Ung, 1893. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1893-02-12 / 7. szám
7. SZÁM XXXI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1898. vasárnap, február 12. ————■ ......... ' 11 " 1 1 ■■■■■■■■»■■■ ^■■ SZERKESZTŐSÉI I : Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény. mely a lap szellemi részét illeti. Levelek esak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap meyjelen minden Vasárnap. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK; Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részé- illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyilttér soronként 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ ÜNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Közgazdasági helyzetünk. Hogy is mondja a költő ? „Múltadban nincs öröm, jövődben nincs einény.“ Bizony bizony hanyatló szép vármegyénk veled is ilyenformán vagyunk. Nem foghatja reánk ugyan senki, hogy czivilizátió teremtette kényelmi igények kielégítése terén szűkmarkúak vagyunk ; nem foghatja reánk senki, hogy filantropikus érzelmeinket elnyomja a sziikkebliiség; nem érhet bennünket a vád, hogy a művelődés terén elmaradunk, hiszen nem élünk-e anyagi erőinket sokszor meghaladó, de a modern XIX. századbeli ember által nem nélkülözhető (?) móddal és kényelemmel, vájjon nem portáljuk-e eléggé a humánus intézményeket, mint nőegyesület, gyermekbarát- egyesület, vöröskereszt, fehérkereszt stb. egyesületek, avagy nincsenek e eléggé úri modorunk s nem 1 á t- s z u n k-e a korszelem által áthatott világfiaknak ? Apellálhat bátran szivünkre, zsebünkre bárki és nemes czél, nagy eszmék nevében, nem épit homokra.*) Ha azonban gazdasági boldogulhassunk és ez érdekben kifejtendő válvetett munkásságról van szó, akkor ázsiai közönynyel találkozunk minden felé. Nem állítjuk, hogy a gazdálkodás ma is úri passió, mint régen volt. A helyzet kényszere - bár lanyha — de üzleti szellemet öntött utóbbi időben a gazdálkodásba. A nagy gazdaközönség azonban — eléggé szomorú - olyan üzletnek tekinti e megélhetési ágat, melyben csak elkinlódunk kénytelenkelletlen, ha már meg van a holtunk, de melyért erkölcsi, szellemi tőkét áldozni sőt talán még anyagi befektetéseket is tenni, nem igen érdemes. Kevesen, nagyon kevesen vannak, kik érdeklődést tanúsítanak közgazdaságunk irányai és hiányai iránt, kik tölösmerik gazdasági helyzetünk súlyos bajait, kik testtel lélekkel azon vannak, hogy tegyünk meg mindent egyónenkint As egyesülve, hogy vármegyénk gazdaközönsége, bajainak mélyebben fekvő okait fölismerje és az orvoslás vagy védekezés terén *) Nagy szó! Nem tudnók a legjobb akarattal sem általánosítani. A szerk. ne hagyassák magára, hanem azt czélra vezetőbb, hatékonyabb alakban, erkölcsi és anyagi erőit egyesítve, kisértse meg. E kevesek nemes és eléggé nagyra nem becsülhető törekvése, legutóbb azon mozgalomban nyert erőteljesebb kifejezést, mely az ungvármegyei gazdasági egyesület újraszervezése érdekében megindult. Viszonyaink, elhanyagolt gazdasági kultúránk okozta kedvezőtlen anyagi helyzetünk és fönforgó egyéb súlyosbító körülmények miatt is, nehéz, nagyon nehéz dolog ez, mely az egyeseknek nem csak jóakaratát, de hatékony közreműködését is teljes mérvben igénybe veszi. De sajnos, még igy is csak kevésre vagyunk képesek. Kevesen vagynnWRossz viszonyok rossz anyagi helyzetben élünk Mas megyékben az ily irányú mozgalmak sikere anyagilag és erkölcsileg, társadalmi utón biztosítva van. Nálunk ez, sajnos, nincs igy. Feli étlenül szükséges az nálunk, hogy a polgári vármegyének a hivatalos vármegye segítségére siessen Önkormányzati jogkörünkből kifolyó oly kötelesség ez, melyet elmulasztani a vármegyének nem csak nem szabad, hanem annak elmulasztása önmaga ellen elkövetett bűn is lenne. Megszámlálhatlanok a módok és eszközök, a melyekkel anyagi erőink úgy az állam által, mint a vármegyei s községi ön kormányzatból kifolyólag igénybe vétetnek, de azon intézményeket, melyek akár az állam akár az önkormányzatú hatóságok részéről fidóképességünk alapjait, gazdasági kultúránkat gondoznák, sajnosán nélkülözzük. A közigazgatás, igazságszolgáltatás terén, gyenge rekompen- sátió: kapunk minden nap sulyosabodó adóterheinkért, de már az alapot, mely nélkül az ily agrikultur jellegű állam íöl nem állhat, azt a közgazdasági előadói intózménynyel, őrzi, védi, boldogítja az állam. A vármegye pedig annak az egyedüli társadalmi intézménynek támogatására, mely egyéni és állami megélhetésünk alapjait, más hatékonyabb intézmények hiányában, gondozni vállalkozott, V, százalék pótadót meg nem szavaz! Hát vájjon nem a mezőgazdaság-e a kormányzat legmostohább gyermeke ? És vájjon a közöny és tétlenség révén nem vagyunk a magunk sírásói? Csoda e ha ily körülmények között azok is elcsüggednek, kik érzik, tudják, hogy csüggedni nem szabad, mert mentői erősebben sujtatuuk, mentői inkább magunkra hagyatunk, annál inkább szükségünk van összes tetterőnkre. Hiszszük is, hogy e látszólagos csüg- gedós, — bár lélektanilag megokolt — elkedvet- lenedósné! nem egyéb Nem is lehet az más, mert ha el is tudnánk zárkózni, minden önkénytelenül is élőnkbe torlódó érv elől, az önfenntartás ösztöne küzdelemre, munkára sarkalna mindannyiunkat. Hiszszük és reméljük, hogy Ungvármegye öntudatra ébredt és munkára buzdult közönségét az üdvös cselekvés terén üdvözölhetjük, közel a nap, amidőn a gazdasági egyesület reorganisátioja, illetve fön- tartása, avagy elejtése leend szőnyegen. Kis eszközökkel is sokat lehet teremteni. Ha nem is mindent, mit tenni óhajtanánk, vagy mit saját érdekünkben tenni kellene. Éppen ezért feltétlenül elitéljük, ha a gazd. egyesület ügyében akként állittatik fel a tétel, hogy „mert nem érhetjük el az adott viszonyok között mindazt, amit elérnünk kellene, tehát, oszlassuk fel az egyesületet.“ És hozzá teszük „tátsuk ki a szánkat és várjuk a sült galambot.“ Mert ez valóban a sült galamb- várás politikája lenne. Ellenkezőleg kell cselekednünk! Meg kell ragadnunk minden legkisebb eszközt is arra, hogy gazdasági érdekeink, habár fogyatékosán is, de mindenesetre képviseletet nyerjenek. E szempontból kiindulva még azt a semmit is, mit az állam a köz- gazd. előadói intézményben nyújt, valamivé óhajtjuk varázsolni. Igaz a tapasztalás szerint ez állás nálunk eddig egyenlő volt a semmivel, de máshol talán valami, vagy éppen a gazdasági kultúra előbbre vitelének előkelő tényezője. Sok függ attól minő Prussien kapitány. — Az >Ung« eredeti tárcája, — A jelző-csengő három utolsó éles csendülése, a vontató gőzgép sivitó tüttye elhangzott s a délutáni vonat szabályos zakatolással gördüli útnak a pályaudvar hóboritott sinhálózatából. Egyik kocsi ablakánál kissé előre hajtott lejjel, kopasz homloku, deres bajuszu erőteljes katona ült: Prussien kapitány. Szemét folyton a kocsi ellenkező oldalán ülő ilju leányra szegezve szótalanul, változatlan arczczal ült olt, mintha nem is hallaná utitársai csevegését s a minduntalan felhangzó vidám kaczagást, de összeránczolt homlokán, olykor tölvillanó pillantásain mégis meglátszott, hogy egy szó, egyetlen hangárnyalat sem kerüli el figyelmét. A véle szemben ülő ilju leány szokatlan élénkséggel csevegett egy mellette ülő fiatal hadnagygyal, abban a vidám hangulatban, mely a robogó vonaton azoknak lelkén szokott erőt venni, a kikre nézve esemény számba megy az utazás. Arczát a kezdődő ut izgalma s az égboltozat arany coloritja olyan tündéries lénynyel vonta be, hogy Prussien kapitány önkénytelenül is arra a perezre gondolt vissza, mikor először találkozott a leánynyal s belésze- retett: akkor is, azon a tavaszi reggelen, ilyen 'mosolygónak, ilyen kedvesnek, ilyen szépnek találta mint most. Mikor belépeit ezredesének tarka üveggel tedett bizar világítása verandájába s megpillantotta ezt a szabályosan szép, antikmetszetü s kedvesen mosolygó ar- ezot, mintha villámütés érte volna, összerezzent, s mikor á junói termetű leányka elegáns mozdulattal nyújtotta (eléje kezét, zavarában alig tudott a bemutatkozáshoz szavakat találni. Amint aztán beszélni kezdett vele, szellemes ötletei, kedves csevegése s barátságos mosolya soha nem érzett jótékony melegséggel árasztották el szivét s a válásnál úgy érezte, hogy még életében nem töltött el ily édes perczeket. Midőn azt hitte, hogy már teljesen ismeri őt, halálosan beléje is szeretett, s midőn észrevette, hogy szereti, akkor látta, hogy nem tud el lenni nélküle; nem tudja pillanatra sem feledni ezt a leányarezot, mely mindennap más alakban mutatkozik előtte: egyszer durczásan szinte haragosan, egyszer pajkosan mosolyogva, másszor lesújtó tekintetet vetve teléje, de mindig a valósághoz híven, a legutolsó nap benyomásai szerint. Pedig e benyomások semmikép sem voltak alkal-f masak arra, hogy a kapitány reményeit táplálják. Az első napokban úgy gondolta, hogy személye a leány előtt rokonszenves, később, ha éppen szeszélyes hangulatban találta, hideg borzongást érzett szivében arra a gondolatra, hogy szürkülő bajusza, idegenes dialektusa, kopaszodó teje, s arczán a reá nehezülő éveknek nyoma lehetetlenné teszik neki, hogy magát a leány előtt érdekessé, kedvessé tehesse. Nem volt hin ember soha, de most, hogy egy pár ártatlan malicziával hangoztatott megjegyzés iulánkját érezte szivében, akárhányszor megállott a tükör előtt s figyelemmel kezdte vizsgálni arczát. S minél többszőr megnézte, annál fiatalabbnak kezdte találni és önelégülten mondogatta magában: — Nem egészen fiatal, (le szabályos, komoly férfi arcz, miért ne lehetne szépnek is találni ? Hisz a szerelem minden arezot széppé varázsol. S nem vagyok e hozzá kedves ember, nem tudok e szellemes, szeretetre méltó lenni ? Majd kezdte magát a többi fiatal emberrel össze- hasonlitgatni. Ez összehasonlítás javára ütött ki. Szellemi s fizikai erejének érzete önérzetes mosolyt csalt ajkaira s Prussien kapitány önelégülten s vidám szívvel sietett a leányhoz. Ott aztán a legvidámabb hangulatból a legkomo- rabba zökkent. A hiuskodó leányka éppen a tükör előtt állva igazgatta fürtjeit s egy szőke bajuszu csinos hadnagyocska ho/záhajolva egy csókot lopott hótehér nyakáról, éppen abban a pillanatban, mikor az ajtót benyitotta. Mosolygó arczaikat még látta egy szempillanatig | a tükörben, aztán hallotta a kellemetlen meglepetés tel- ' kiáltását: — Ah, maga az Prussien?! A leány egy kissé elpirult, a kis hadnagy imper- tinensül a szeme közé mosolygott, ő rajta pedig kimondhatatlan düh vett erőt. Szeretett volna ökleivel neki menni, annak a rámosol ygó kis alaknak s összemorzsolni irgalmatlanul, hogy ne álljon útjában, ne vigyorogjon reá. De miért is mosolyog, öt neveti ki? A leányra nézett, mintegy választ várva gondolataira. Az már nyugodtan ült helyén s kimondhatlan kedveséggel szólt: — Üljenek ide mellém uraim ! ügy látszik, meg sem neheztelt a vakmerőségért s zavarba sem jött előtte. Végtelen keserűség nyilait szivébe. Reája még azért is megneheztelt, ha kacsóit meglógva, bizalmasan akart vele beszélni. Szolani, szemrehányásokat akart tenni. Forrongó indulatai, úgy látszik, visszatükröződtek arczán, mert a mint a leány feléje villanó szemeire nézett, érezte, hogy Matild gondolataiban olvas, s az a parancsoló tekintet lecsukta félig szólásranyilt ajkait. Oda ült a legtávolabb eső székre s komor hallgatásba merülve figyelt a két fiatal bizalmaskodó csevegésére. Minden kedveskedő szó élesen belemetsződött a szivébe, s aztán leste tovább a szavakat az arezvoná- sokat, a legjelentéktelenebb mozdulatokat — Ez a leány Lapunk mai számához fél iv melléklet van csatolva.
