Békésmegyei közlöny, 1934 (61. évfolyam) szeptember-december • 208-294. szám

1934-09-16 / 209. szám

>1934 szeptember 16 BEKESMEGYEI KÖZLÖNY 5 Az Utazás—ból Iita: Dehreczeny HiliMi 8. A falun keresztül olyan lassan hajtott Imre, hogy többen is megkérdezték: ugyan jöttek valakihez, nem tudják hol lakik? Jöttem, jöttem bizony, ebben a faluban gyermekéveimet keresgélem, Apám, Anyám Iábanyomát a temérdek porban, öcséím mosolyát, sárga vadászkutyánk kalandjait, egy-két jó cselédünk arcát Ugy néztem szét innen, két szemem lehunytam, csakhogy jobban lássam, tisztábban, élesen azt az igazabbik falút, mely bennem él, minden valóságnál jobban, Ez Malomvég, hátul az ős Meder, ahol jöttünk Hathóz, amoda Bánhida, távolabb Uj osztás, ebben az utcában laktunk, Imre, látod! 20. Ugy hallgattam, mintha odahaza lennék s ükapám, dédapám ülnének a lócán tornácunk végében, onnan néznék, amíg vacsorázunk hárman : mostmér tudom én is, hogy mi a boldogság ebben a világban ! Jól tudom, hogy kik a rokonaim, mégis itt ténfergek a városban, hová alig, ér el az a szélvész, amely odakünn zúg, az a napfény, amely jobban megégetett akár a szerelem. E napok hatalma megszállja testemet, jó dinnye olvad így a kisgyerek inyén s ama kocsiútnak örök tündöklése, mint egy nagy parasztlány a tanyaudvaron, forgatja, teríti bennem a szeretet súlyos, szép búzáját. dom, mit akar mondani, hogy ez kortünet. Semmi jelentősége. S, hogy Pallanberget, mint az emberi gyengék legmegrenditőbb ábrázolóját rehabilitálni fogja az utókor. Nos hót, téved barátom. Mert nem fótija. Ért maga latinul ? Semper haeret aliquid. Ha valakit kitör a régalom, mindig tapad belőle valami, még a legkülömb emberek emlékéhez is. Sem Pallenberg, sem Reinhardt. nem lesznek többé azok, akik voltak. De még Kerr sem, akinek pedig müve nem múlik el, mint a színésszé és a rendezőé s mégis az ő korszakos drómabirálói működésének értéke, illetve értékelése örökre megváltozott, nem csupán a jelen, hanem az utókor számára. Az eljövendő nemzedékek nem fogják, nem is akerják majd megérteni, hogy mialatt Heuptmann otthon élhet, azalatt a költő elválhatatlan kritikusi úttörőjének azért kell a határokon tul bolyongania, mert a Takácsok szerzőjénél is komolyabban vette a Takácsok célzatát. Maholnap ki fog sülni s benne lesz minden irodalomtörténetben, hogy Kerr a kritikus, Reinhardt a rendező és Pallenberg u szinész, mint azt a szereplésük bizonyítja, még azoknak a színműíróknak interpretálására sem voltak méltók, akiket az ő szimatjuk fedezett föl. Ez ugyan logikátlansógnak és ellentámadásnak látszik, de ha egyOlvasó Benedek véleménye a Mételyről* Irta : Hatvany Lajos O'vasó Benedek professzor, Bródy Sándor halálénak tízéves fordulója napján, avval tüntetett ki, hogy készpénzen — egy teljes pengőért vásárolta meg a néhai íróról előadott emlékbeszédemet, melynek különnyomata valamelyik fővárosi könyvkereskedésben kallódott. Tollforgató ember, ha mégannyit élt és firkált is, a kezdő izgalmával lesi a kompentens bírálói véleményt. Érthető tehát, hogy türelmetlenül vártam Olvasó Benedekkel való legközelebbi találkozásomat. Sajnos, nem volt benne köszönet. — Elolvastam az emlékbeszédek de. . . — 8 a professzor ahelyett, hogy befejezné mondatát, ábécé-rendben címszavak szerint rendezett fiókos szekrénykének, valósággal pótemlékezetének p-betüs reteszét húzza elő, hogy abból a legnagyobb meglepetésemre, a két hónappal ezelőtt repülőgépről lezuhant nagyszerű német ko médiásnak, Max Pallenbergnek művészetéről szóló kritikákat s szörnyű haláláról irt nekrologokat szedje elő és teregesse elém. — Lássa, ollvassa csak 1 Amint Játja ... — de nem adott időt sem látásra, sem olvasásra, mert máris azt kezdte magyarázni, hogy Pallenberg a kritikák szerint még ezelőtt két esztendővel ép oly nagy szinész volt a németek szemében, mint ellenlábasai, a nagy tragikusok, Bassermann vagy Werner Krauss. Rekedtes kappanhangjának humorét, az ünnepi köntösű emberiség legnBgyobb ieleplezőihez, Moliérehez, Aristopha• neshez és . .. Chaplinhez hasonlították. De mér a nekrológokban, mint a német geniushoz méltatlan szellemhez utálatos, legalattomosabb képviselője szerepel... Ne szóljon; közbe hiszen ugy is tu'Hatvany Lajos báró az Újságban megjelenő nagyérdekességü tárcasorozalának ezt az ujabb fejezetéi lapunk közli előszőr. Egyszeregy irta: Sándor Kálmán Arcom kövérkés, hajam ősz, kis pocakom van. Vilégéletemben kissé gyámoltalan ember voltam, most a levegőbe nézek és haliom, hogy harangoznak. Este nyolc óra van. Ekkor meghajtom magam és kissé hadarva igy szólok a semmihez : — Hatszor hét az negyvenkettő, hétszer hét az negyvenkilenc. Hallom, hogy a hangom gyerekes és kissé éneklő és arckifejezésem bizonyára végtelenül ostoba e pillanatban. Szemem előtt zöld ellenző, karomon fekete klott karvédő. A villany sárgán ég, odakünn esik az eső, revem Hamvas János, nemsokára 69 esztendős leszek. Könyvelő vagyok. Emlékezőtehetségem kissé gyengül az utóbbi időben. Ezért föl kell frissítenem a számtant. Szemem romlik, idegenek azt mondják rám: görnyedt öregember. Én tudom, hogy jó hivatalnok vagyok, nincsenek káros szenvedélyeim, 40 év alatt mindössze három napot mulasztottam. Most mégis nagyon nyomorultnak és tolvajnak érzem magam. Egyedül vagyok az irodában. A hivatalos órák már befejeződtek. De én nem dolgozom most. Az egyszeregyet mondom fel hangosan és szorongó vigyázattal. Ha hallja az ember saját hangját, könnyebben tanul. Minden elmondott sor után behunyom a szemem és mosolygok. Az unokám második elemibe jár, de én tudom, hogy nem vagyok még öreg, Aztán egy sornál megakadok. Verejtékezni kezdek ijedtemben, mert nem jut eszembe a folytatás. Hiába fegyelmezem magam, egész testemben reszketek és majdnem elsírom magam. Ez még nem az öregség, csak ideggyengeség. Akkor köhintek és aggodalmasan, titkon körülnézek. Keblemből kék irkalapot húzok elő, tenyeremen gondosan elsimítom és megkezdem, mennyi nyolcszor hét. Az ujjam remeg, szemüvegem kicsit homélvos lesz és érzem, hogy künnfelejtettem a nyelvem. Az irkalapra az egyszeregyet nyomtatta a hajdani kiadó. Pillanatra behunyom a szemem és fülelek. Mátyás dörmögve csomagol az előszobában. Idebenn csend van, toll nem perceg. Negyven esztendeje dolgozom ebben a szobában, a maró tintaszag kedvesen üli meg reggelenként az orrom. Mikor reggel az irodába lépek, magamban nyomban igy szólok a zöldcsíkos könyvek felé -• jóreggelt könyvecskék — és a kezem dörzsölöm. Egyszer itt, az iroda ablaka előtt szúrtak le egy embert, nagy sikoltozás volt akkor az utcán, mi mindnyájan kisiettünk és láttuk a vért a járdán. Ez abban az évben történt, amikor a Jolánka született. Hajduska, a sovány, fekete folyószámlavezető tizenöt esztendővel ezelőtt sikkasztott. Esténként ma is látom magam előtt könyörgő szemét, mikor abból a székből elvitték a detektívek. Én csak könyvelő vagyok, semmit sem tehettem az érdekében. Mindig rágotthegyü tollal irt a Hajduska és a körmét rágta. Abban az esztendőben, mikor szegény Terézem meghalt, az akkori gyakornok, bizonyos Bodnár nevezetű, súlyos összeadési hibát csinált a költségszámlán. A temetés után három éjszaka kellett keresnem, mig a hibára ráakadtam. Haj szürkül, váll hajlik, láb rogygyan, szem gyengül, papir sárgul, tinta zöldül, ember meghal, ezek az én életem eseményei. Itt állok a pult előtt. Poros és meleg levegő. Megigazítom orromon a szemüveget, Ferencre gondolok, az idősebb unokámra, aztán szememhez emelem a kék irkalapot. Nagyon messziről látom magam. Hátam görnyedt, szemem vizenyőskék, szájam igyekvő, homlokom kétségbeesett, amint az irkalapot sillabizálom. Otthon nem tanulhatok. Nekem otthon hosszú pipám van, hímzett nagyapa-sapkám és Ferenc szalad a papucsért, mikor én este hazaérkezem. Most roppan a padló és én rémülten hátrafordulok. Érzem, hogy az arcom lángvörös lesz. fejem egy pillanatra lehajtom, kezem a kék papírlappal gyorsan a hátam mögé rejtem. Mátyás, a szolga áll az ajtóban. szer a fajták és a verség megtévesztő kategóriái bevonulnak az esztétikába, akkor az elmék és elméletek zavarában érvényét veszíti a józan ész, — senkisem akad fönn többé az ellentmondásokon. A professzor, aki eddig eljutott, most szépen visszarakja megint céduláit a fiókba s aztán csodálkozó arckifejezésemet látva, igy folytatja tovább : — Hogy mindezt miért mondom? Mert nincs senki, aki kivonhatná magát ambiantiájának. — Olvasó Benedek ugy látszik maga is megijedt a tudákos kifejezéstől, mert gyorsan kijavította magát — azazhogy környezetének hatása alól. Ne higyje, hogy Ön kivétel e tekintetben. Hiszen s rajongást és hódolatot, melyet bizonyos írók iránt, kétségbe nem vont sikerük idején érzett, Ön sem őrizhette meg tisztán és illetetlenül azokdan az években, amikor bálványozott barátai elbuktak. — Nem vagyok hálátlan... — Na szakítson félbe minduntalan. Szabó Dezső, Szekfü Gyula, de még Pintér Jenőék, Farkas Gyuléék és Hankiss Elemérék sem fáradtak hiába, hogy Bródyt kitagadják a magyar irodalomból. Hiszen még Móricz Zsigmond is — Móricz, aki annyit köszönhet Bródy Sándornak! — végül, mondom, még Móricz is elhitte, hogy Bródy Sándor szegény emberekkel és kispolgárokkal foglalkozó müvének legföljebb csak felületes értéke van..' Schöpftin Aladár is azt irta a minap, hogy Bródynak hatása nem volt mindig áldásos... Már ugyan miért ne lett volna? Nem oldozta-e fel a magyar prózát sujtásos ünnepi megkötöttségéből? Nem volt-e az emberi hangra tanitó s magunknak magunkhoz bátorságot adó magyar irómesterek legkülömbbjei közül való? Nam volt-e benne az a... A professzor elakadt 8 mialatt újra füle mögé hajlitotta ódivatú pápaszemének görbe fogóját, még az édámcsutkéjávai is egy szót látszott keresni: ö is öreg. Nem szó!. Kerüljük egy más tekintetét. Én az íróasztalomhoz megyek, babrálok valamit és a kék irkalapot gyorsan mappám alá rejtem. Akkor megfordulok és kémlelve nézem Mátyást. Mennyit hallott az, előbb? Mióta állt az ajtóban? Érzem, hogy szájamszéle elfehétüit és remeg. Ez a rossz szokásom megvan, ha valami váratlan ér. — Elrakhatja a könyveket, Mátyás — mondom lassan. Aztán tettetett közönnyel kabátomért megyek, felöltözöm és elindulok hazafelé, a lányomhoz, a vömhöz és az unokáimhoz. Az ajtót csöndesen teszem be magam után. Az utcáról belesek az irodaablakon. Uralkodnom kell magamon, hogy ne sírjak. Odabenn sárgásán ég a villany és látom, hogy az öreg szolga sokáig tűnődve néz az ajtóra, melyen kimentem. Meg kell támaszkodnom, mert remegni kezdenek lábaim^ Mátyás fejcsóválva bámul a kék irkaíapra, melyet mappámból szedett elő s amelyre az egyszeregyet nyomtatta a hajdani kiadó.. Az irkalap nagyon régi már, szélei megszörkültek az időíől, fenn,, jobboldalon egészen megfakult tiniével ez áll: Hamvas János IIL b. oszt. tan. Az én nevem. Öreg ember vagyok már. — Uramisten, — gondolom és behunyom a szemem.