Ung, 1895. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1895-04-07 / 14. szám

e kitüntetés megérdemlett jutalom, mert meggyőződésem, hogy ez előlegezett bizalom, melyet nekem ki kell érdemelnem, s hogy ezt megtehessem: ez az én jövő működésem egyedüli czélja.

Őszintén megvallom, hogy midőn arról volt szó, hogy az általam elfoglalt állás betöltéssék, lelkemben nehéz tusát kellett vívnom, hogy arra pályázati óhajomat bejelentsem, sőt számot vetve a fennforgó végtelen nehéz viszonyokkal, e lelki tusának eredményeként azt kellett kijelentenem, miként e város igazgatásának élére állnom nem lehet, tekintettel azon remény teljesülésének kétséges voltára, mely szerint működésem képes lesz-e nemcsak az óhajlott, de egyáltalán a lehető eredményeket is elérni.

És hogy a vérmes remények vagy várakozások daczára pályázati óhajomat az igen tisztelt Képviselőtestületnek bejelenteni mégis bátor voltam, ennek okát képezte egyrészt azon körülmény, hogy e város közönségének általam igen nagyrabecsült egyéniségei részéről a szeretetnek és bizalomnak — melyekkel állásom eltogla- [ lására buzdítottak — lekötelező tanujeleivel találkoztam ; j másrészt pedig az, hogy e közönségnek éppen olyan nagyrabecsült tagjai részéről előbb jelzett elhatározásomat illetőleg azon szemrehányásban részesültem, hogy a lelki erőnek és az ambicziónak erős hiányára mutat az, ha én az erős megpróbáltatásokat követelő s mindenki által nehéznek elismert munka elől meghátrálok.

a fogékony fiatal lélekre mind a két felhozott ar-! gumentum oly erős hatású, hogy azok elöl kitérni nehéz dolog.

Én, igen tisztelt Képviselőtestület, állásomhoz hazafias missziót látok fűzve, melynek czélja a város adott viszonyai között keresni és megtalálni igyekezni azt az utat, melyen haladva a lehetőségig behegesszük azokat a sebeket, mik e viszonyokban legalább is két évtized alatt administraczionalis, de főleg az anyagi téren támadtak.

E viszonyok által teremtett helyzetnek képe — a miben azt hiszem mindnyájan egy nézeten vagyunk — elég sötét, de mert ilyen, ez ösztönözzön bennünket arra, hogy e képet világosabbá, megnyugtatóbbá tegyük.

A folyó évi költségvetés, melyet nekem a tanácscsal egyetértőleg a legközelebbi napokban az igen tisztelt Képviselőtestület elé terjeszteni szerencsém lesz, a rendelkezésre álló adatok alapján szerkesztve, a lehetőség szerint híven a város anyagi helyzetének képét fogja mutatni. A rideg számsorozatok, mint megczáfolhatlan tényezők, kikerülhetlenné teszik, hogy az ezekben kifejezett helyzet — mondhatni beteg állapot — e város közönségének hazafias áldozatkészségére ne apelláljon, annál is inkább, mert ez áldozatkészség nélkül azon — azt hiszem általános — óhajtásnak, hogy e beteges állapoton gyökeresen segítsünk, eleget tennünk nem lehet.

Önként előtérbe lép tehát, hogy e város közönségének érdeke megkívánja a jelenlegi állapotból való kibontakozást és pedig akként, hogy u kibontakozás módja e közönségnek. minél kevesebb megterheltetésé- vel járjon.

Én e módot két körülményben látom : az egyik az, hogy a lüggő tartozások végleges rendezésére újabb kölcsönt kell felvennünk, melylyel azon alapok is, melyek évek során át törvény és rendeletek által világosan megszabott rendeltetésüktől elvonatva, más czélokra használtattak fel, az azokból elvont összegekkel egyszer s mindenkorra kiegészíttetvén, az administraczió törvényes menetének megfelelően kezelhetők legyenek; a másik pedig az, hogy a város bevételeinek és kiadásainak kezelése körül a legmesszebb menő óvatossággal és a lehető legnagyobb lelkiismeretességgel kell eljárnunk. — |

Mindkét mód azt czélozza, hogy az adófizető közönsé g lehetőleg kiméltessék. Mert ha az előbb említett kölcsön nem realizáltatik, ennek egyenes következménye, hogy az általa fedezendő tartozásokat ha nem is egy évben, de két-három év leforgása alatt a költségvetésbe megfelelő részletekben fel kell vennünk, a mi természetesen azt eredményezné, tuny a városi pótadó elvisel- hetlenné válnék; másrészt pedig az előbb említett gazdálkodási mód szintén azt czélozza, hogy a város szükségletének fedezésére előirányzott összegek a lehetőségig behajtatván s a kiadások csak az előirányzott czélokra fordittatván, eleje vétetik annak, hogy a közönség a jövőben olynemü meglepetésekben részesüljön, a minőben a közelmúltban részesült, t. i., hogy nehány év múlva a város anyagi helyzetében tetemes hiány állván elő, a közterhek viselői ismét előre nem látott nagy áldozatok hozatalára legyenek kényszerítve.

Én tisztelt Képviselőtestület, a kibontakozásnak más módját elgondolni sem tudom és abban a meggyőződésben vagyok, hogy önök e tekintetben velem egy nézeten vannak.

Tudva azt, hogy önök, kik a súlyos anyagi áldozatokat, miket a helyzet kényszerűsége vállaikra rakott, meghozzák, átérzem azt is, hogy megkövetelik, miként e város igazgatása megnyugtató s a vagyon körüli gazdálkodás lelkiismeretes legyen. Lehetetlen azonban ezen kijelentésemnél annak vázolása elől kitérnem, hogy e város elöljárósága anyagilag annyira rosszul van dotálva, hogy e dotáczió annak tagjait a megélhetés legszükségesebb feltételeinek megszerzésére sem képesíti. — Ha már most nem tévesztjük szemeink elől azt a czélt hogy e város helyes igazgatása nemcsak a jelennek, de a messze jövőnek is javára kell hogy szolgáljon, lehetetlen meg nem barátkoznunk azzal az eszmével, hogy a város tisztviselői karának íizetésjavitásáról gondoskodni kell. És bármennyire való is, hogy ezen eszme megvalósítása látszólag újabb terhet ró az adózó polgárságra, a kornak olyan követelménye áll előttünk, melyet megvalósítani csak az nem akarhat, ki a szorosan vett jelennek él; — látszólag mondom, mert az anyagi helyzetében biztosított tisztviselői kar a maga öntudatos és ambicziósus működésével mindig képes lesz — éppen az anyagiak kellő gondozása által — azon áldozatot helyrepótolni, melybe a mai helyzetnek a jövőben contemplált javítása belekerülhet.

Ezek azok az eszmék tisztelt Képviselőtestület, miket ez alkalommal felvetni szükségesnek tartottam, — és hogy ezeket most csak általánosságban érintem, annak okát jórészt abban adom, hogy — a mint emitém —- a mai helyzet legfontosabb vagyis anyagi képét rövid idő alatt szerencsém lesz a költségvetésben előterjeszthetni. De mert a részletekre való kiterjeszkedés annyi időt venne igénybe, hogy annak előLerjesztésével a tisztelt Képviselőtestület becses türelmét le nem foglalhatom, még csak a következők kijelentésére szorítkozom:

Engem az önök bizalma állíttatott ide, és a mint érezni fogom, hogy az velem szemben megcsökkent, nem fogom bevárni az erkölcsi pressiói, mely tudomásomra hozza, hogy állásomat hivatoltabbnak adjam át, — önként fogok távozni. Működésemben minden jóakaratu figyelmeztetést és tanácsot köszönettel veszek, sőt azo- kal ki is kérem; de egyszersmind kinyilatkoztatom, hogy érzek magamban annyi lelkierőt, hogy minden oly áramlattal szembeszálljak, mely az egyéni érdekek istápolását helyezvén első sorba — ez által a város érdekeinek megrontására tör, — és hogy működésemben az egyéni önzésnek teljes kizárásával, azt a czélt akarom szolgálni, azi az irányt akarom követni, melyeket meggyőződésem mint olyanokat ismer fel, mik a lehetőség határain belül biztosítékait képezendik városunk jelenlegi helyzete sanálásának s az elérendő egészséges viszonyok állandósításának.

Éz a czél, tisztelt Képviselőtestület, közös czélunk, ez az irány közös irányunk, az egyiknek szolgálata, a másiknak követelése közös feladatunk, — és hogy ennek megfelelhessünk: együttes működésre van szükségünk. Erre az együttes működésre, ennek az érdekközösségnek a szolgálatára kérem én fel a tisztelt Képviselőtestület tagjait, — s azt hiszem, ezzel olyasmit kértem, a mit tőlünk hazafiságunk is megkövetel, és a mit nekünk a jövő nemzedék is, ha teljesítettük, hálásan fog megköszönni. «

Pénzintézeteink.

Gomba módjára szaporodnak Magyarországban a pénzintézetek s helytelen a vidék azon általános felfogása, hogy ez kóros állapot, mivel eladósodáshoz vezet. Régi história, hogy minden üdvös dolognak s igy a hitelnek is sok árnyoldala van, de a pénzintézetek a hitelnek ezen árnyoldalait inkább csökkentik, mint szaporítják. Mert a hol ilyenek nem működnek, ott ezek hivatását magánegyének végzik. Köztudomású ugyanis, hogy a vidék leginkább betéttel dolgozik, a mi pedig nem az egekből hull alá, hanem a nagyközönség egy része helyezi el a takarékpénztáraknai, hogy otthon a közjó kárára mint improduktív tőke ne heverjen. És ha az intézetek mellőzésével a nagyközönség egymás közt bonyolítaná le üzleteit, az nemzetgazdaságtaniiag nem igen volna előnyös. De magára a kölcsönadóra is kellemesebb, ha bármikor hozzájut betét-tőkéjéhez, az adósra nézve pedig legtöbb esetben — a kamatlábtól eltekintve — valóságos áldás, ha nem mozog örökösen szeme előtt a hitelező magánegyén.

És intézeteink, hivatásukat betöltve, csaknem kivé tel nélkül gyarapszanak is, de sokkal határozottabban és e mellett hazánk közgazdaságát, jólétét rohamosan fokozva, fejlődhetnének más rendszerű szervezet mellett.

Ha ugyani- figyelemmel kisérjük pénzintézeteink keletkezését, különös tapasztalathoz jutunk. Sokszor ugyanazon viszonyok és működési tér mellett itt száz-, amott harmincz-, a harmadik helyen meg már kétszázezer frtnyi részvénytőkével kezdenek működni. És miért ? Az alapítókat hiába kérdjük, ők többnyire maguk sem tudják. Talán arányt kombináltak a reménybeli forgalom és az alaptőke között? Csaknem soha: vakon, öntudatos számítás nélkül történik az alaptőke meghatározása. Intézeteink ezen anomáliák daczára is szépen prosperálnak, mennyivel biztosabb volna tehát jövőjük és üdvö- sebb működésük, ha a közjót szem előtt tartva, alaptőkéiket szanálnák ! ? Mert a tiszta jövedelem túlnyomó részét a betét stb. adja, a részvénytőke pedig fölemészti. Más szóval, minél nagyobb az alaptőke, annál nagyobbnak kell lennie a tiszta nyereségnek. Viszont, ha az alaptőke kisebb, szerény jövedelem mellett is szép osztalékot fizethet a pénzintézet s e mellett a betevőket is megfelelőbb kamatban részesítheti, a mely körülmény fokozná a takarékossági hajlamot, előmozdítaná a tőkegyűjtést, mi ismét csak a pénzintézetek betétállományát gyarapítaná. De olcsóbban nyújthatná a kölcsönöket is és ezzel közelednénk a minimális kamatláb eszméjéhez.

Az alacsony kamatláb legbiztosabb jelzője a czivi- lizáczió előhaladásainak. Minél fejlettebb az ország jóléte, czivilizácziója, annál kisebb a kamatláb. Hogy pedig a minimális kamatláb mennyire emeli az ipart, kereskedelmet, mezőgazdaságot, azt ma már bizonyítgatni teljesen fölösleges.

A czél: a minimális kamatláb elérésére konkrét

legénynek értéke szerint. A társpohár íváskor az ifjú legény szokás szerint ékes dikcziók mellett poharat ürített az országért, a másodikat a városért, a harmadikat czéhért, a következőket a mesterekért; úgy hogy mire a legényekre kerüli a sor, akkor már valószínűleg egészen el volt készülve.

Megemlítem itt a felavatásnak azt a sajátságos módját, melyet az erdélyi tímárok alkalmaztak, három arczulcsapással tisztelvén meg az ünnepeltet: inaskorában elkövetett gonoszságaiért s arra való emlékezteté- seért, hogy a tczéh ügyéért el kell szenvedni a fájdalmakat is stb Különben nagy súlyt fektetnek az ungvári czéhszabályok a legények tisztességes magaviseletére és vailáserkölcsös életére. Szigorúan tiltják pl. a varga- czéh, a fazekasok, csizmadiák, szűcsök szabályai a legényeknek a veszekedést, verekedést, rossz személyekkel való társalgást, valamint az illetlen és tiszteletlen viseletét az elöljárók s mesterek iránt. Némely vétkek elkövetéséért 2—4 forintot tartoznak fizetni a czéh- ládába.

A régi időkben elengedhetetlenül szükséges volt, hogy a legény vándoroljon. Sok várost kellett bejárnia, idegen emberek szokásaival megismerkednie, mig végre a nehéz bajlódásokon és próbatételeken túlesvén, a mesterséget elnyerhette.

Ha a legény utazásából haza jött s itt a próbaesztendőt betöltötte, beállhatott a ezéhbe, megcsinálván a mester-remeket s megadván a köszöntő poharat és a mesterasztalt. A fősulyt a mester-remekre és a mesterebédre fektették. Ez utóbbi úgy látszik még többet nyomott a ezéh mérlegén, a mennyiben ezt sohasem engedték el. A remekművet a ezéhtestület vizsgálja meg s a kifogásolt remekre bírságot szabnak, ha nagyon sok volt a hiba, akkor a szerencsétlen készítőjét utasították, hogy újra vándoroljon és magát mesterségében jobban töké- lesitse. Az ungvári aranyművesek háromféle remeket tartoznak bemutatni; egy koronás kupát, egy aranygyűrűt, 6 vagy 8 szegü kővel készítve és egy helymes pecsétet.

A csizmadiák remeke egy pár karmazsin, száras csizma és egy pár papucs kapczástul (t. i. bőrharisnya.)

A fazekasoknak a remekmű egy kétarasznyi lazék és kétszer akkora tál. A borbélyoktól megkívánták a XVII. században, hogy >tudjon sebet és fakadékokat gyógyítani, tudjon fogat huzni, szépen eret vágni, megtört csontokat összeforrasztani, kimarjult tagokat helyre állítani, kenőcsöket jól csinálni stb.« Némely helyütt a gazdagabb városokban igen fényes remekeket készítettek, pl. a debreczeni szíjgyártóknál négy lóra való czifra szerszámot csinált a remeklő, a pesti órások remeke egy nagy óra, a mely kalendáriumot, napokat és holdjárást mutassa. A második remek egy ébresztő-óra. A harmadik pedig lalra függesztő óra.

Általában mondhatjuk, hogy a remekről szóló pontok igen tanulságos részei a ezéhleveieknek, a menynyiben legjobban mutatják az illető kor iparának fejlettséget.

Hanem a remek sikerült elkészítése még senkit sem tett mesterré, mert a czéhszabályok pl. elengedik különösen a mester gyermekének a vándorlást, el a remek telét, de a mesterlakomát, melylyel a ezéhbe lépő a ezéh összes mestereinek tartozott, soha sem. A sok étel, melyet egy-egy ilyen lakomán sok helyütt elfogyasztottak, bámulatot ébreszthet a XVII. századbeli ember evőképessége iránt; ezt csak egy dolog múlta felül — az óriási ivóképesség. Az ungvári ezéhek közül a fazekasok követelnek leggazdagabb mesterlakomát, t. i. 12 tisztességes tál ételt és annyi bort, a mennyi elkéf. Utánuk jönnek a csizmadiák, a kik 10 tál ételt kötnek ki, melléje meg elégséges bort, addig, valamig a ezéh- mester az abroszt fel nem szedeti. Á helybeli szűcsök (1608-ban) következőképen határozzák meg a mester- jelölt tartozását: a ki mester ember akar lenni, ösme- retség kedvéért 4 tál ételt, meg 2 pint bort ad ; ha a mesterek közé adja magát, akkor 4 tál ételt és 8 pint bort, a nagy mesterasztal, az igazi áldomás pedig 8 tál ételből és 16 pint borból álljon. Más czéheknél általában csak tisztességes ebédet kötnek ki, a tálak száma nincs

megszabva, de > mentői jobb bort talál a városban, olyat vigyen elegendőt a mesterebédre.«

Lakomázásra különben az akkori időkben gyakran volt alkalom, pl. a ezéhmester választása napján, egyes fontosabb ezéh-gyülés után, a ezéh védszentjének ünnepén stb. Ezen lakomáknak czélja volt a barátságot és szeretetet fentartani a ezéh tagjai között. Egy nagy családot képezett ilyenkor a ezéh, melynek mulatsága szép rendben folyt le, mert az illedelmes viseletre, a tisztességtudásra nagyon ügyeltek, szigorúan büntetvén a rendzavarokat, illetlenkedőket. Van olyan szabályzat is e korból, mely gondoskodik azokról is, a kik a lakoma után már nem urai saját lábaiknak. Fekvőhelyet rendel nekik s őrző társat ad melléjük, nehogy az utczán való illetlenkedéseikkel szégyenére váljanak a ezéh becsületének. Idővel a mesterebédek túlságos terhet róttak az illetőkre, vagy pedig más módon fajulhattak el, mert már Mária Therézia királynő sok helyütt megtiltja s elrendeli : > hogy nem is lészen szabad a ezéhnek az uj mestereket vagy ebéd, vagy italadással akármelv szin és fogás alatt terhelni.« A levéltárban levő közös" czéhszabályok 1813-ból végleg megállapítják, hogy mesterré tételkor 25 forintnyi taksát kell fizetni, ebédeket, lakomákat azonban nem engednek meg.

Körülbelül 300 évvel ezelőtt (1608.) nyolez ungvári tekintélyes csizmadia jelenik meg homonai gr. Drugeth Bálint földesuruk előtt s engedélyt kapnak a czébalkotásra. E becsületes mesterek, névszerint: Török István, Beszterczey Márton, Maday János, fömösváry György, Thury Benedek, Egry Boldizsár, Fejes István és Csizmadia Mihály megerősített czéhlevelükben többi között azt mondják : *A mesterek egymást megbecsülni tartoznak, másnak legényét elhivogatni nem szabad, a káromkodó büntetést fizet stb.« Itt is, valamint más ezéh- levélben szigorúan meg van hagyva, hogy a mesterek jó munkát készítsenek. Szóval nagy súlyt fektettek a ezéh-szabályok az ipar tisztaságára és becsületes voltára és erkölcsös igaz, tiszta életet követeltek.

A régi jóidők vallásos szelleménél fogva a ezéhek