Ung, 1882. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1882-10-22 / 43. szám
A. pénzintézetek njabl» adója« A pénzintézetek részvényeseit a pénzügyminiszter uj adóval iepi meg A takarékpénztárak s áltálé >an a oeT u üzlettel foglalkozó pénzintézeteknél betéti könyvekre gyümölcsözőleg elhelyezett tókének k matai után 10% kamatadó fizettetik, melyet az intézet van kötelezve minden negyedév végével beszállítani; joga van azonban az adót a k' fizetett kamatösszegből a felektől levonni. Ez a kivonata az uj adó-törvényjavaslatnak. Ezen javaslat, mely hitelviszonyainkat érintő hatásánál fogva is igénybeveszi figyelmünket, megérdemli, hogy azzal mi is foglalkozzunk, mert hisz városunkban három pénzintézet van, mely intézeteket ezen javaslat szintén igen kö- zelről, érint. Átolvasva kellő figyelemmel a törvényjavaslat indokolását, a javaslat: tekintettel arra, hogy az 1875. 22. t. ez. értelmében a betétek kamatai eddigeié adómentesek voltak. — de tekintettel másfelől azon megváltozott körülményre, hogy a betevő közönség még a kamatok nagy részét is újabb kamatozás végett tőkésítve bent hagyja: méltányosnak és igazságosnak látja, hogy ezen ránézve legkényelmesebben és leg- biztosabban kecelhető jövedelméből egy részt az államnak "engedjen át adó fejében, s kimondja, hogy a betéti kamatok után 10% kamatadó fizettetik. A nélkül tehát, hogy ez intézkedésnek a betétek és takarékossági hajlam emelésére vagy csökkentésére irányzott befolyását mérlegelni igyekeznénk, egyszerűen konstatálni kívánjuk, hogy alapjában s legalább a külszínnek magfelelőleg a javaslat a tak trékpénztári betétek eddig adómentes kamatait kívánta megadóz- tárni. Ámde érdekes és sajá rágós, hogy miként igyekszik e különben általa is méltányosnak elismert adónemet azonnal másra áthárítani. A javaslat ugyanis igy szól: e kamatadót „az intézet van kötelezve minden negyedév végével beszállítani, joga van azonban az adót a kifizetett vagy tőkésített kamatösszegből a felek irányában levonni. •* Ez intézkedés indokául az hozarik fel, hogy azon intézetek, melyek ezen betéteknek üzletükbe való befektetéséből tekintélyes jövedelmet húznak, legalább mint közvetítők járuljanak ahhoz, hogy az államkincstárnak ezen jövedelemforrása aránylagosan értékesíttethessék. tía többet nem mondana is a javaslat és indokolás, már ebből is eléggé kivehető lenne, hogy itt az egész czélba vett adóteher egyenesen a pénzintézetekre fog nehezedni, mert a törvény csak feltételesen mondja ki, hogy ha és amennyiben tetszik. a,z intézetnek joga van azt a felektől levonni. Ez aztán valódi nesze semmi fogd meg jól. Hisz azt az ily üzleti dolgokban csak kissé jártas ember is jól tudja, hogy a pénzintézeteknek, ha már épen rászorultak és akarják, sokfélekép módjukban áll azt akár a betevő, akár a kölcsönvevő közönséggel szemben a maguk javára kiegyenlíteni, a nélkül, hogy ilyen se hideg se meleg törvényhozási clausulára szükségük volna. De lássuk, miként üti ki magát a szeg a zsákból, s miként árulja el magát a javaslat, miszerint az egész kamatadó nem akar más lenni, mint a pénzintézeteknek újabb aránytalan megadóztatása. így folytatja ugyanis az indokolás: „tekintettel az üzleti viszonyokra, alig szenved kétséget, miszerint a takarékpénztárak, csakhogy a betétek benhagyását biztosítsák, hajlandók lesznek a törvény által adott azon jogról lemondani, mely szerint az adót a kifizetett vagy a tőkéhez irt kamatokból visszatarthatják, hanem azt a betevők helyett kifizetik, s az által a közönséget az ezen adóval való közvetlen megterheltetéstől egészen felmentik.“ Meg akar tehát adóztatni egy uj adótárgyat, de azonnal gondoskodik róla, sőt útmutatást ad, hogy ezen teher másra ruháztassék át. Mindezeknél fogva bízvást elmondhatjuk, hogy bár sziuleg a törvényjavaslat a takarékpénztári betéteket kívánta megadóztatni, tulajdonképen és valósággal az egész uj adónem a pénzintézetekre fog nehezedni. Más kérdés ebből kifolyólag az, vájjon ily alakban jogosult-e az új adózatás? És mintán fentebb kimutattuk, hogy a javaslat minden kétséget kizárólag egyedül a pénzintézetekre ró újabb adóterhet, határozottan nem-mel felelünk. Nem azt vitatjuk, hogy a pénzintézetek, ha az államszükség úgy kiváltja, még többet is ne adózzanak, hanem ez adóztatás ne ily beburkoltan s ne ily kerülő úton történjék. A nyilvános szá- m tdásra kötelezett vállalatok megadóztatásáról külön törvény szól, s ennek alapján az összes pénzintézetek jövedelmükhöz mérten az utolsó knjezárig meg vannak adóztatva. Annál feltűnőbb, midőn az indokolásban következőket olvassuk: „Vannak takarékpénztárak, a melyek részvényeseiknek dús osztalékot adnak, és mégis csekély összegű adóval rovatnak meg, vagy épen semmi adót nem fizetnek.“ Van-e széles Magyarországon pénzintézet, mely a nyilvánosság elől elzárkózhatnék, s melynek zárszámadása annyi retortán keresztül át és átvizsgálva a nyilvánosság elé ne kerülne? Bizonyára nincs, és nem is szabad lenni. Ezen nyilvános számadásra kötelezett vállalatok közűi bizony egy sem kerüli ki az adókivető bizottságok fiigyeimét, hanem mindegyik megfizeti összes jövedelmétől — az igazgatási és üzleti költségek legszűkebben kiszámított levonása után — a tíz % jövedelmi adót, s jót állunk érte, hogy ezt az ország egy pénzintézete sem kerüli ki. Hogy lehet tehát olyat mondani, hogy a pénzintézetek nincsenek megadóztatva? Ám tessék, ha már épen elkerülhetlen, ezen jövedelmi adó % emelésévéi több adót kivetni, de ismételjük, hogy a pénzintézeteknek ily alak- bani újabb megadóztatása fölötte egyenetlen és aránytalan, s épen azért nem is jogosult. Hátra van még egy kérdés, mely abból áll, vájjon az új adó a pénzintézeteket egyenlő arányban fogja-e terhelni? A dolog természetében rejlik, hogy nem, s épen ezért a tőrvény teljesen igazságtalan. Az új adó ugyanis a betétek arányában szabatik ki, és igy a nagyobb betéttel rendelkező pénzintézetekre nagyobb teher hárul, mint a melyek betéti összege csekélyebb ; holott az üzleti forgalom és jövedelem nagyságának a betétek negysága egyátalában nem fokmérője, mert számtalan esetekben kisebb betétösszeggel némely intézet jövedelmezőbb üzletet csinál, mint egy másik magasabb tőkével; itt tehát az egyenlőtlen megadóztatás evidens. — De vegyük továbbá a pénzintézetek alaptőkéinek különböző nagyságát, e tekintetben meg mar épen szembetűnő az aránytalanság. Tudjuk, hogy nálunk semmiféle törvény vagy szabály nem rendelkezik arról, hogy az alaptőkék a betétösszeg és várható jövedelemmel mily arányban álljanak, s igy a csekély alaptőkét koczkáztató, s azért mégis nagy üzletet s jövedelmet produkáló intézetek a törvény által kevésbé érintetnek, mert valóban dús osztalékaikból igen csekély részt fog az új adó igénybe venni, mig a tisztességes osztalékkal beérő alaptőkék részvénytulajdonosai általa érzékenyebben sujtatnak. Más úton kellene ezen segíteni, az alaptőkék bizonyos arányát megállapítani, s akkor nem illetné annyi szemrehányás az intézeteket. A pénzügyminiszter exposéja többek közt igy szól: „az országban levő sok takarékpénztár oly nagy üzleteket csinál, hogy több százezerre menő tiszta jövedelme van, azonfelül oly osztalékot ád, hogy az évi osztalék túlhaladja az eredetileg befizetett tőkét . . . vannak takarékpénztárak, melyek egész rendszeresen uzsoráskodást folytatnak.“ Tehát azért, hogy vannak pénzintézetek, melyek uzsoráskodnak és dús osztalékot adnak, szenvedjen azon ma már nagy többségben lévő sok más pénzintézet is, mely sem nem uzsoráskodik, sem dús osztalékot nem ad. Ez aztán logika, még pedig nyakatekert logika. Külömben is általános vélemény, hogy az ríj adó sem az uzsora megszüntetését, sem az osztalékok kevesbedését nem fogja eszközölni, mert teljesen egyetértünk az „Egyetértés“ ve- zérczikkével abban, hogy az új adót végeredményben sem a pénzintézet, sem a betevő nem fogja megfizetni, hanem a pénzintézet adósa, mert ez intézetek könnyen találhatnak utakat és módokat az abból származó veszteség helyrepótlására, s e tekintetben pláne az uzsorának kedvez, s azt mozditja elő. Hogy mily visszahatással lenne e törvény ?olt hite. S most? , . . A szép szemek örökre zarvak; i beszélő édes ajkak örökre némák; az ölelő karok hi- iegek ; a szerelem visszaszállt ős hazájába az angya- okhoz; csak egy sir maradt meg, egy néma, hideg sir. És a teremtés erős alkotása, az összezúzott ember, fölkeresi azt a sirt, hogy kőszive ott ketté fog törni. De i szív nagyon erős s nem tud szétszakadni, mint nem válik ketté a sírkő, midőn a gyászoló átöleli. A terem- lés még nem érintette enyésztő kezével. Amott, az árokhoz közel a szélső síroknál ünne- oel egy árva flu. Legközelebbi rokon a halottakhoz, nert ő maga is élőhalott. Még most kezdene élni, s nár gyönge kezében öröksége a koldusbot. Még egy ívvel ezelőtt volt meleg ágyacskája, meleg ruhácskája, nert édesanyja élt és dolgozott. Most ágya a hideg ■öld, takarója a hideg szól, foszlott ruhájában dideregve lérdel az édesanyja sírján; kis kezei összetéve, kis íjka imát rebeg. amit még édesanyától tanult, s omló tönnyeit el-elfujja a szól gyönge arcáról. 0 is gyújtott gyertyát a drága siron, úgy kérte szegény egy jó em- jertől, a ki egy darab kenyeret akart neki adni, s ő azt nondta,adjon inkább egy kis gyertyára valót, hogy lángot gyújtson anyja sírján. Koszorút is kötött a fák hulló eveleiból. Mennyivel jobb volna szegénynek ott édes myjá mellett pihenni, mint itt a földön fázni és ihezni ............Ne busulj, ne sírj kis koldusfiu, találsz ;e jó emberekre, a kik tudják, hogy az enyészet hatalmában vagyunk, s ha egyszer nekünk ünnepelnek, már ikkor úgy sem fogjuk hasznát venni a földi vagyonnak. Memento móri. Argus. Halottak napján fölkeressük őket. E nap koszorú az övék. Elhagyja néma, sötét szobáját az agg, mert e nap a halottaké, s egy óv óta gyűjtött könnyeit kiöntj a reményeit örökre eltakaró porokra. Elsuttogja a sir fölött lelke fájdalmait, néma szemrehányást tesz hűtlen gyermekeinek, unokáinak, a kik itt hagyták, megelőzték. 0 is követi majd őket nemsokára, ................ A kis gyermek még alig tud beszélni, gyönge lábai alig bírják apró termetét, és halottak estéjén gyász- koszurut adnak kezébe, hogy tegye le kis testvére sírjára, a ki fölment az égbe, a kis Jézuskához, s ott angyalka lett belőle. A kis ártatlan elhelyezi azt ott szépen, mert hiszen még jól emlékezik reá, hogy kis testvérével hogyan játszott és hogy édesanyja azt is úgy szerette, mint őt, — azián együtt zokog édesanyjával- Amott egy ifjú nő közéig a gyertyák világánál’ fekete ruhában, fehér arccal, mély fájdalommal. Mint az éjfél kisértete közelit sírjához, alig bírván nehéz bánatát, mely fölér egy tenger súlyával. Férje nyugszik ott, drága atyja gyermekének. Könnyei ömlenek a sir hervadó virágaira s nem birva a fájdalou súlyát, erőtlenül omlik a sirra, mely alatt életének reményei porlanak messze, messze, a végtelenségen is túl, ott a koporsóban^ Az ünneplők gyászos tömegéből egy férfi válik ki, egy férfi a teremtés erős alkotása ! Arcza jéggé fagyott keblében egy nagy követ hord: a kővé vált szivet. Még ezelőtt rövid idővel király volt birodalmában, a főid legboldogabb halandója. Szép, ifjú nejében bírta a mennyet, annak szemvilága volt ege, beszélő ajka volt temploma, ölelő karjai egy világot egybefoglaló kapocs, s szerelem A.z ,,Ung” tárcája. Halottak napjára. Újév regeelétől Szyivesz.er éjszakáig minden nap, minden éj az élőké, — csak ez az egy a halottaké . . . a kevély, a gőgös élő ember ünnepet szentel e napon a porladozó halottaknak. És a poiiadozó hallottak leikej ott a magasban alánózuek és gyönyörködnek a kevély a gőgös élő ember alázatosságán. „Porból lettél, porrá kell lenned.“. . . A teremtésnek két keze van, az egyik teremt, a másik rombol. Melyik hatalmasabb ? A teremtő kéz mindent tud teremteni, csak olyat nem, a mit az enyészet el nem emészt .............Leborulok mindenhatóságod előtt, enyészet mindenható szelleme ! Halottak napján a te ünneped van. Nagy birodalmad kisded kertjeiben ünnepelnek az élők s meghajolva mindenható hatalmad előtt, az emlékezet szent áldozatát viszik oltárodra. Milyen szép szó : az emlékezet áldozata. És milyen nehéz szó! Emléket áldozni azoknak, a kiket szerettünk Oly közel lenni egymáshoz, alig egy ölnyire, mégis egy világ, egy öröklét távolságában. Tudni azt, hogy oly közel van az a koporsó, melybe lelkünk drágasága szivünk élete van eltemetve, s hogy azt a drága kincset bírni többé soha nem fogjuk. Azt az ajkot nem halljuk többé, az a szem soha többé nem mosolyog reánk, azok a karok nem ölelnek soha. Eltűntek, elmentek messze, messze örökre, az enyészet országába — egy ölnyire tölünk.
