Ung, 1893. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1893-02-12 / 7. szám

követelményeket formál a vármegye közönsége ez állással szemben. Habár egy tiszteletbeli, t. i. fizetés nélküli állással szemben nehéz, nagyobb igényeket s követeléseket támasztani, mégis közönségének e közönyében leli bizonyosan magyarázatát, hogy még oly közgazd. előadók is kik gazd. egyesületünk elöljárói voltak, sem tartották szükségesnek Ungvár- megye hátrányos gazdásági helyzetére a közigazgatási hatóság figyelmét esetenként fölhívni és ez által a gazdaközönsóg és az administrativ hatalom között bizonyos szorosabb kapcsolatot teremteni.

Jól esik látnunk, hogy vannak vármegyék, melyekben ez állásnak nemes ambitióval s lelkes köteles- ségérzettel való betöltése, a nem sok reményre jogosító állást, egy az egész vármegye közgazdasági életére kiható, s nem csupán informáló, de sokszor a kezdeményezést is magához ragadó, felette hasznos tényezővé avatta. Jól esik látnunk, hogy a vármegye legelőkelőbb testületében, a közigazgatási bizottságban elhangzott előadói jelentések, pl. Sáros és Szatmár vármegyékben is, fel rázták a vármegye közönségét tétlen nyugalmából és szemét közgazdasagi mizériáink százfejű kígyójára irányozták és lehetővé tették, hogy úgy a nagy közönség, valamint a hivatalos vármegye válvetett igyekezete, a gazdasági termelvónyek értékesítése terén, valamint a napszámos és cseléd viszonyokban némileg kedvezőbb helyzetet teremtsen, az illető vármegyék területén.

ügy tudjuk, hogy vármegyénk közigazgatási bizottságában az uj közgazdasági előadó iránt a bizalom hangot nyert. Nem jó jelnek vesszük azonban, hogy a közvetlen személyéhez intézett azon kérelemre, hogy szakösmeretei alapján a közig, bizottságot a vármegye közgazdasági helyzetéről informálja, nem tartotta szükségesnek, ilyen irányban egyelőre legalább — mintegy programúiként — Ígérni valamit.

De reméljük a legjobbat úgy e tekintetben, valamint abban az irányban is, hogy a vármegye mindazon gazdái, kik talán önző érdekből, a gazdasági egyesülettől a >/2°|0 pótadó alakjában az életerőt megvonták, és a törvényhatósági bizottság azon tagjai, kik az ipart, vagy kereskedelmet képviselik • s mint nem érdekeltek elzárkóztak, gazdasági képviseletünk hatékonyabbá lótele elől : részben belátják cselekvésük helytelen voltát, részben pedig megértik, hogy a helyi iparnak és kereskedelemnek egyedüli biztos alapja a viruló mezőgazdaság, melyet ha ten- gésre kényszerítenek, saját életük fájának gyökereit metszik el. Kurucz.

Délelőtti hivataloskodás.

Tisztelt Szerkesztő ur ! Érdeklődéssel olvastam becses lapja folyó évi (3. számának >Délelőtti munka» czimü czikkét. Nem lévén a tanítás-nevelés terén szakember, a gyermekek délelőtti iskolai munkájára vonatkozó fejtegetéseket érintetlenül hagyom, hanem a czikk záradékát, hogy t. i. a délelőtti tanítással a délelőtti hivatalos munka is behozassék, nem hagyhatom szó nélkül.

Lehet, hogy csalódom, de nekem úgy tetszik, hogy a szabad délután a hivatalnok érdeke. Hát hiszen tisztelem én s nagyra becsülöm a hivatalnoki osztályt, érdekeinek előmozdítását szívből óhajtom s tőlem telhetőleg magam is megteszem, amit e tekintetben tennem kell, de csak akkor, ha a hivatalnok érdeke nem ütközik bele a nagy közönség érdekébe. Ha ez az érdekösszeütközés előáll, habozás nélkül kelek a közönség pártjára. Ez az oka, hogy felszólalok ; ez az oka, hogy a délelőtti hivataloskodás helyett az egész napi hivataloskodás mellett emelek szót. A nagy közönség érdeke, melynek szolgálatára van a tisztviselő hivatva, megkívánja, hogy a hivatalnok ne csak délelőtt, hanem délután is összeköttetésben álljon a néppel.

Ezt az egész napi összeköttetést különösen, szükségesnek tartom a falusi köznép érdekében. Ha a talusi ember a városba jő, ügyes-bajos dolgainak elintézését a délutáni hivataloskodás mellett igen czélszerüen ösz- szekötbeti egyéb, magánérdekü teendőinek ^ellátásával.

A nép a délelőtti idő egy részét a városba menetellel tölti el, ha a hivatalokkal csak délelőtt érintkez- hetik, nem jut ideje saját dolgaira, amelyek (pl. a vásár) szintén délelőttre esnek.

A fődolog azonban, amely miatt a délutáni hivataloskodás szükséges, az, hogy igen gyakran előfordulnak halasztást nem tűrő, sürgős természetű ügyek, melyeknek a félnapi hivataloskodás mellett történendő késedelmes elintézése sok bajnak, kárnak, kellemetlenségnek válnék forrásává.

És vájjon a hivatalnok mit nyerne a délutáni szabadságban ? Nagyon keveset. Mosti midőn a teendők egész napra vannak beosztva, napközben üdülésre, az erők lel frissítésére pár szabad óra kínálkozik, a hivatalnok sokkal kellemesebben végezheti hivatalos dolgait, sokkal kevésbbé érzi a szellemi és fizikai fáradságot, mintha egy hozamban fi —7 órát. kell az akták mellett görnyednie.

Ha tehát az nyitású sem a közönség, sem a hi- vatalnak-osztály valódi érdeke nem követeli, ellenkezőleg mindkettőé a status quo fenntartását teszi kívánatossá, maradjunk a jelenlegi állapot mellett.

Kaposvidéki.

*

* *

Szerkesztői megjegyzés

Az * audiatur < elvénél lógva készséggel adtunk teret munkatársunk felszólalásának; bár minket az egész napi hivataloskodás szükségessége felől meg nem győzött. Azt elismerjük, hogy a közigazgatási hivatalok (szolgabirói, orvosi, rendőrségi és körjegyzői hivatalok) állandó összeköttetésben kell, hogy álljanak a közönséggel. Az ügy természete hozza ezt magával. De hogy a központban s az állami hivatalokban, amelyekben nem annyira a néppel való közvetlen érintkezés, mint az írásbeli munka a íődolog, mért ne lehetne a délelőtti munkát behozni, azt munkatársunk felszólalása után sem tudjuk magunknak megmagyarázni. Ha némely sürgős akta elintézését egy fél nappal meg is hátráltatja a délelőtti munka, e miatt még, amint a főváros példája igazolja, nem esik ki a világ feneke. Nem a félnapi, de a hetekre, sőt hónapokra is kiterjedő késedelmek a hivatalok tulajdonképeni bajai.

Azt sem írjuk alá, mintha a köznép érdeke kívánná az egész napos hivataloskodást; mert ellenkezőleg áll a dolog. Most, mikor délelőtt, délután is az irodában tölt a hivatalnok 2—3 órát, ha egy kicsit megkésik a lalusi ember, egész napját ei kell, hogy vesztegesse, csak a késő éjszaka veti haza; inig ha délelőtt

5—13 órán át érintkezhetik a hivatalokkal, kényelmesen elvégezheti minden dolgát s délután haza mehet.

Ha a nagy közönség és a hivatalnok-osztály érdeke között kell választanunk, mi is habozás nélkül foglalunk az első mellett állást; de ha a kettőnek összeegy e z- tetősére kínálkozik alkalom, szivesen ragadjuk azt meg. A közönség mit sem vészit a délelőtti hivataloskodással, sőt nyer vele, mert a délelőtti munka az erők érvényesülését növeli ; a hivatalnoknak is javára válik a délelőtti munka, mert délutánját felszabadítja. Erre a szabad délutánra nagy szüksége van a hivatalnoknak. Háborítatlanul használhatja nem a pihenésre (mert hiszen a pihenés nem egyéb, mint munka, foglalkozásváltoztatás), hanem gyermekei nevelésére, házi dolgaira, családi ügyeire, önművelődésére, kedvteléseire, ami fő, társadalmi kötelességeinek teljesítésére.

A hivatalnok legutóbb említett délutáni mnnkája éppenséggel nem kicsinylendő. Nap-nap mellett halljuk az országgyűlésen is hangoztatni, hogy a * kormány nem tehet mindent, a társadalomak is tenni kell«- És kikből áll az a >társadalom», melynek vállaira a küz- jótékonyság gyakorlásának a kultúra előbbrevitelének számos feladata oly nagy terheket rak ? Kisebb helyeken a tisztviselőkből. A tisztviselő azonban a nagyobb helyeken is jelentékeny társadalmi tényező; a vezetés munkájában mindenütt tevékeny részt kell vennie. A szabad délután alkalmas idő a gyülésezésekre, társas összejövetelekre; a társadalmi élet fellendítésére.

Ha tehát úgy a nagy közönség, mint a hivatalnokosztály érdeke a délelőtti munkát javallja, hozzuk be mielőbb! A szerk.

Az uj italmérési törvény.

Az 1893. év január 1-ső napja jelentékeny eseménynyel köszöntött be az italmérési jog és fogyasztási adók bérlői, valamint az italok kimérésével és kismértékben eiárusitásával foglalkozó üzletemberek ajtaján. Január 1-én lépett ugyanis hatályba az állami italmérési jövedékre vonatkozó 1888. évi XXXV. és 1890. évi XXXVI. t. ez számos rendelkezését lényegesen megváltoztató 1892. évi XV. t. ez., vagyis az úgynevezett uj italmérési törvény.

Az uj törvény az italmérési és fogyasztási adót a bor és sörrel egyesiti és ekként a kizárólagossságot legálisává; e tekintetben megszüntetve, behozta a megváltás, bérlet vagy ráutalás utjáni kezelést. Érvényre emelni igyekszik továbbá a közteherviselésnek egyik legáltalánosabb alapelvét, az egyenlőséget az által, hogy a borfogyasztási adót a magánfogyasztásra is kiterjeszti, kiméivé az italméréssel nem foglalkozó bortermelők érdekeit, kik az eddigi adómentességet továbbra is élvezik. Csekély előny a műbőr megadóztatása is. Csekélynek mondjuk azért, mert mesterséges bort a gyártott borczéggel alig hoznak forgalomba.

Ezen előnyök mellett azonban, az uj törvény ellen máris merülnek fel oly kifogások, melyek méltán megérdemlik a törvényhozás figyelmét. Ezek közöl a lényegesebbeket a következőkben soroljuk fel: Helytelenittetik a kizárólagos jogosultság további (entartása, mely tág tért nyit a bérlők visszaéléseinek, a szabad versenyt pedig csaknem lehetetlenné teszi. Felhozatik itt, hógv azon előny, mely szerint a kizárólagosság csak a szösznél tartatott meg, a bornál azonban mellőztetett, csupán látszólagos előny, mert a bormérők csak úgy élhetnek meg, ha szeszt is árulnak és igy a kizárólagos bérlők által ez utón arra kényszeríthetők, hogy a bort tőlük vegyék, mivel ellenesetben bosszút állanak rajtok az által, hogy a szeszt a saját kocsmáikban olcsóbban árusítják. i'i

Helytelenítik, hogy a kizárólagos szeszitalmérési jogosultság érvényesithetésQ nemcsak községenkint, hatild a kis hadnagygyal előre siet s hozzáhajolva valamit mond neki.

Aztán hangzik az indulás éles csengő-jele.

E pillanatban Matild a kapitányhoz lép, karjaival lejét átöleli s hirtelen megcsókolja a homlokát. Talán a sok apró bosszantást akarja jóvá tenni, talán a szivéből e perezben túláradt érzelmek késztetik e lépésre.

— Isten önnel, legyen oly boldog édes Prussien, legyen oly boldog, mint aminő jó volt mindig 1 én irántam.

Arcza olyan mosolygó, olyan szép, mint a minőnek soha sem látta.

A kis hadnagygyal csak kezet fog, s be sem várva hogy fölsegitsék, íöllép a vonatra.

Kedves arcza még látszik a kocsi ablakában, fehér kendője még sokáig feléjük lobog.

A kis hadnagy komoly arczczal néz utána. Érzi, hogy komoly lépés előtt áll, pályáját, rangját 'oda hagyja a Mathild kedvéért. De egy rövid év múlva az ' övé lesz s utolsó szava : — Igen a tied leszek. Szegények leszünk, de boldogok — a világ legelégedettebb emberévé teszik öt.

Prussien kapitány pedig sapkájával int búcsút a a távozónak. Lelkében kimondhatatlan édes érzés terjed el Mindent olyan vidámnak, ragyogónak lát maga körül.'A kis hadnagy arcza olyan kedvesnek, szeretetreméltónak tíint töl előtte, hogy szinte megcsókolni szeretné.

—. Igen szeret, mégis csak szeret. Az utolsó pillanatban nem bírta többé eltitkolni: megcsókolt . . . Nyudijba lépek s utána megyek. Milyen botdogok leszünk !

Az alkonyfénytől besugárzott vonat úgy tűnt ríöl előtte, mintha élne, mintha zakatolásából valami édes dal melódiája hangzanék fülébe: Boldogok ... leszünk . . Boldogok . . . leszünk majd . . .

Hosszas elmélázásából a kis hadnagy szava rezzente! te föl.

— Menjünk kapitány !

Vondrasek J. Józ sei.

határozottan kaczér s hozzá szeszélyes, nem érdemli meg, hogy komolyan foglalkozzék vele!

Egyszerre csak feléje mosolygott Maliid, s azt mondta : — De jöjjön már ide hozzám közelebb, kedves kapitány.

Hogy eltűnt arczárói minden - komorság ! Rögtön elfeledte minden keserűségét.

Élénken a társalgásba vegyült. Nem talált már semmi kaczérságot Matild magaviseletében, minden szavát, mosolygását a maga javára magyarázta s gyerme- kies boldogsággal szivében, távozott. De miért is ne szerethetné őt az a leány? Nem azt mondta-e a bucsu- zásnál is szívből jövő melegséggel: — Ugyebár holnap is meglátogat édes Prussien ?

S vájjon nem ér-e ő fel bármelyik fiatal emberrel, nines-e rangja s rangjának megfelelő vagyona ?

Miért ne lehetne minél előbb boldog? Igen, megkéri a kezét; megkéri még holnap. A leánynak nincsenek szülei, egészen függetlenül rendelkezik sorsa tölött. Mint egyszerű társalkodónő tartja" fenn magát; lehetlen, hogy ajánlatát visszautasítsa.

S másnap, egy vasárnap délelőtt elindult hozzá ünnepi díszben.

S csodálatos ! a hölgyek között oly biztos töllépésü, aki soha semmiféle kényes ügyben nem jött még zavarba, arczán szokatlan pirral, hevesen dobogó szívvel állt meg Matild előtt, s izgatottságában szótlanul nézett reá, sehogy sem tudva, hogyan kezdje el a dolgot.

A Matild kérdéseire viszásan válaszolt úgy, hogy utoljára maga a leány kérdezte tőle: — Mi az Prussien, hogy olyan zavarban van, mintha a kezemet akarná megkérni ?

Erre végképen elfelejtette szerepét, s az ajtó előtt lépteket hallva azt mondotta reá: — Óh dehogy!

A kis hadnagy belépése mentette ki zavarából, s a féltékenység kínzó érzelmei mellett, most szinte hálásnak érezte magát iránta egy pilanatra, de pár perez múlva már átkozni kezdte ezt a kellemetlen megzavartatást, s még nagyobb elkeseredést érzett a kis hadnagy iránt.

Másnap századával egy távoli városba kellett vonulnia, hogy a képviselő-választásnál a rendre felügyeljen

Mikor visszatért, Matildot épen utrakészen találta. A lováros egyik mágnási családjához ment nevelőnőnek. És erről nem szólt semmit.

Olyan váratlanul jött az elutazás, hogy csak elkísérni volt őt ideje a szomszéd állomásig

A kis hadnagy is velük ment, s most ott ültek mindhárman a robogó vonaton: a kis hadnagy a Matild bizalmas közelségben s ő velük szemben.

Az együtlét utolsó perczeiben százszorosán bántotta őt ez a bizalmas csevegés. Legalább az utolsó pillanatokban lenne hozzá kedves. A kis hadnagy iránt is kimondhatatlan elkeredést érzett. Ha ő itt nem volna, milyen alkalmas volna ez az óra, hogy kitárja Matild előtt szivét s azt moidja neki : Ne hagyjon itt, marad jou velem, tegyen boldoggá, legyen az én édes, drága feleségem ! De az a pajkos csevegés, ezek a nevettető tréfák, ez a bizalmas egy üti lét lehetetlenné teszik a komoly lépési.

Kinos, komor figyelemmel leste őket Vájjon csakugyan szeretik-e egymást, az ö éles szeme előtt elárulja azt egyetlen önfeledett pillantás, mosoly.

Most éppen a leány füléhez hajlott a kis hadnagy » egészen komoly arczczal sugdosott valamit jó sokáig.

Vallomás volna?

Ni a leány arczárói is kezd eltűnni a mosolygás.

Prussien kapitány a vért érezte föllázadni ereiben. Örült kedvet érzeti magában megragadni a kis hadnagyot s egyetlen lökéssel kidobni a száguldó vonatról.

Önkéntelenül fölemelkedett.

E pillanatban a vonat metsző lütytye sivitott fel, mindnyájan felálltak, a kocsi ablakánál feltűnt a kalauz arcza s behangzott kiáltása: ... 10 perez! . . 'Fessék átszállani ! . . .

A málhát a hordár átviszi a másik vonatra, Ma-