Ung, 1892. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1892-07-10 / 28. szám

XXX. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1892. vasárnap, julius ÍO. 28. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közle­mény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogad latnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden Vasárnap KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. Nyilttér soronként 20 kr. ­DNG VÁRMEGYE ÉS AZ „UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Elszigetelési törekvések. Nem kenyerünk a polémia, félévi pályafutásunk a tanú reá, hogy a mennyire a közérdek szem­pontja lehetővé tette, kerültük a vitázást; mert job­ban szeretünk helyi közéletünk előbbvitelének meg­valósításra váró kérdéseivel foglalkozni, mint a leggyakrabban áldatlan vitatkozásokba bocsátkozni. Sajnáljuk, hogy laptársunk a „Kelet“ rövid idő alatt másodszor ad okot arra, hogy munkálkodásunk megszabott irányától eltérjünk s közleményeinek ten- dentiájával ellentétes felfogásunkat kifejtsük. Laptársunk folyó évi 28-ik számában „Görög katholikus nevelés“ cim alatt közreadott első cik­kében nyilvánuló elszigetelési törekvések, ha vissz­hangra találnának g. kath. polgártársaink Ielküle- tében, első sorban magoknak a g. katholikusoknak volnának ártalmára. Mielőtt fentebbi állításunkat igazolnók, nem értjük, minő alkalomból beszél a lap rágalmazta- tásról, gyanúsításról ; mi ellen védekezik olyan nagy erólylyel, éppen most, mikor azokat a g. katho- likusokat, kiknek érdekeit a Kelet képviseli, senki egyetlen ujjal sem bántja; sőt (az események figyel­mes szemlélőjének fel kell, hogy tűnjék e körül­mény) újabb időben úgy az intéző körök, mint a társadalom elismerése és testvéri jóindulata tettek­ben nyilatkozik a laptársunk által képviselt görög katholikusok iránt. Hogy részletekbe ne bocsát­kozzunk, elégnek tartjuk csupán a „Kelet“ alapító­jának valóban nagyszerű kitüntetésére és Roskovics visszahelyezésére utalni. A „Kelet“ alapítójának erős g. katholikssságosát, még némely paptársai is sokallották s ime az alkotmányos kormány szemét reá irányítják a közélet emberei, s őt éri a király kegye. A g. kath. nevelésnek „semmi köze sincsen az álliberalizmus divatos nevelési rendszereivel“ mondja a cikk írója. Miután a „Kelet“ által kép­viselt g. katholikusoknak theologiájukon és tanitó­képzőjükön kívül más felső és középiskoláik nin­csenek, kiváncsiak vagyunk reá, ugyan hol nevelné laptársunk azt az „erős görög katholikus intelligen- tiát és középosztályt“, melyet meg akar teremteni ? Ha nincsenek iskolák, hát a családban edződjenek meg a liberalizmussal folytatandó nemes tusára ? Kár volna a családot a tusakodási hajlamok fészkévé tenni, mivel hogy a g. katholikus „közép­osztály“ menthetetlenül a rövidebbet húzná ebben a küzdelemben. A nevelésnek nem az a feladata, hogy görög katholikus t, hanem az, hogy embert, magyar polgárt neveljen, a ki őszinte, igaz hive egyházának s mikor ennek valódi érdeke kívánja, hitsorsosival összeveti a vállát, de a midőn általános emberi eszmékről, dolgokról, a haza javá­ról vau szó, nem azt nézi, ki minő módon imádja Istenét, hanem minden hátsó gondolatot kizáró őszinteséggel fog kezet bármely fiával a hazának, tartozzék az illető mint egyháztag bármely hitfeleke- zethez, mint polgár bármely politikai irányhoz, vagy párthoz. Ha a g. kath. inteliigentia nemcsak az egy­házi természetű ügyek szolgálatában ; de a társada­lomban — mint a „Kelet“ cikkírója kívánná — a politikában is külön szervezkednék, (s ha ezt, a miben kételkedünk, kellő sulydyal tudná megcsele­kedni) veszedelmes példát adna a többi hitfelekeze- teknek arra, hogy hasonlót cselekedjenek, az országot, az egységes magyar társadalmat vallásfelekezetek szerint kisebb-nagyobb darakokra tépjék. A leg­nagyobb valószínűség szerint azonban a rossz példa nem találva követőkre, az „erős g. kath. közép- osztály“ kásája egyedül a g. katholikusoknak égetné meg a száját. A külön g. kath. inteliigentia és középosztály, mely harcban állana a liberalismussal s a liberális sajtóval, ipso facto elkülönözné magát a magyar tár­sadalomtól, mely őt ezt esetben agyonnyomná. Nem miuden alap nélkül mondja a cikkíró, hogy a magyar társadalomban gyanúval fogadják a g. kath. vallásu oroszt, vagy románt ; de ezt a gyanút csakhamar eloszlatja az illetőnek élete. Ha látja a társaság, hogy az illető hive ugyan vallá­sának s apái nyelvének, de ezentúl a magyar állam iránti kötelességeket akár mint állampolgár, akár mint a magyar társadalom tagja hiven és becsüle­tesen teljesiti, a gyanú köde szótfoszlik körülette, s őt a méltán megillető közbecsiilés környezi. Ha a görög katholikus inteliigentia úgy a politikai, mint a társadalmi téren külön szervez­kednék, „saját körében“ élne, a gyanú kiállhatatlan sulylyal nehezednék reá, az „erős g. kath. közép- osztály“ összejöveteleit az „összebujkálás“ jelzővel illetné a nagy közönség; megszűnnék irántuk a biza­lom s egymásután veszítenék el a közéletben már is szép számmal elfoglalva tartott pozíciókat. Miért fogadja a g. katk. vallásu embert tartóz­kodással, miért illeti némelyiket gyanúval a magyar társadalom ? Ennek is meg van a maga természetes oka Hazai g. katolikusainknak aránytalanul kisebb része tartozik a magyar nemzetiséghez, nagy több­ségük, vagy román, vagy orosz (elvétve tót); tehát a fajrokonság természetes kapcsa olyan népfajokhoz köti őket, a melyeknek terjeszkedési vágya a magyar állam léte ellen irányul. A társaságba lépő orosz, vagy román polgárt azért fogadja tartózkodással a magyar társadalom, mert még nem tudja, vájjon a fajrokonság köteléke nem erősebb-e lelkében, mint az a fonál, mely őt a magyar államhoz köti. Ha a tapasztalat kedvező eredményre vezet, a g. kath. egyént gyanútlanul öleli kebelére a társada­lom, ha a társaság az illetőnek lelkületével nem tudott tisztába jönni, a tartózkodás tovább tart, sőt gyanúvá fokozódhatik, melyet azonban még mindig módjában áll az ifjúnak eloszlatni. Nincsen az a vallás, melynek formailag hívei ne lennének olyan korcsok, kik egy kis társadalmi, vagy anyagi előnyért Intőket, anyanyelvűket meg­tagadni készek, lehetnek ilyenek a g. katholikusok JULISKA. — Az «Ung» eredeti tárcája. — * Irta Hannus Bellii. Az apja egy szegény vasúti munkás volt, ő maga pedig az Orsolvita zárdaszüzek iskolájának bejáró nö­vendéke. Halgatag csendes leányka. Ócska, kopott, régi divatu ruhákban járt, nem is volt egy barátnője sem. Ót csak az állomásfőnök ur ajánlása folytán vették be ingyenesnek, mig a növendékek legnagyobb része elő­kelő családok gyermekei voltak. Az állomásfőnök ur szelíd jó szivü ember. Egyszer megpillantó a kis leányt a vonalon dolgozó apja mel­lett, beszédbe elegyedett vele, s elbámult annak okos feleletein. És mikor arról kezdeti szólni, hogy mennyire szeretné még tovább járni az iskolákat — olyan esdő volt a kis lány hangja, bogy a főnök ur elhatározá kieszközölni további képeztetését s az iskolaév kezdetén be is írták Juliskát a hatod osztályú növendékek közé. Hanem bizony nem vált nagy dicsőségére protek- torának. Folyton panaszhir érkezett felőle, hogy ostoba és lusta. Elejével sokat vesződtek vele a jó apáczák, hanem mikor látták, hogy úgyis hiába, — ha felhívták leütötte lejét és hallgatott, hasztalanul biztatták, bátorí­tották, nem felelt; — hátraültették a legutolsó padba mely büntetésül szolgált a tanulók legutolsójának. Később azután az állomásfőnök ur is felhagyott kérdezősködéseivel. Először rettenetesen csodálkozott ugyan, hogy őt annyira csalódásba tudta hozni a lányka okos beszéde ; hanem mióta észrevevé, hogy az feltű­nően kerüli őt, nehogy érdeme szerint megdorgálhassa, annyira megharagudott a hálátlanra, hogy nem is akart felőle többé hallani. A félévi vizsgálat alkalmával sem volt látható a díszes vendégsereg között. Még csak az édesanyja sem ment el Juliskának. Apró gyermekeire nem volt ki gondot vessen távollétében s igy kénylele­Lapunk mai számához nitve lön otthon maradni, bármint vágyott is látni a szépen feldíszített iskolatermet, apró kézi munkákkal dúsan megrakott falakat és az ajándékokkal telt asztalt, melynél a prépost ur mint igazgató elnököl. Rövid ima reppen el a növendékek ajkiról, mely után megkezdődik a vizsgálat. A névsor kiterítve fekszik az igazgató ur előtt, — egyik másik * kedves Nővér* felteszi a kérdéseket s a lánykák leleltek bátran, szabatosan. —■ Mit tanit a Nőtan ? — hangzik a kedves nővér Ferdinánda kérdése. — Feleljen erre a — a Szerdahelyi Juliska, — mondja az öreg prépost ur, nehezen betűzvén ki a ne­vet. Kifojtott nevetés, sugás-búgás hallszik a növendé­kek között >A Szerdahelyi — — a Szerdahelyi felel most — ha tud.* Minden szem a legutolsó pad felé te­kint. elcsendesül a legkisebb kuncorgás is, hisz Szerda­helyi felel, még pedig — tud. — A Nőtan tanítja azon önviselet-módot, melyet a leánynak vagy nőnek különösen tanulni kell, s azon kötelességeket, melyekre egyedül a nőnem van hivatva. Magában foglalja az örök törvényt, mely a Nők előtt szent legyen : oltárnak tartassák a családi szentély, mely­nek papnője az asszony ; áldozat az oltáron a tiszta igaz szeretet. Szelídség, megbocsátás legyen a legfőbb erénye a nőnek, mely erény miként fejlődik erélylyé, megtanít minket a Nőtan további kérdései. A telelet után egy percnyi általános csend. Vala­mennyi jelenlevő bámul e nem várt csodán, hogy az osztály legutolsója beszélt, még pedig leginkább magya­rázat után felelve a könyvből feltett kérdésre, igen oko­san. Az öreg prépost ur roszalólag csóválta tejét, s mi­után még többféle kérdést tesz lel, melyekre a kis lány igen szépen felel, szemrehányó hangon kérdi: vájjon miért ül ez az utolsó helyen ? Zavarodott a szegény apáca. Juliska nem felelt soha jól, egyáltalán nem is lelelt. Leütötte a fejét, mint a dacos gyermekek szokták, és inkább sirt, mint a kér­désre válaszolt volna. Hogy most igy viselte magát, meglep mindenkit és Ferdinánda nővér maga sem tudja mire vélni a dolgot: miért nem tanult eddig is a kis leány jól ? ! Szelíden hangzik a prépost ur szava, amint ismé­telten kérdi a lánykától: miért, hát miért nem tanulta meg leckéjét eddig soha ? Nagy könyáztatta szemeit félénkén hordozza kö­rül, azután tartózkodva felel, halk zokogás közben : — Oh én tanultam szorgalmasan mindig! Tudtam a leckémet, csak nem akartam felmondani. Nem akar­tam, mert nem barátkozott velem senki, soha sem volt szabad melléjük ülnöm szentmise alatt a padba, mivel nem voltak ott a Svesterek, a lányok mindig kimertek küldeni onnét, egész télen át a padok melletti hideg kö­vön kellett térdelnem, s ha jó feleleteimmel kivívtam volna a második helyet, nem lett volna, aki mellém ül­jön még elsőnek is. A ruhám kopott, foltozott, nem is szeret senki . . . Az elszörnyüködés tetőpontra hágott. Hogyan, ez a kis lány beszél olyan vakmerőn, aki eddig leckéjét sem merte elmondani ? ! Az öreg prépost ur tér leghamarabb magához. Szigorúan kezdi dorgálni a lánykát illetlen magaviseleté miatt. Amit elmondott, az igen valószínűt­len dolog. Itt, ahol e szent falak között az örök szere­tet lesz hirdetve, nem férkőzhetik a gyermeki szívbe, csak jámbor oktatás, mely — vallásunk szerint — nem ismer rangkülönbséget; itt lehetetlen, hogy büszke gőg­gel nézné le egyik gyermek a másikat — lehetetlen. Melyik volt az, nevezz meg egyet is a sok közül, ame­lyik megbántott? Zokogva felel a kis leány: Oh valamennyien meg­bántottak már, aki kalapot hord és keztyü van kezén ! A szegény Svester majd hova nem lesz szégyen­„Hivatalos Közlemények“ s eg-y fél iv melléklet van csatolva.

Next

/
Thumbnails
Contents