Ung, 1892. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1892-07-24 / 30. szám
XXX. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1892. vasárnap, julius 24. 30. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG : Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden Vasárnap VEGYES TARTALMÚ HETILAP. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 » Egyes szám 10 krt HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyilttér soronként 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ „UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE, Zónaidő a vármegyében. Vármegyénkhöz is leérkezett a belügyminiszternek a törvényhatóságokhoz intézett az a körrendeleté, a melylyel felhivattak a törvényhatóságok, hogy az összes vármegyei és községi hatóságoknál, valamint az ezeknek alárendelt hivatalokba és inlé zetökbe augusztus 1. napjától kezdve behozassék- az egységes európai időhöz való alkamazkodás Úgy értesültünk, hogy a vármegye alispánjánál a körrendelet kívánalmának gyakorlati értékű és a kiirthatatlanul bevett megszokással szemben álló végrehajtása tekintetében aggályok merülvén fel, arendelet végrehajtásának felfüggesztése iránt, addig is mig a rendelet a törvényhatóság közgyűlése által tárgyalható lenne, a belügyminiszterhez felterjesztést intézett. Alispánunk ezen eljárását csak helyeselni tudjuk és nem osztjuk azoknak véleményét, bármily nagy tért foglaljon is az, hogy úgy a köz, mint a magánéletre kiszámithatlan borderével és megbecsül- hetlen előnynyel járna nz időszámítás egységes volta, és hogy állandó foglalkozásainkban a zónaidőhöz alkalmazkodástól vonakodás az elmaradottság bélyegét sütné reánk. Megvalljuk, e felfogás szerint annyira elmaradottak és kötelossógszerü. vagy megszokott foglalkozásainkban a helyi napidőhöz való alkalmazkodás tekintetében annyira conservatively vagyunk, hogy bámulunk azon, miként tudott az attól való eltérés célszerűsége és helyessége iránt a meggyőződés sokak lelfogásába befurakodni. Vármegyénkben a helyi napidő és a zónaidő között 31 percet tévő eltérés van. Ezen egy egész félórát túlhaladó eltérés az időbeosztás tekintetében oly nagy különbséget tesz, hogy a zónaidőhöz alkalmazkodás behozatala esetében nem lehet kilátás arra, hogy vármegyénk lakossága, mely ős időktől fogva természetszerűleg megszokta a közélet számos mozzanatában foglalkozásait s életrendjét a helyi napidőhöz alkalmazni, a közhatóságokkal felmerülő érintkezéseiben az egységes európai időhöz alkalmazkodjék. A mennyire feltétlenül helyesnek és megokolt- nak tekinthető általában az, hogy a közforgalmi intézeteknek gyakran nagy földrajzi távolságokra kiható működésénél az egységes európai időhöz való alkalmazkodás hozatott be, és a mennyire jogos következése ennek, hogy a társadalom azon aránylag mindig csekély része, mely csak esetenként és rendszerint csak kivételesen van utalva közforgalmi intézetek igénybe vételére ; melynek ily esetekben saját érdekéből is az egjoséges időhöz alkalmazkodnia kell: annálkevésbé képes az elfogulatlan s mérlegelő köz- tudatban gyökeret verni annak a követelménynek jogosultsága, hogy a társadalomnak igen tetemesen nagyobb, a vasúton nem lévő s nem táviró része, a népéletnek mindig helyhez s helyi időhöz kötött állandó foglalkozásaiban tevékenységét nem a természetszerű, a nap járása által megszabott valóságos helyi időhöz, hanem máskülönben kifogás alá nem eső érdekek szolgálatára meghatározott, de a valóságnak meg nem felelő időbeosztásokhoz alkalmazza. Jogosultnak tekinthető-e az a követelmény, hogy például Ungvár városnak 14,000-et tévő lakosságából 13,800 állandó foglalkozásait és életrendjét 200 naponként kivételesen utazó vagy táviró emberre nézve jó és szükséges időbeosztáshoz alkalmazza. Oly helyeken, hol az egységes európai és a helyi napidő közötti eltérés oly nagy mint nálunk is, ez okból a közhatóságok és közintózetek teve kenysóge, az időtartam és annak beosztása tekintetében, a közélet tevékenységével a zónaidőhöz alkalmazkodással a gyakorlati követelményeknek megfelelő, célszerű módon összhangban hozható nem leend. És ha az mégis követeltetnék, figyelemmel arra, hogy a közhivatalok és közintézetek a nagy közönség érdekeit hivatvák szolgálni, és nem megfordítva, a hivatalok s közintézetek működésének kezdetét és végét, hogy az azok közzé eső időtartam megfeleljen úgy a közönség, de különösen a köznép helyi időhöz szabott szokásainak, valamint a középeuropai egységes időnek, annyira ki kellene terjeszteni, mely a tisztviselők s alkalmazottak tul- teríieltetését, és életrendjüknek felette hátrányos megzavarását vonná maga után. Ily hátrányos következéseket szükségszeriileg maguk tán vonó magasabb érdekek az egységes középeuropai időhöz alkalmazkodással kapcsolatba egyátalán nem hozhatók. Közhivatalok, közintézetek s iskolában a zóna- időhöz alkalmazkodás anyagi érdekek szempontjából is hátrányos lenne, mert ily helyeken a téli hónapokban 31 perccel tovább kellene világítani. Az iskolákban a zónaidő szerint délután már 3'/* órakor az előadásokat be kellene szüntetni, vagy pedig az iskolák tetemes költségen világításra is berendezett - dők lennének. A tanórák beosztásának százados szokásoktól eltérő megváltoztatása pedig a házi, a családi életre hatna zavarólag. Élénk emlékezetünkben ól még, hogy midőn a múlt évben a városi toronyórák Ungvárt az egységes középeuropai időt jelezték és behozatott úgy az iskoláknál, mint a közéletben a zónaidőhöz való alkalmazkodás, mily viszás helyzetek állottak elő. Oly figyelemre méltó kifogások emeltettek,' kíilönósen az iskolalátogatás és az azzal kapcsolatos mozzanatok tekintetében, hogy vármegyénk közigazgatási bizottsága „tekintettel arra, hogy a zónaidőhöz való alkalmazkodás nemcsak az iskolalátogatás, hanem a híva talos órák beosztása tekintetében is telette sok hátránynyal jár és ezzel szemben semmi lényeges ok vagy érdek nem teszi szükségessé a helyi napidétól eltérést“, az 1891. évi november hó 10-ik napján tartott ülésében hozott határozatával szükségét. látta a város polgármesterét oly intézkedés tételre utasítani, hogy a városi toronyórák a helyi napidőnek megfelelő beosztásokat jelezzék. A zónaidőhöz való alkalmazkodás általában és Halhatatlanság1... Irta : Huszár F. Vilmos. Ej volt. Ültem gondolatokba merülve, elvonult képzeletemben az emberiség története, feltűntek előttem az elmúlt korok nagy szellemei és az éj titokzatos csöndjében hallani véltem az eszmék bajnokainak homályos suttogását. Láttam a haza, bit, tudomány hőseit, kik eszméjük szolgálatában áldoztak vért és életet; de megvigasztalódtam ama gondolatnál, hogy lelkűk halhatatlan. Majd eszembe jutott, hogy a középkor skolastikus bölcsészei közöl sokan nevetségesnek, esztelenségnek mondták a hazáért való halált, hogy a materialisták hazát, vallást, tudományt az észszerüség szempontjából ítélnek meg ; minden ideát, a halhatatlanságba, istenségbe vetett reményt dőreségnek neveznek, megtagadják a világ alkotójának, Istennek létét. Való lenne e ez ? Minden hit, remény a földi élten túl folytatódó létben merő ábrándozás ; csak a létért való küzdelem tartja fenn azemberek millióit? Hiába remélsz szegény halandó! minden múlandó, minden hiábavaló, az anyag örökkévaló, a szellem nem . . . Elrémültem e zord képeken Az ablakomon beto- luló éjjeli levegő mely a közeli fák balzsamos illatát fútta felém, egész valómat elkábitá. Igen, e sárteke, a Föld csak siralomház, a rajta élők szenvedéshelye, a halál a megváltás, utána enyészet áll be, melynek az egész mindenség alá van vetve ; e mindenség létét nem is egy legmagasabb Alkotónak, hanem végtelen, örök metamorphosisnak, szünetlen mozgásnak köszönheti A tudós, ki magánosán, rideg (alak közt könyveivel virrasztja át az éjt, s nyugodtan, a halhatatlansag Iliiével tér a föld ölébe, ha a halál napja el jő ; a honfi, ki élte virágában hazájáért küzdve a csatamezőn bal hős halált; ki éleiében napot, éjét összetesz nagy és Lapunk mai számához dicső célok elérésére, melyek milliókat vannak hivatva boldogítani, mig ő maga félreismerten, az Isten igazságosságában bízva vonul vissza : mindezeknek reménye csalfa ködkép, kába, soha nem valósulható álom. Az istenség, halhatatlanság eszméje nem egyéb egy nagyszerű hazugságnál . . . • De még sem ! Ez nem lehet igaz. Bensőm fellázad ez ellen és súgja valami: van Isten. Ha van Isten, a lélek halhatatlan A materialismus tanai sivárak, valótlanok. A természet nagyszerűségétől meg akarják tagadni a nagyszerű Alkotót, a hívőt meg akarják losztani talán egyedüli vigaszától, Istenbe vetett hitétől, a halhatatlanság reményétől. De csak egy sétát tegyünk a természet szent ölén, a fenséges égbolt alatt, a mezők virágai közt, hol a nyugalom mozgásnak látszik, s a zepliir langy fuvallata, a fák susogása, a patak mormolása lelkűnkben Fenséges vágyat, kelt: az ég felé repülni, a Föld porából, ködéből a halhatatlanság leié szállani ; e vágy lebilincsel, szivünkbe ismeretlen érzés költözködik, mely megelégedéssel tölti el lelkünket. Ez a halhatatlanság előérzete Ha ez képzelődés, akkor ;iz egész élet érthetetlen, megfejthetetlen kérdőjellé törpül; mi célja van az emberiségnek ? Ha a lélek halandó, nincs igazságos Isten A mindenség semmiség . . . A temető sirhalmai közt, az enyészet láttára, nem megelégedés szállja-e meg egész valónkat, ha a lélek halhatatlanságára, Istenre gondolunk? Hisz az nem lehet, hogy kiket e Földhöz szeretet kötött, kik szent célokért szenvedtek, örökre ne legyenek, a nagy szellemek örökre meghaljanak, elenyészszenek mindenkorra, mint egy vízcsepp az óceánban. — Nem, az egész természet milliószor visszahangzó hangon meghazudtolja ezt. A halál csak az újjászületés hajnalpirja, nyomában élet, örök élet kel. Az ember halhatatlan. Kitekintők ablakomon. A csillagok tündököltek, a hold szende fénye elömlött az égnek azúr-boltozatján. Mily magasztos volt ez az éj csöndjében, egyedül létemben. Ragyogó csillagok, vágygyal tekint felétek a remén ylő emberi szív, s ti titokzatos ragyogástaikkal némák, megindulatlanok maradtok a halandók kéréseire ! Mintha e gondolatnál természetfölötti erő varázsa alatt álltam volna, ügy tetszett, mintha az ég lakói halk sóhajjal viszonozták volna töprengéseimet . . . Majd ismét elkomorodtam : Hátha a fenséges égboltozat, a pompás mezők, a csörgedező patak, minden, az egész természet átkos véletlen müve, kitéve az örök megsemmisülésnek; a hősök, a tudomány bajnokai a halál után a többi szerves lény módjára semmivé lesznek, >én*-jük örök időkre megsemmisül. Az anyag ismét porrá válik . . . Bús komorság fogta el lelkemet; tehát maidén hiábavaló, a világ-egyetem mindenestől nem egy bölcs, igazságos, öntudatos Mester müve, nincs halhatatlan lelkünk, nem tudjuk honnan lettünk, mivé leszünk. Az Istenség eszméje a többi ideával együtt beteges senti- mentalismus szüleménye. Az ősz tudós rendületlen hite, ki magános cellájában tikkad el. a tudományoknak, az egész emberi nem javának élve, mégis csak csalla álomkép. A l'oldi életen túl nincs más élet. A halál után Cicerónak, Nérónak egy sorsuk van. Kinos érzelem fogott el. Lelkemben kimondhatatlan üresség támadt. Beláttam, hogy ez nem lehet igaz. A felhőkből épen kibontakozó hold fénye halványan megvilágitá kertem illatárasztó akácait. Oda pillantottam : mintha rezgő gályáikból szellemhang szólóit volna : van Isten. Ha van Isten, a lélek halhatatlan. Megkönnyebbülve néztem löl az .égre, s a csillagok, a Hold is titokzatosan, biztatóan intettek felém : ember, nem halsz meg, halhatatlan vagy ! „Hivatalos Közlemények“ s egy fél iv melléklet van csatolva.
