Ung, 1892. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1892-12-25 / 52. szám
KARÁCSONY. . . . Örvendezzünk! Szegények ünnepe! gyermekkorom legfényesebb! álma, szent karácsony ünnepe, légy üdvözölve általam ! ; Emlékeim révén tudom, hogy a szegénynek s aj gyermeknek nincs a karácsonyhoz hasonló örömnapja j az esztendőben. Hónapokon át készültünk gyermekkorunkban a kántálásra. Csillagunkkal minden ház szívesen fogadott bennünket s a mi örömünk alig ismert határt. Egy ilyen kántálás ma is élénk emlékezetemben van. Már bejártuk az egész községet: egyedül a vén kisasszonynál, »Frida freulein«-nál nem voltunk még, Szegény volt a vén kisasszony, rokonai csekély havi segélyéből tartotta fenn magát, .lói tudtuk mi ezt, s azért hagytuk utoljára, mert nem számítottunk megfelelő ajándékra. így megkésve csak azért mentünk el, hogy mókusaiban gyönyörködjünk (két kis fürge mókust tartott egy nagy kalitkában.) Látogatásunk nagy zavarba hozta a szegény freuleint. — Elkéstetek, mókuskáim, szólított meg bennünket, (mókus volt neki az egész világ.) Ne haragudjatok — folytaid tovább észrevehető zavarral — egy kis dióm volt, a többi gyermekek elvitték. Nektek nincs mit adnom. Egyetlen egyet hagytak itt; ime, osztozzatok meg rajta ! A vén kisasszony zavarában adta a furcsa tanácsot, hogy osztozzunk meg az egy dión (igy mondta a többieknek is); de nekünk módfelett megtetszett a dolog. A »tarisznyás» baj társ a padlóhoz csapta a kis kemény diót, utána mi is minda ketten (hárman voltunk'); de a kis dió nem tört el; nem tudtunk rajta megosztozni. A kisasszonyt nagyon kellemetlenül érintette viselkedésünk; resteilte a dolgot, a fájdalmat vonásairól könnyű volt leolvasnunk. Megszántam szegényt. A kis diót zsebre dugtam, társaimnak 1 — 1 krajczárt adva kárpótlásul. Aztán megnyugtattam a freuleint, hogy hát mi nem azért jöttünk. Hálás tekintetet vetett rám. Előhitta a mókuskákat, különféle furcsaságokat végeztetett velők, amin mi igen jól elmulattunk. Mikor látta, hogy jó kedvvel távozunk, igy szólt hozzánk : — Áldjon meg benneteket a .Jézuska, jó fiuk, hogy meg nem keserítettétek nekem a szegények ünnepét! Szavai gondolkodóba ejtettek. Hát csakugyan a szegények ünnepe volna a karácsony ? Sokáig törtem rajta a fejemet; de nem tudtam rájönni, mért volna a szegények ünnepe a karácsony? A szivem érezte, de eszem nem tudott okot bizonyítására; hisz a gazdag még jobban ünnepelt, mint a szegény, több és jobb kalácsa volt. Az óta 26 karácsony mult el. Most már tudom miért szegények ünnepe a karácsony? Miért kellett a Jézuskanak a városka végén egy barlangnyilásban születnie. Megtanított rá a történet s az élet. A szegényeknek, a szeretet nélkül szükölködőknek, az elhagyottaknak született Jézus, hogy őket megvigasztalja, lelkűket égi békével töltse el. Soha kevesebb sze- retetre nem talált az ember embertársa részéről, mint Krisztus születése idejében. Jönni kellett a Megváltónak, vigaszul az elnyomott sok milliónak. A milliókra, a kicsinyekre gyakorolt nyomás, bár a krisztusi tanok hatása alatt kisebb és szelidebb, folytonos és nem lesz vége mig ember lesz a földön, a ki erejével visszaélni hajlandó. Krisztus születésének emlékünnepe legalább éven- kint egyszer enyhíti e nyomást. Ezért várják öntudatlan, benső, ösztönszerü örömmel a szegények, az elhagyottak. Ha a nép fia valami, az ő fogalmai szerint nagy jót teszen társával azt mondja neki : »Legyen karácsonyod !« Azért kellett a Megváltónak a barlangnyilásban születnie, hogy megmutassa a gőgös embernek, hogy az Eszme nincs a fényhez kötve. Önálló becsű az, melynek értékét a hely nem korlátozza. Krisztus óta bányászszák az emberek a mélyebb rétegeket és a szellem előbb nem is sejtett kincseit hozzák onnan napfényre a köz hasznára, a szegény vigaszára! Üdvözlégy hát szegények nagy napja ! Töltsd el szivünket égi békével ! »Békesség a földön a jóakaratu embereknek !« Csak a jóakaratunknakV Csak! Másoknak nincs békéjük sem ezen, sem a más világon. Ne is legyen ! Méltatlanok reá. . . . Örvendezzünk ! K. A szerelem — opportunus. A szenvedélyek legyőzése erény, a szenvedélyek ellen folytatott küzdelem hősi cselekedet. Századokról századokra hagyják ezeket az »erkölcsi igazságok «-at egymásra a moralisták. Kélesbecsü örökség. Igazságnak igazság, hogy a szenvedélyek legyőzése erény, de épenséggel nem általános érvényű. A szenvedélyek forrásai kétfélék : vagy az ember ősösztöneiből, vagy az öröklött hajlamokból, megszokásból, társadalmi előítéletekből táplálkozók. Az öröklött hajlamok uj és uj házasság-kötések által változhatnak, a megszokások más megszokások által válthatók fel, az előítéletek helyébe léphet az egyéni és faji tökéletesedés, a nevelés által tisztultabb felfogás; tehát a »szerzett« szenvedélyek ellen a küzdelem lehetséges és (erkölcsi fogalmaink korlátain belül) jogosult is. Az ősösztönökből táplálkozó, tehát az embernek lényegéhez tartozó szenvedélyek ellen folytatott küzdelem többnyire káros, úgy magára az egyénre, mint a fajra nézve. Ezek ellen a szenvedélyek ellen viselt háborúk, ha sikeresek, lelki öncsonkítások, melyek általában ellenkeznek rendeltetésünkkel. A papnál megbocsátjuk ezt a küzdelmet, mert nagy czélok, nagy eszmék érdekében toly s ha sikerül, a lélek talán más körülmények között kötve maradt erői szabadulnak fel s feledtetik velünk az igazságtalanságot, melyet az ember önmaga ellen elkövetett. Más ember fiánál határozottan kárhoztatjuk az önmaga ellen más alakban folytatott harczot. Egy-egy erőltetett házasság lelkünk mélyéig meghat bennünket. Érezzük a lelkeken elkövetett erőszakot, az igazságtalanságot. Egy-egy ilyen esküvő után bús sóhaj tör ki szivünkből, érezzük, bár ritkán mondjuk ki, hogy temetésen voltunk. Az erőszak, a szerelem ellen elkövetett bűn, vagy külső, vagy belső. A külső, a szülék erőszakolása, az egyén szabadságának századában egyre ritkul; de megdöbbentő módon szaporodik a belső erőszak. Erről szólok ; a szerelem opporlunitásáról. Nem uj dolog, a mit ezúttal szóba hozok. Egyidős magával az emberrel. Az ember e nagy és erős szenvedélyének, a szerelemnek, nagy és halalmas ellensége van: az önzés ösztöne, szenvedélye. Az angyallal az ördögök fejedelme folytatja szakadatlan küzdelmét. E folytonos küzdelem terméke a szépirodalom, a mely millió és millió alakban mindig uj és érdekes jelenetét mutatja az örök harcznak. E nagy páros vias- kodásnak mindig volt, van s lesz közönsége ; ez az egyetlen küzdelem a földön, amely mindig »érdekes«, amelyet soha meg nem ún az ember. A szerelem és önzés között folyó küzdelem nem a czivilizáczió eredménye. A műveletlen vadak szive vágyaira nem kis befolyást gyakorolnak azok az állat- bőrök. csigahéjak, amelyek az imádott mennyasszony hozományát vannak hivatva képezni; a köznép (általában) az apró részletekig kiterjedő számvetést csinál a házasságból. Ellenkezőleg áll a dolog. Minél műveltebb valaki, minél jobban ismeri saját erőit, annál inkább meri követni a természet szavát, annál jobban bizik saját magában a megélhetésért folytatott küzdelemben. Ne ejtsen tévedésbe bennünket az a lapasztalat, hogy az intelligens osztályokban is ritka az igazi házasság. Nem csupán az önzés ennek az oka. Az igazi szerelem erős szenvedély, amely csak az erős lelkek tulajdona. Nagyon sok embernél éppúgy visszamarad fejlődésébeu e szenvedély, mint más lelki erő. Ezeknél az önzés ördöge játszva viszi el a győzelem pálmáját. Nagyon sok embernél szokás a házasság és — kenyérkereset. És ez magában véve nem nagy baj; nem volna becse az igazi szerelemnek, ha a talmi szerelmek annak valódi értékét ki nem emelnék. A baj abban van, hogy a gyengék, a léhák, az árvák, akiknek sem apjuk, sem anyjuk s akik »mamuská«-ról gondoskodnak, hogy legyen, aki eltartsa őket, kelleténél nagyobb befolyást gyakorolnak az erősebbekre, akiknek nemcsak saját javuk, de az ember magasabb rendeltetése érdekében is jó példával kellene előljárniok a szerelem angyalának védszárnyai alá húzódó házasságkötésben. Ezek is az ördöggel tartanak. Ma inkább, mint valaha ; mert a kor az ördög pártján van. Hiába dúdoljuk, hogy; »vak vagy ó szerelem«, látjuk, tapasztaljuk, hogy korunk szerelme nagyon is éber; nyitott szemekkel alszik, mint a nyúl és tekintete a pénzes zacskóra, befolyásra, pártfogásra tapad. A mai szerelem alkuszik s megvesztegetteti magát. Opportunus világot élünk! Nem vagyok a »régi jó világ« barátja; mert nem tudom, milyen volt. Hogy sokkal jobb nem lehetett, a mostaninál, mi az utódok (a fa gyümölcse) akaratunk ellenére is bizonyítjuk ; egyben azonban jobb volt a régi világ: önzetlenebb volt a szerelemben. Az volt, mert az lehetett. A kor megengedte. A mi korunk anyagelvi bölcseletével, a technikai nagy vívmányok által megsokszorosított életszükségleteivel határozottan az önzés ördögének malmára hajtja a vizet. A lázas munkában és még lázasabb élvezetekben lepergő élet nem enged időt az embernek a nagy, a nemes törekvésre. Egy férfi, kit házasságra nógattam, azt felelve, hogy »nem ér rá«. Soha nagyobb sulylyal nem nehezedett a szegénység az emberre, mint ma az élvezetek árja közepeit. Ezért több ma az érdekházasság: opportunusabb a szerelem . Azonban — úgy tetszik — forduló ponthoz jutottunk. Eszmények, igazi nagy szenvedélyek nélkül sivár az élet. Kezdünk érdeklődni a hit s más »ábrándok« iránt. Kezdjük belátni, hogyha ezeket nem élveztük, elvesztettük magát az életet. Az állatnak nincs sem hite, sem ábrándja. Kezdjük becsülni az élet főjavait, köztük a szerelmet. i A kor int bennünket: ápoljuk az eszményi törek- véseket, bátorítsuk az önzetlen szerelmet. Értessük meg a serdülő nemzedékkel, hogy a szerelem nem a költők fantáziája, hanem az élet legfőbb java, melyet maguktól | könnyelműen eldobni bűn önmaguk és a társadalom ellen A bensőség nélküli házasélet, a többé-kevésbé korcsutódok, az érdekházasságok ezen mindennapi következményei legyenek az intőpéldák. Ne zárjuk be füleinket a természet harsány szava előtt, mely a szerelem-gyermekek fizikai és szellemi kiválóságában jő felénk. Értessük meg, hogy az a lelketlenek által sokat csúfolt »kunyhó és száraz« kenyér nem a legroszabb ellátás. A szegénységet könnyebben viseli, aki benne van, mint annak gondolatát a kislelkü önző. Irigyeljük a madár szárnyát és lelkünk szárnyait, a tisztes szegénységet, az önzés kormos kőolaj füstjével perzseljük le. Ha a föld sarától föl akarsz emelkedni, becsüld lelked szárnyát, a szegénységet és ne sülyedj nyomorba! Értsék meg a kufár lelkek, hogy az, kinek születése évfordulóját ma ünnepeljük, mint a lélek szabadságának feltételét, mint az élet legfőbb erkölcsi javainak egyikét ajánlotta a szegénységet. A nyomor éppúgy sárba rántja az embert, mint az aranyborjú. De az igazi szerelemnek nincs mit tartani a nyomortól. Az önzetlenül összekerült házasfelek tudnak, mig fiatalok panasz nélkül tűrni és anélkül, hogy lelkűk fájdalmasan érezné, nélkülözni. Szerelem és szeretettől vezérelt munkájukon Isten áldása van; tisztes anyagi jóléthez juthatnak, de ha szegények maradnak is, nyomorultakká nem válhatnak soha. És gyermekeikben szebb és jobb életet folytatnak már itt a földön. A természet bőségesen megjutalmazza a parancsszavának engedelmeskedőt. Az érdekházasság a mellett, hogy az egyének boldogtalanságának, életük meddőségének főbaja, a legnagyobb ellensége a tökéletesedés elve érvényesülésének. Czivilizatiónkat — tájdalom — nem hagyhatjuk utódainkra ; nagy utat kell fiainknak megtenni, mig oda jutnak, ahol mi állunk. A tudás, a meleg érzés, a lelkesedés, az erkölcs szerzett és nem örököli vagyon. Ha már ezeket nem hagyhatjuk gyermekeinkre, hagyjuk rájuk biztos örökségül az említett erényekre való mennél nagyobb, mennél erősebb hajlamot. Eleget teszünk e kötelességünknek, ha szerelem-házasság által utódai kiválóságát biztosítjuk; fajunk tökéletesedését előmm^^ ditjuk. Rendes viszonyok között van a szerelemnek egy más, annak természetével összeférő opportunitása, mely az alkalmazkodásban nyilatkozik. Nem futunk az olyan szekér után, melyről jól tudjuk, hogy fel nem vészén bennünket. E józan megalkuvás tisztes, önzéstelen, sőt magasztos ; mert a viszont-szerelem szükségének érzetén alapszik. Ritka a minden szerelem nélküli házasság ; az oltár elé lépőknek többnyire csak az egyike — csaló. A pap mind a két felet megkérdezi. Gyakran mind a kettő, a legtöbbször az egyik tél hazudik. Azzal hiába ámítja magát a hamisan esküvő, hogy »szereti« leendő társát, mert nem olyan szeretetről van szó, hanem szerelemről, melylyel szivében az erhber elhagyja apját, anyját s követi életetársát. Értessük meg hát. a serdülő nemzedékkel, hogy az esküt, akár igaz, akár hamis, meghallja Az, a Kinek hatalma van jntalmazni a jót s büntetni a gonoszt. Mond valamit a kis katekizmus ! Vékony D. Miczike. Miczike tizenhat esztendős. És ezzel koránt sincs minden elmondva. Miczike elbájolóan csinos, megenni való arczocskával és fess-termettel. Miczike kedves, okos, szellemes kis leány és szerelmes is — de nagyon ! S ideálja nem közönséges ember — egy »lovarmüvész, ki nyergeletlen lovon előre és hátra vetett vészugrásaival egyetlen a maga nemében«. Legalább ezt hirdeti naponként a színes plakát, mely valamennyi utczasarkon díszeleg, tudtára adva a n. é. közönségnek, hogy Antony világhírű czirkuszában naponként fényes előadás tarta- tik változatos és rendkívül érdekes műsorral. Miczike ép aznap ment először a czirkuszba, mikor Ferroni, a társulat legszebbjének volt jutalomjátéka. Köröndbe léptekor zugó tapsvihar fogadta, mely megkétszereződött minden újabb mutatványainál. És mióta ezt az alakot megpillantó, nem volt nyugta Miczikének. Ép azon korban volt mikor a leányok észreveszik, hogy van szivük, mely lázasan dobog s érezik azt, hogy nők, szóval szerelmes lett, a mi a bakfisek mindegyikével megszokott történni. És Ferroni ép az az ember volt, a ki könnyen lángra gyujtá a sziveket. Ügy volt öltözve mint egy mesebeli herczeg. Halványkék selyem trikóra ízlésesen borult a vörös plüss rövid nadrágocska, ugyanilyen szin ujjas, kicsike bárét lengő hófehér strucztollakkal egésziték ki öltözőkét, melyről Miczike órákig tudott mesélni egekig dicsérve a szép formás lábakat, mely olyan piczike lakkczipőbe elfér, hogy minden nő megirigyelhetné. S nincs nap, melyen ne kérné apácskáját: vigye el a czirkuszba. Egyszer-kétszer hetenként meg is teszi kedvenczének óhaját, ilyenkor Miczike végtelenül boldog s alig bírja kivárni, mire elővezelik a sárga mént, melyet
