Békésmegyei közlöny, 1938 (65. évfolyam) július-szeptember • 145-220. szám

1938-07-10 / 153. szám

2 BEKESMECJYEI KÖZLÖNY 1938 julius 9 Bakó József elbeszélése: ÚTKÖZBEN Iít élek a lányán egyedül. Sokszor szeretem, sokszor már gyűlölöm a helyzetemel. Ha ütést kapok a városban, idemenekülök és ebrnódra nyalogatom a sebeimet. Először a seb (elszinét, azt kiköpöm. mert mérgez és undoriló. Ezen még rajta az ellenség dühe, piszka, ez még idegen. Da mikor a meleg vérhez érek, itt már gyönyörködöm ! ez az enyém. Ilyenkor egy kicsit hálás is vagyok a vérinditóhoz. Mintha váratlanul kinyitotta volna elöltem a kaput, amely önmagamba vezet. Valljuk meg: gyávák vagyunk ahoz, hogv utat nyissunk saját vérünknek. Bősz, véletlen eset, vagy valaki más kell, hogy szemtől szembe állhassunk vágyaink kormányzójával, a vérrel. Igaz, sokszor elgyönyörködünk ajkunk pi rosságán. De ez nem valódi vér, rab, mini a bura alatti hal. Nincs illata, nem tapintható, csak látszat. Az erek országútján is láthatjuk, mint ügető lovast. Lázas órákban vágtatás zaját is halljuk. Mégsem eredeti, mert az erek kéksége ugy lebeg rajta, mint a távolság kicsinyítő, elmásitó fátyola. Néha szerelem látni a párolgó vért. érezni az élelem illalát és megtapintani a gondolataim hordozóját és megdöbbenni, mikor megalvad, megdermed a szemeim előtt és eszembe juttatja, ho?y ki vagyok. Ilyen véraláfutásos pillánál határoztatta el velem, hogy kimozdulok magányomból. A mheénv énnálam nem kinzókamra. Ellenkezőleg 1 Hűséges idöfienvezető, aki nem i»mert helyekre visz el és megvárja, nmig én teleszedem tarisznyámat. Odáiq mesél, c«ábit. visszafelé okfat és magyaráz és leíratja velem a látottakat. Etnatárostam hegyes vidékre megyek Ehezlem már a változatosságot a mérhetetlen laposság után. Féltem nagyon, hogy ugy fogok járni, mint at egér. amelyet bezártak a zongorába és a mámor, a kin, a hangok Kánaánjában kell éhen halnia. Megkezdődött a készu ődés. Egy olcsó hátizsákot kerestem. Ds nem olyan könnyű feladat e.z, ahol nem ismerik a kirándulás szót. Mikor magysráztam a sző jelentését, látlam, hogy « sn^mek villognak. Vájjon miért? Rövidesen ráesz' méltem. Nam a szót nem értetlem, hanem a jelentését gazdagították annyira, hogy irigységet és gyűlöletet lobbantott a szivekben. Itt nem szoktak kirándulni. Elsősorban nincs hova. Máeodtzor nincs idejük álmodozni, megcsalni a munka rasyogő pompás asssonyát: a Nyárt. Csak verejtékeznek önfeledten, sustorgó reményekkel, az elérhetés boldog izzásában, m*rt hiszik, hogy csak őket szereli. Én a kalandorlelkü, elváaylam e lobogó ölü bujaságból. Es a kiterített, perzselő bőség nem elégített ki. Sejtelem, titok, botlás és harc as ismeretlenben, folyíon csalafintáskodiok falém. A csalánból szőtt háüzsák után olcsón és nagy választékban, kedveiő fizetési feltéfelekkei is kapható BUTORHAZBAN Békéscsaba

y Andi*ássy-ut 25 Kedvező fizetési feltételek! jöttek mér a többi tárgyak, mint uj aisxony után az első kishibák. Mire megtelt a háüzsák, a szomszédok is eljöttek és megfogdoslék és megemelték. Volt, aki meg is próbálta és sóhajtott, mert érezte, hogy szárnyai nőnek. Valami édes csitöntől űzve odaléptek a tükör elé is. Mikor a bűvös terhet letették, a siemek elfátyolosodtak és a szavakon könnyek rezegtek. Éreztem, hogy a földhüség erős szálait roncsolja, szaggatja ócska hátizsákom. Mérget loptam be közéjük akaratlan. Meg is mondták: „No még ilyen ember nem volt közlünk". Hogy ne sokáig legyen már, elindultam. Vállamra vettem a bűnös csábitót. Először belém harapott a szokatlan teher. A kolbász és pogácia dacosan sulyoskodott, a föld felé igyekezett, amely te remlatlí*, nem akart elszakadni tőle. Ellenben az Isonzó partján rtőít fütykösöm, mintha érezte volna, hogy 8iü!őfö!dje felé indul, hizel' gőtén kínálgatta magát búcsúzkodó tenyerembe. Elcsattant a bucsucíók. Néhány csípős, kigyóskodó intelem sokáig még a fülembsn sziszegett. — Nézze csak, egy menyecske lóg a hátizsákján. Volt is alapja a tréfának. A ízomszédomnek városi leány a felesége. Szeret festegetni. Lelkében olt tipegnek még a szépségek. De nem lehet őket ápolgatni, mert az álfátok éhesek és azokat keli legeltetni. N ha megsiratja ac álmait, néha kínosan káromkodik, de a vágyai azért menthetetlenül elpusztulnak a lelkek aszályában. Néha vigasztalom. Nam hitz, mert szoknyáján ott lóg a „kölönc", a melíe lapos, a szeme rab madár. Most újra belecsóvézolt a váev, ahogy me gszoriija a kezemet. Ei lobogó tekintete raji csüng a hátizsákomon. A férj meglátta a c»impaszkodót és laszakilja: — Adj a disznóknak enni! Megyünk az anyámmal tovább. Valaki, da sseretne most as anyám lenni 1 Egyszer visssefordu'ok és látom, egy falka disznó megy ót az ulon. Szokatlan időben legeltetnek: egy lélek nem akart elszakadni, egy asszony dacolt a megszokásra!... Az anyám is éssrevatte és megjegyezte : Fiam I Vigyázz magadra 1... Furcsán hangzott a kaszapöngéses kepés mezőben az aggódás szava. Én is kaösa alá értem már. Nfgyon is érett orra, hogy eey ki éhezett, merész asszonykar lekaszáljon. Most láttam csak igazán, milyen gazdag lájon élek. Aralógép?k egy mást érték. Büszkeséget is éreztem, fájdalmat is. A gépek kerepelő cisjs fölébresztette bennem a cseledfiut. Láitam magamat, ahogy félénken vezettem az uraság lovait a dermedt tekintetű aratók előtt. Akkor még nem tudtam mi tői féltek, miért káromkodtak a bu; a'ábla sarkait kaszáló öreg béresek. Valahányszor találkoztunk velük, mindig egy dühös szitkot hajítottak felénk. Ha bombájuk leli volna, talán azt is odadobták volna. Mi csak mosolyogtunk. As öreg Sándor bécsi a bakon kevélykedett. Büszkeségében ugy köpte ki a bagólevet, mint a szö kőkút. Barnás, feketés csillagok szálltak a fényben, de földre érve, már szerecsen pókokká változtak. Ha kedve tzarini sikeredett a bosszantás, még én is kaptam a rudas mellett egy-két szidalmat. Da nem es a különös csillaghullás volt a kilér^sem o'ta, hanem az aratók felbőstültsége. Mikor néha elakadlunk, hallottam a kívánságaikat: — Dög ött volna me^ a kitalálója!... Agyon kéne verni.. Sokizor elromlott a gép. Ilyenkor a gépész káromkodott, szidta a büdös parasztokat, mert megfogant az átkuk. Hogy a haragját minél előbb levezethesse, balémcsörditett az ostorral. Némst ember volt, csak törve beszélte a magyar nyelvet és lehetetlen szavak ssüleítek gyors haragjában. Van neked tudom, dé bestiális lakonpóc. Krucifix a te öregmama, miért röhög engem? Féktelenül robbant belő'em a kacaj, ami még bőszebbé tette az ördöngös masina mesterét. Az öreg Sándor csitította a baWól, de „le herrgottezta" azt is. Öizssenéztünk a vén kocsissal, mint a szövetségesek. Ö rágyújtott, olyan igyekezettel scivta diófaszárú csorbepipáját, hogy az aratók azt hihették, meggyulladt az arajógép. Én pedi? leheveredtem a lovak árnyékában és halkan köcögtem a mester cikornyás szitkozódásain. Pór óra mindig kellett, mire elkészült a javítás. E'őkelö állás volt ez a gyerekek között. Nyolc óra előtt sohase mentünk ki aratni, mert a harmatos gabonával volt a legtöbb baj I Ha alkonyodott megint hazajöttünk. Irigy szemekkel találkoztam az uccán mikor végig uraskodtunk a falun. Fizetést is többet kaptam. Az uraság előtt se kellett vigyázba állanom, ha közeledett, mert mindig a gépésszel beszélt. — Egyszer csak egy roppanás és megállottak a lovak. A gépész az ég oszlopait rázta mérgé* ben. Keresgélt alul fölül, végre as uraság legkedvesebb kutyáját húzta ki a markot rendező villák közül. Levágta a földre a lekaszabolt véres állatot, csak us?y nyekkent. Az uraság p?dig hívogatta füttyel, névvel, a kutyáját, aki már a másvilágon vadászgatott foglyok ulán. Mit cíináljunk mo3t? A gépész mérge is megszelídült, amikor hallotta a kedveskedő hivogatást a csendes, vibráló ievegőben. — Lulukám, komm herr I Gyere kis kutyám 1 — Komm 1 U;ána osontam az uraságnak és bejelentettem a gyászhírt. Elkomorult és könnyesett a rettenetes ur. Eddig csak kevélynek, zordnak, megközelithetetlennek láttam. Szomorúan jött, utánam és szelíden beszélgetett. Elmondta a Lulu jóíulajdonságait. Megkért, hogy vigyem haza a „drága" állatot. Nem parancsolt, ő ment elöl, én utána zsebkendőbe viiiem a „kedves" föleprilott földi maradványait. Csöpögött a meleg vér amerre mentünk. Egész ulon beszélgettünk a szerencsétlenségről és a pótolhataílanságról. Részvétet éreztem az uraság, iránt, akit ennyire megszelídített a bánat, hogy még vigasztaló szavaimat is elfogadta. Egy forinttal jutalmazta halottvivői szerepsmet. Majdnem félheti napszám. És a kastély belsejét is megláthattam I Egyszerre elértem azt, amiért annyissor másztam kőfalat. A Lu'u teste volt a kulcs, mely magnyitotta elöltem a titokzatos épületet. Anyámnak elmeséltem útközben a régi gyermek emléket. Már tudott róla. Kór leit volna eltitkolni előtte életem egyik legnagyobb eseményét. Jó balzsam lett a fáj'