkodó társulat, mely első sorban a népért fog munkálkodni és annak nyelvét fogja kultiválni. Faxit Deus

Melles Emil,

gkath. esperes-lelkész.

A sz. Bazil-társrlat nagy-gyűlésére szánt, de fel nem vett védiratom.

»Audiatur et altera pars !«

Midőn 1895. évi február hónapban Roskovics lg- nácz nagyprépost és a sz. Bazil-társulat igazgatója elhunyt, rám hárulta nehéz feladat, hogy mint a társulat utolsó élő tisztviselője azt, vagy életre serkentsem, vagy pádig ha társulat nem volna életképes, annak tisztességes eltemetéséről gondoskodjam. Életben van ugyan még egy tisztviselő társam, mélt. és főtiszt. Drohobeczky Gyula körösi püspök ur személyében, de őt az iránt aedóba léptetni nem látszott előttem czélirányosnak, sőt lehetőnek sem. Kénytelen voltam tehát, mint a sz. Bazil-társulat jegyzője — azt az ódiumot, mely a társulat fölemlítése által is rám várakozott, szegény fejemre zúdítani Kénytelen voltam, mert nem lettem volna képes meghalni, ha azon tudatban maradtam volna, hogy a társulat, melynek jövője az elhagyatott és elhanyagolt orosz nép jövőjével egybe van forrva, velem együtt egykor a sirba száll nyomtalanul, észrevétlenül. Hiszen, mint a »Budapesti Hírlap* deczember hó 8-ikiszámában olvassuk: »Ennek a nyomorult népnek nem csupán földre, nem csupán pénzre van szüksége, hogy ne az uzsorás élvezze munkája gyümölcsét. Ezt meg kell neki adni és ha az állam tud adómentességet adni az újonnan épülő palotáknak, miért ne tehetné meg azt a beregi ruthén- nek, ha ez által az ősi göröngyön visszatarthatja ? — Ha Braziliába ment, akkor úgy sem fizet adót, de nem szolgáltat katonákat sem, kik a hazáért véreznek. E védelem pedig nem állhat csupán anyagi támogatásból, mert az anyagi jó étnek fő leltétele a műveltség, műveltséget pedig a néptől csak úgy várathatunk, ha azt saját eszejárása nyomán és saját nyelvén műveljük. Ez volna a szt. Bazil társulatnak legszentebb kötelessége.* Hogy tehát Isten segítségével én 1895. évi aug. 29-én a társulatot uj életre ébresztettem, úgy vélem, hogy egyik tő hazaíiui kötelességemet teljesítettem. Ha a társulat jelentkező tagjai azt jelentették volna ki, hogy a társulatra nincs többé szükség, abba is bele kellett volna nyugodnom, ámde a társulat még is megalakult és Jakovics János kanonok elnöklete alatt engem igazgatójául választott, a mit én örömest el is fogadtam.

Nem róhatja tehát Melles Emil ur azt nekem hibául, hogy én a táasulatot lölélesztettem, mert tulajdonképen maga éledt az fel, én csak kis tényező voltam abban, hogy nem aludt el végkép, hanem fölébredt.

Ámde az ördög nem alszik, és ahol 2—8 ember jószándékból valamit tervbe vesz, a sátán is ott terem és elhinti ?z egyenetlenség magvát. A nagy-gyülés i után pár nap múlva eljött hozzám lakásomra Sz, E.

ur, és azt a kérdést intézte hozzám, hogy »mi az én programom.« Azt feleltem, hogy nekem nincs külön programmom, de azt fogom tenni, amit a választmány, az alapszabályok értelmében határoz és teendőmül előír. A nagy-gyűlésen már elő akartam terjeszteni, hogy 1896. évre szóló naptárt kiad-e a társulat, de akkor nem történt egyéb, minthogy meglettek választva a tisztviselők és a választmány tagjai, s a nagy-gyülés választott a nélkül, hogy Sz. E. urat tisztviselőnek megválasztotta volna ! Hinc ille lacrimae ! 1895.

évi szeptember hó 29-ik napjára összehívta az elnök ur a választmány tagjait, a társulat vagyonának összeírása, összes '.edése és átvétele, valamint a legszükségesebb irodalmi vállalatok (naptár, ABC sat.) megindítása, s több inas tonlos kérdés megvitatása végett. Ámde azon a napon több lakadalom volt és Sz. E. urnák névnapja következett, azért a választmányi ülés meddő maradt, mert a lakadalmazó és névnapot ülő tagok meg nem jelenhetvén, a választmány határozatképes nem volt.

Összehívott tehát az elnök ur egy újabb választmányi ülést, ugyan azon tárgysorozattal 1895. évi október hó 20-ára, de szerencsétlenségre én október 17-én táviratot kaptam Budapestről, melylyel 20-ra oda lettem meghiva személyes ügyemben. Én írásban jelentettem az elnök urnák előlegesen távollétemet e napra és egyúttal megkértem, hogy határozzon a választmánynyal a felett, vájjon kiadja-e a nálam már készen levő naptár kéziratot 1896. évre, vagy sem és jelentettem azt is, hogy Vrabély Mihály újvidéki tanító — megkeresésem folytán — késznek nyilatkozik az általa szerkesztett orosz ABC könyv kéziratát kiadás végett a társulatnak, bizonyos feltételek alatt — átengedni, csatolván a nevezett tanító eredeti levelét is, melyet hozzám intézett. Visszaérkezvén Budapestről, megkaptam pár nap múlva a választmány lü. sz. határozatát október 20-ról jegyzőkönyvi kivonatban, melylyel tudtomra adatott, hogy a társulat az ajánlatot készséggel fogadja és a naptár kiadását elvállalja. E naptár anyagának felülvizsgálatára egy három tagú bizottságot küldött ki, azonban úgy a bizottságtól, mint a társulati igazgatótól elvárja és megköveteli a választmány, hogy működésűket és munkájukat akként rendezzék be, miszerint az orosz naptár deczember hó

10-ikére készen legyen a piaczra. Az elnök úrtól szintén kaptam ezen sajátkezű felhívást, névjegyen : Főt. Tanár ur ! A szándékba vett szt. Bazil társulati naptár kiadása ügyében hozandó megállapodás végett (okt. 27.) d. u. 3l/2 órára magamhoz kértem Jäger Bertalan urat, legyen szives ugyan akkor a löt. tanár ur is nálam megjelenni. Erre tisztelettel kéri október 27-én 1895. Jakovics János kanonok sib. Ungvárt.

Ezen határozat és felhívásnak eleget tettem, megjelentem az elnök urnái (okt. 27.), megállapítottuk Gsucska Gyula és Gebe Péter, valamint Jäger Bertalan nyomdászszai a naptár kiadásúnak feltételeit és a szerződés megszerkesztésével Csucska Gyula társulati pénztárnok ur lett megbízva : egyszersmind ugyanakkor

megbízott engem az elnök ur azzal, hogy az általam 189 f. és 1895. évekre kiadott naptár színes boritékát 5000 példányban 1896. évre is megrendeljem Rigler József budapesti czégnél, és mivel ez évben csak 3500 naptár volt kibocsátandó, a hátralevő 1500 drb színes borítékra nézve azt az utasitást kaptam az elnök úrtól, hogy maradjon azaz 1897. évi naptár számára. Másnap október 28 án megjelent nálam Jäger nyomdász és az elkészített és hozzám küldött szerződést kelten aláírtuk. A kéziratot nyomban átadtam a nyomdásznak, hogy a naptár decz. 10 éré készen legyen. Igaz, hogy a választmány azon kívánalmának, miszerint a kéziratokat még átvizsgálás végett a 3 tagú bizottságnak adjam át, nem tettem elegei még pedig az idő rövidsége miatt. 6 hét alatt egy 8 ives és egy kisebb 5—6 ives naptárt piaczra készen kellett kiállítani. De nem is volt jogosítva a választmány arra, hogy külön bíráló bizottságot küldjön ki a naptár kézirataira nézve, mert az alapszabályoknak a társulat igazgatójára vonatkozó b) pontja világosan azt mondja, hogy »az igazgatónak tisztje »intézkedni a kéziratoknak kijavítása és kinyomatása iránt.« Én tehát az idő rövidsége miatt — és nem elbizakodottságomnál fogva, magam javítottam ki a kéziratokat és ki is nyomattam. Esetleges elbizakodottság miatt nem lehetne engem elitélni, mert én azelőtt már két éven át adtam ki orosz naptárt a társulat nevében nemire reclamante, sőt elismerő nyilatkozatokat is kaptam több helyről, hogy legalább a társulat nevét fönntartottam a naptáraim kiadása által. De az ördög csakugyan nem alszik. November hó első felében 1895. összegyűltünk az elnök ur lakásán a végből, hogy a választmánynak október 20-án 6. sz. alatt hozott határozata folytán az elnök, Gebe Péter és én kikutassuk a társulatnak meglevő tényleges vagyonát, és azt, akitől kell, at vegyüli. Hívatlanul yaegjelent Sz. E. ur is és az elnökkel pár szót váltván, vagy ürügy gyanánt valami tárgyat elintézvén, hozzám fordult és baritonjával kérdőre vont e szavakkal : »Hát készen van-e a naptár ?» »Hat majd készen lesz, ha elkészül* feleltem én, sőt talán hamarabb lesz készen, mint a ti ethnographlai lapotok ! Ebbe aztán beleszólt az elnök ur is mondván »hisz arra szükség van, mert az ördög előtt is |gyertyát kell gyújtani.« Ez volt a többi között az október 20-iki ülés egyik határozata, mint később értesültem : Én erre kijelentéin, hogy pap létemre nem vagyok hajlandó az ördög előtt is gyergyát gyújtani, s ott hagytam őket a nélkül, hogy az átvételben részem lett volna. Hogy tehát mit találtak és vettek át az alap kezelőségtől, én nem tudom.

Néhány nappal azután 1895. nov. 21-én ismét választmányi ülést tartottak az elnök ur lakásán, én nem mentem el, és midőn az elnök inasát küldte értem, azt mondtam, »mond meg a nagyságos urnák, hogy csak végezzenek nélkülem, én nem megyek.*