Ung, 1892. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1892-07-31 / 31. szám
XXX. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1892. vasárnap, julius 31. 31. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG : Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziralok nem adatnak vissza. A lap meyjeien minden Vasárnap KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre I frl. Félévre — 2 > Egyes szám 10 krt HIRDETÉSEK előfizetések'valamint a lap anyagi részéi illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyilttér soronként 20 kr. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ „UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. A sutba a szentet! Az olasz népnek az a mondása, hogy „elmúlt a veszély, a sutba a szenttel“ csak eredetre olást, alapjában általános emberi jellemvonást íejez az ki. Bármiféle erkölcsi vagy fizikai baj környékez >m. vagy szorongasson bennünket, rémlátomások vesznek erőt testünkön es lelkűnkön; kapkodunk fűhöz-fához, a fuldoklóhoz hasonló lázas erőfeszítéseket teszünk, mindmit mozgásba hoz ink a közvetlen veszély kikerülésére ; és mikor látjuk, hogy emberi erő, hatalom nem segit. végső oltalmat Istennél és szentéinél keresünk. Az ember e jellemvonását a magyar e szavakkal fejezi ki : „Megtanít a nyomorusáy imádkozni.“ Mikor aztán „az imádság sem segit“, az egyes kiváltságolt lelkek kivételével testileg, lelkileg összetörve várják az emberek, mint n. vágóhídra vitt állatok, a csapást. De ha elvonul felettük az ég haragja a nélkül, hogy nagyobb kárt tenne bennük, elfelejtenek csapot-papot. Korábbi léha kedvteléseiknek élnek, megvetik a józan okosság tanácsait és sutba vágják a szentet, hogy szükség esetén ismét elővegyék és segítségéért könyörögjenek. Az ember e kiirt hatatlan könyelinüsége, jellemének e leggyarlóbb vonása sohasem domborodik ki '‘rőtftijesebbei*. mint a magát az emberi-életet- fenyegető elemi csapások idején. Földrengés, tü/, viz, kolera — fájdalom — elég bőséges alkalmakat adnak a nevezett jellemvonás jelenikezésére. Előbb a tűzvész fenyegetett bennünket. Mindenki csak erről beszélt, hogy épitessük a tiizmentes, vas- sines menyezetii házakat, csupa öröm volt (persze csak képzeletben) látni azokat a szebbnél szebb „massiv“ épületeket, a melyekkel Ungvárt beépítettük, az ország legszebb városai közé emeltük Milyen lázas sietséggel biztosítottuk ingóságainkat! Annyira siettünk e munkával, hogy megrémítettük s ajánlu- lataink visszautasítására hangoltuk az üzletre mindig éhes biztositó társulatokat. Délután 3 órakor már égtek az utcákon a lámpák s addig terjesztették a világosságot, mig csak a nap véget nem vetett működésüknek. Polgárőrök lépteinek hangja még nap pal is a fülében volt a tűzöl félő, s emiatt éjjel aludni nem tudó közönségnek. Heteken keresztül legkedvesebb társalgási témánk a kapitány viz, a csáklya, meg a lábtó volt. Szent Flórián pártfogását oly tömegesen kértük, mintha egyéb dolga sem volna, csak az, hogy Ungvárra vigyázzon Alig telt el nyugalomban és csendben, pár hót a tüzesetek óta, ismét vígan és patriárokábsan vagyunk, mini ha valami nehéz álomból vetődtünk volna fel. Építkezünk vályogból és a vályognál is alábbvaló sápadt téglából, házat ház hátára mint régen. Elsietettnek véljük ingóságaink biztosítását, s a hátunk borsódzik, ha a ..hiábavaló* fizetségre gondolunk. Utcai lámpáink) mintha megsokallották volna a nagy munkát, pihenésre tértek: nekiek (vagy laláu a bérlőnek is) jóleső nyugalmukban napokig hagyták legközelebb is koromsötétsógben a várost. A polgárőrségeket, |a fenyegető leveleket ma, már mindenki nevetségeseknek tartja. A kapitány viz és a csáklya. fogalma senkit sem hoz lelkesült ban gulatba Szent Flóriánt sem háborgatja egyetlen teremtett emberi lélek sem Ungvárról, bízvást mások pártfogására fordíthatja egész erejét. Itt vagyunk a közegészségügy: szabályrendeletekkel is Meghoztuk azokat; de miután tapasztaltuk, begy aruk alkahiíMtsa .gTIrTl U: 'megélünk boltig, nem nagyon erőltettük meg magunkat azok végre hajtásában. De iine a „holtig“ fogalma kezd veszíteni kedélyességéből ; mert a fogalom tartalma, a fizikai megsemmisülés gondolata anyunkhoz férkőzött; utat nyitott neki a müveit világot fenyegető kolera-veszedelem. Éppen csak annyi időnk maradt, hogy hátat fordítsunk Szent FPriánnak és ime az egészség, az élet szentjei fele kell fordítani tekintetünket. Belügyminiszterünk előszedte a közegészségügy szentjét, városunk elöljárósága is a köztisztasági szabályokat. Nem mondhatjuk, hogy Uugvár város hatósága éppenséggel nem törődött a közegészségi köve- j terményekkel; de hogy nem azzal az erélylyel s) céltudatos elhatározással szolgálta e nagy érdekeket, a melylyel szolgálnia kellett volna, erről legalan- tosabb közegeinek, a rendőröknek eljárása tanúskodik. E derék férfiak nyugalmát nem sokat zavarta sem az utcák, sem az udvarok, s a mellékhelyiségek szemetje és piszka. Hetekig elsétálgattak az utcára kidobott döglött macska földi maradványai mellett a nélkül, hogy eszükbe jutott volna eltávolításáról s kidobójának megbüntetéséről gondoskodni. Ők bizony nem törőd vele az ilyen semmiségekkel ; a kasz’rfrájlák őrzése, (nehogy ellopják őket a Don Jüanok); a kávéházi „zárórák“ betartatása ; a hely- pénz-, kövezetvám- s hidasmórlegbérlők támogatása; spektakulom rögtönzés valamely részeg csavargónak a városháza felé csibálásával, valának az ő összes kötelességeik. A kolera kétszeres ellenségük ezeknek a szegény embereknek fenyegeti az életüket és dolgot ad nekiek Bele-bele kell tekinteniük az udvarokba, vájjon foganatositják-e Ungvár polgárai a közegészségi rendszabályokat ? Emiatt keletkező elkeseredésükben most talán a döglött macskát is észrevennék; de köszöntsenek csak be a hűvösebb napok ; húzód jók meg csak Kolera asszonyság a kert alatt, ismét vig élet lesz nálunk. Ami Mihaszna Andrásunk összeüti bokáját s aszongya, hogy: megijedt tűlem a nyüves ! Akkora, lesz a vigasság, hogy nem macs kát, patkányt s más efféle élettelep atomokat, de egy elhullott s az utcára kidobott lovat sem vesznek majd észre közegészségügyeink őrei. Szóval, ha a veszély elmúlik, a sutba kerül a szent minden vonalon. Emberi gyengeségünk ez, melyet mindenkinél tudunk menteni, még a hatósági közegeknél is. De ezeknél legkevósbbé; mert ők nemcsak emberek, de a közjó őrei is, a kiket azért állítunk ügyeink élére, hogy legalább fólszemüket folytonosan a szenten tartsák. A közegészségügy szentjére pedig szegezzék rá mindkét szemüket; egyik legfőbb gondjuk legyen a lisztaság fenntartása, hogy Ungvár város azzá váljék, a mivó a természet kiszemelte : az északkeleti felvidék legegészségesebb városává. Munkára-nevelés. — Az «Ung» eredeti tárcája. — Tisztelt Szerkesztő ur ! Nő vagyok, természetes tehát ha a • Nőkérdés* engem is érdekel, ámbár az én sorsomon már úgy sem változtat semmit, mily irányban fog az fejlődni. Nem élek a világban, már elhagytam azt, de érdekkel nézem messziről. Későn jutnak el hozzám a lapok s igy az Ung cikkét is későn olvastam, Szerkesztő ur sem kapja hamar levelem, de mindegy, nem fontos az. a mit én mondhatok, ha elhallgatnám se volna baj, de beszélő, iró kedvem van, körülöttem messze terjed a magány s a szerkesztők türelmesek. Kicsi hegyi faluban lakom, s részben hive vagyok Diogenesnek, gazdag akarok lenni, lemondtam tehát mindenről a mi nem elkerülhetlenül, szükséges. Lakásom, ruházataim élelmem alig jobb mint a pórnőké, igy talán elég lesz a mim van a néhány éven át, mit még át kell élnem, élvezeteim sem kerülnek sokba, néhány könyv a a múltból, melyre nem mondhatom, hogy jó volt, hírlap egy-kettő, aztán mi mindennél többet ér, a nagy tér mészet egész végtelenségében, minden szépségével. Boldogabb vagyok most, midőn ismerőseim szánalommal néznek reám, mint mikor irigyeim voltak. Házikómtól néhány lépésnyire, tiszta vizű fodros patak lut el, sűrű éger bokor a pariján, tövében néhány mohos nagy kő, kell ennél szebb salon ? ez az ért kedvenc helyem. >De mi közöm mind ebe', nekem !« mondja ön. Csak még egy kis türelmet ! Salonoinban olvastam az Ung »Nőkérdés« cikkét s megértettem belőle, hogy Dr. Fekésházy csupán csak a családban és a családnak kívánja nevelni a nőt. Elszomorított ez a cikk a nélkül, hogy gondolkoztam volna rajta. Bele nézve a .csevegő habokba, elkezdtem a reám tett benyomáson s a c kk igazságán gondolkozni, s egyszer önkénytelenül hangosan felkiáltottam, »nem, nincs igaza!« Engem csupán a családban s a családnak neveltek. Férjhez adlak mielőtt a busz évet betöltöttem volna Szerettem-é a kihez adtak ? nem, de mikor nejévé lettem azt hittem, igen. Mit nem hisz el egy fiatal leány ! azt mondták szeretjük egymást, én elhittem. Szüleim szegények voltak, de a v lág nem tudta, térjem gazdag s én gazdag asszonynyá lettem, mint ieány éreztem akkor a cifra nyomorúság súlyát, örültem férjem gazdagságának. Nem soká tartott örömem, boldogságom. Nem kívánom élelem történetét leírni, nem beszélek hát arról a sok csalódásról kiábrándulásról mi csak hamar ért, bizalmam, reményem a boldogságon, illusióim eltűntek mind, keresztül mentem sok, sok gyötrelmen, megaláztatáson s szerencsétlen voltam nagyon Szüléimhez menekültem, visszaküldték férjemhez, szegények voltak, s a jólét látszatát kellett fenntartuniok, ha meg akartak menekülni a végső elmerüléstől, a társadalom nem tűri meg, hogy valaki beismerje szegénységét nyíltan. Azt fogja mondani Szerkesztő ur, miért nem hagytam el hát mégis lérjemet, ha szerencsétlen voltam oldalán, miért nem kísérlettem meg kenyeret keresni ? Volt egy barátnőm, együtt egyformán nevelkedtünk, egyformán adattunk férjhez,• s szerencsétlen lett ő is, szegény volt ö is mint én, de bátrabb. Elhagyta a férjét, ki ment a világba. Én néztem küzdelmét az élettel, s megrémültem tőle. Mi, a középosztály családnak nevelt női megértünk, ismerünk sok mindent, de nem tudunk semmit. Barátnőm bele fogott mindenbe, tanított, varrt, irt, dolgozott, társalkodóim volt, nem boldogult sehol, nem volt reá nevelve, mások, erősebbek, olyanok, kik az életnek voltak nevelve, legyőzték mindig mindenütt s küzdelmeinék vége lett a nyomor, betegség s halál, ez még jó voll igy, rosszabb is érhette volna. Én gyáva voltam, nem mentem ki az életbe, viseltem tovább is a rabszolgaság láncait. Nem akarom én azt mondani, hogy minden házasság rabszolgaság a nőre nézve, nem, tudom én azt, hogy egészen a maga helyén csak itt van a nő. Elhiszem, hogy ha meg van térj és feleség között az összekötő kapocs a kölcsönös megértetés, a szerelem, a bizalom, hogy akkor a házasság boldogság és élet. De ez nem mindig van igy, van rá eset, hogy a nő nyomorult rabszolga és mégis kénytelen viselni láncait, mert élni kell s nem tud, nem tanult semmit, mi támasza lehetne, védője a kényszer ellen, eszköz a mivel kenyerét keresse. A gazdagok neveljék leányaikat csupán a családnak, ez helyes, ha nem mennek férjhez vagy rosszul mennek térjhez, nincsenek kitéve a szükségnek. A nép is nevelje leányait a családnak, a minő munkára a paras G nőnek szüksége van, hogy élhessen, azt megtanulja a családban is. De a közép-osztály, amely szegény, de azért nem hajlandó a társadami fokozatban egy fokkal lejebb szállani. hogy igy megszüntesse szegénysé gét, ez az osztály nevelje leányait első sorban a Családnak, másodsorban pedig nevelje az élettel való küzdelemre, önállóságra. A szülők figyeljék meg leányaik hajlamait s amire bennük tehetséget látnak, arra képezzék ki, hogy tudjon dolgozni, meg tudjon élni saját erejéből is. Ne bízzanak abban, hogy majd férjhez megy, eltartja a férje Nem megy mind férjhez, sok szerencsétlen s szívesen eldobná az őt nyomó jármot, de nem meri, tudja, hogy készületlen az öntentarlás nehéz munkájára s elsülyedue benne. Nem mondom én ezáltal, hogy férfias nevetést adjanak leányaiknak, — a világért Lapunk mai számához fél iv melléklet van csatolva.
