Ung, 1880. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1880-04-04 / 14. szám
XVIII. évfolyam. 14, SKABL llngvár 1880, vasárnap, április 4, Az „UNO“ megjelen minden vasárnap. A szerkesztőiig/. iiit>’/.eiul» mi ideii közlemény, moiy a lap irodalmi részét illeti. Levelek csak bér- mentesen fogadtatnak el. Semmit som közlünk, ha nem tudjak, kitől jön. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadó hivatal: Pollacsek Miksa könyvnyomdája. UNG TÁRSADALMI ÉS VEGrYESTARTALMU LAP. A KÖZMIVELQDÉSI TÁRSULAT, S AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI-EGYLET KÖZLÖNYE. Előfizetévl ftsltétdffe: egr évre 0 forint, félért'« '1 forint negyed érre 1 forint fiO'krajezár. Egyes szám ára 12 krajezár. Hirdetések: szintúgy mint előfizetések az Ung kiadóhivatalába Ungvár, Pollacsek Miksa könyvnyomdájába kiiidtn- dők. Nyílttéri soronként 30 kr. Ungvár, április 3. Teendőink a hazai ipar védelme és emelése érdekében E cziin alatt jelent meg egy l'ü/.et Dienes Péter tollából Miskolczon. A szerző többet nyújt, mint amennyit a cziin következtetni enged. — Az anyagot, melyet itt feldolgoz, három nagyobb részre osztja. És pedig az első részben beszél: A magyar iparczikkek pártolásának fontos okairól. A második részben a magyar iparczikkek versenyképességének jelentősi) akadályairól. A harmadik részben: Iparunk versenyképessége emelésének módozata és eszközeiről. — Az érdekes füzetben elejétől végig egészséges eszmékkel találkozunk. A szerző ismert téren mozog, s amit javasol és ajánl az teljes szakismereten alapul; ugyanuyira, hogy az egész ellen igen kevés kifogásolni valót lehetne találni. Tollát azonkívül a haza és nemzet iránti meleg szeretete vezeti, annak jövendő nagyságát és jólétét igazán szivén hordja. Az anyag szárazsága daczára irálya vonzó és megnyerő, a benne kifejezett tanácsok pedig igazán megszivlelésre méltók. Óhajtandó volna, hogy az ipartársulatok könyvtáraikszámára, megszerezzék. és iiogy tagjaik a füzetkét szorgalmasan olvasnák. Olvasóiukat is megismertetjük annak egyik fejezetével: A külföldi iparczikkeK nagymérvű fogyasztásának káros befolyása nemzetgazdasági érdekeink és hazai iparunkra. „Alig van ország Európában, mely kivált a fényüzési iparczikkek fagyasztásában tultenne hazánkon. — Milliókat adunk ki évente ily iparczikkekért, anélkül, hogy fényüzési vágyaink kielégítésén kivül egyebet tekintetbe vennénk. — Pedig nem nagy fáradtságunkba kerülne, ha fényüzési vágyaink kielégítése melleit tekintettel lennénk egyéb körülményekre is, nevezetesen arra, hogy az általunk kiadandó összeg tulajdonképen hova jut. Ez mint vásárlóra lehet ugyan közömbös dolog, de mint hazafira vagy honleányra nagyon is fontos. Nem mondom én, mert nem is kívánhatom, hogy midőn valaki fényüzési vágyát vagy egyéb szükségletét kielégíteni akarja, elhatározásának végrehajtását csupán ettől tegye függővé; de ha akár egyiket, akár másikat kielégítheti úgyis, hogy az általa kiadott összeg egyszersmind a nemzeti vagyonosodásnak gyarapítására szolgáljon, mindenesetre helyesebben jár el, hazafiasabban cselekszik, mintha azon összeg által a nemzeti vagyont fogyasztja. A nemzeti vagyont fogyasztjuk pedig mindannyiszor, valahányszor külföldi iparczikkekért adjuk pénzünket; mert hazánk lakosságának együttes vagyona képezi Magyarország nemzeti vagyonát, s almny millió e vagyonból külföldre vándorol, annyi millióval lesz az mindig kevesebb, oly arányban lesz nemzetünk szegényebb! Pedig bizony oly sok millió vándorol hazánkból külföldre, oly nagy mértékben fogyasztjuk nemzeti vagyonúnkat, hogy ha továb is igv tail ez, az ezzel janii szokott nyomorúságot: az általános nemzeti elszegényedést lehetetlen lesz elkerülnünk! Hogy mily rohamosan haladunk ezen örvény felé vezető irányban, arról legvilágosabban tanúskodnak a nemzetközi forgalom statisz fikái adatai, melyekből kiderül, hogy forgalmi deficitünk évente 130, 180. millió forintra rúg, vagyis anynyival adunk ki többet osztrák és külföldi többnyire öltözéki- gép- és kézmüipar- czikkekért, mint a mennyit mi beveszüuk nyers terményeinkért. Tehát évente majdnem 200 millióval fogyasztjuk nemzeti vagyonúnkat. Ezen összeg maga is elég arra, hogy a munkásságban ösztönül szolgáljon, a fogyasztásban pedig óvatosságra sarkaljon, mert elvégre is, ha minden évben egy pár száz millióval fogyasztjuk a nemzeti tőkét, a végre nem lehet egyéb mint ama rósz gazdáé, kinek kiadásai mindig meghaladják bevételeit: a tönkrejutás. Ha azonban még meggondoljuk azt is, hogy a mi bevételeink kiváltképen nyers terményeink eladásából kerülnek ki, kétszerte több okunk van sötét aggodalommal tekinteni hazánk jövője elé; mert hova-tovább mind sajnosaiban tapasztalhatjuk, hogy nyereménynink kivétele nemcsak a világ minden részében támadó versenytársaink, hanem régi szomszédaink irányunkban tanúsított bizalmatlansága folytán is napról-napra mind nagyobb akadályokba ütközik, még pedig olyanokban, a melyeket legkevésbé reméltünk volna. Alig hogy óriási megfeszítéssel létrehoztunk oly vasúthálózatot, mely által a naSy világgal közvetlen érintkezési) léptünk, egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy terményeinkre szerfelett magas vámokat vetnek, marháinkat pedig át sem engedik határainkon, nehogy & keleti marhavész behurczoltassék. És mit teszünk mi mindezen bajokkal szemben ? Veszsük a dolgot egész közönyösen, mintha ránk sem tartoznék az egész, fogyasztjuk a kölföld iparterményeit épen úgy, mintha minden a legjobb rendben volna. Fogyasztja kivált az előkelő, a vagyonosabb osztály, mely csupán a külföldi élvezésben találja jólétét, melyet nálunk már a magas műveltség követelményének szokás tartani. Ha eléjük tárjuk forgalmi deficitünk rop- pantságát, ha elmondjuk bevételeink csökkenését, ha fejtegetjük ezen körülmények káros befolyását nemzetgazdasági érdemeinkre, ha lelkes felszólításokat intézünk, hogy azon luxus- czikkeket, melyekkel hazai iparunk még nem szolgálhat, a lehetőleg mellőzzék: azt mondják, hogy ama luxus-czikkek szükégesek a rang, a családi hirnév, a hivatalos vagy társadalmi állás fentartásához, — melyben élünk! Ha a hazai ipar pártolását ajánljuk, ismét igy szólnak: „mi a szabad ipar, szabad kereskedelem elveit követjük; szabad választást, és pedig minél nagyobb választékot igénylünk s az iparczikkek közül legyenek azok bármely világrészbeliek, annak adjuk az elsőbbséget, melyet legtetszetősebbnek, legdivatosabbnak tartunk.“ — És daczára hogy némely kézműipar- ágakbau a művészet tökélyfokain csak valamivel állunk alább mint a francziák vagy angolok, — milyenek: a csizma, keztyü, kefe, seprű, kalap, kötél bőrönd,stb. kéizités, a szücs- munkák, hímzések, kivarrások, diszbőrmunkák, stb.; mindamellet ezekből is jelentékeny meny- nyiséget vásárlunk a külföldiektől. Vásárlunk, mert a fogyasztó közönség jelentékeny része még ezeknél is elsőbbséget ad a külföldi készítmények, s a hazaiakat legföljebb akkor vásárolja, ha azokról azt hiszi, hogy valódi angol vagy franczia készítmények. így ama roppant anyagi kár és veszteség mellett, melyet a külföldi iparczikkek nagymérvű fogyasztása miatt szenvedünk, sokat ártunk nemzetgazdasági érdekeinknek különösen az által, — hogy a munka értékét épen a hol leggyümölcsözőbb ott hagyjuk kiaknázatlan, t. i. az iparban, minélfogva nemcsak hogy /ehetetlenné válik az e téren való előretörekvés, mint azt más kulturnépeknél látjuk, hanem a megsemmisülés veszélyének van kitéve meglevő csekély iparunk is, mely kellő pártolás mellett még mindig alapjául szolgálhatna egy legalább a hazai igényeknek megfelelő tökéletesebb iparnak. Hiszen már is általánossá kezd válni azon határozott tondentia. hogy iparosaink hova-tovább mind kevesebben hajlandók megtakarított tőkéiket üzletük nagyobbitására fordítani; mert az ipar jövödelmezősége mind alább-alább száll hazánkban. Szeretjük ugyan megróni ez irányt, pedig hát igen természetes alapja van; midőn látja a szegény honi iparos, hogy habár mindent elkövet, hogy oly olcsón és oly szépen dolgozzék mint a külföldi, productumai a legtybb esetben mégis a nyakán maradnak, vagy csak csekély nyereséggel árusíthatók el, midőn tapasztalja, hogy mig munkája után alig tud megélni, a társadalom becsülését, melyre époly joggal vágyódik, mint bárki más — becsületes, de lenézett munkásságával kiérdemelni nem birja; csodálkozhatunk-e azon, ha igyekszik elhagyni azon hálátlan tért, melyen szorgalmának megfelelő anyagi és erkölcsi jutalmat kiérdemelni nem remél ?; Mig honi ipartermékeink mellőzése által igy csökkentjük a hazánkban oly igen szükséges iparos szellemet és tevékenységet, egyszersmind egész iparágakat teszünk tönkre. így semmisült meg már is sok olyan iparág, mely ezelőtt jövedelmezőleg űzetett s versenyképességéről erős kivétele tanúskodott. Mert ha kellő pártolás nélkül semmi sem létesülhet s még kevésbbé állhat fenn: úgy az ipar vagy annak bármely ága is, csak úgy existálhat és fejlődhetik tovább, ha kellő pártolásban részesül, azaz: ha készítményei biztos vevőre találnak. Amúgy is oly nagy hézagot, akkora aránytalanságot látunk a fgyasztó közönség igényei és a hazai ipar fejlettsége közt, hogy annak kiegyenlítését még csak reménelntink sem lehet egyhamar, Pedig e hézag kiegyenlítése oly fontos nemzeti ügy, oly fontos életkérdés, melyet elodázni vagy épen figyelmen kivül hagyni valóságos nemzeti bűn volna, mert egyebek mellett e hézag ama feneketlen hordó, melybe daczára a folytonos pénz hiány ank és panasznak évenként 100 meg 100 milliókat dobunk, — többet mint quotára és mindenféle közösügyes dolgokra! . . . Jól látja e bajt a kormány, látják az intéző körök, látja minden józanon gondolkodó hazafi, — tétettek is annak kiegyenlítésére különféle intézkedések, indultak meg különféle mozgalmak, melyek különösen iparunk fejlesztése által akarják minél kisebbé tenni ama hézagot ; de ha a társadalom nagy zöme. a nagyszámú fogyasztó közönség a helyett, hogy ezen üdvös czélt kitelhetöleg támogatná, a hézagot még az által is növeli, hogy még egyenlő minőség mellett is a külföldi iparezikkeknetc ad elsőbséget, haszontalae lesz minden törekvés! Apróságok. Sehol kúfárkodás, kibékülés mindenütt. Csöndes minden, mintha a létért küzködők fegyverszünetre lépnének. De nem fűzöm tovább e gondolatot, hanem ecLapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.
