Békésmegyei közlöny, 1934 (61. évfolyam) szeptember-december • 208-294. szám

1934-12-25 / 291. szám

1934 december 25 BEKESMEGYEI ROZLONV 13 Apám emlékezete Részlet Debreczeny Miklós verséből Igy temettünk Apám, rekkenő melegben, három órakor. A papot nagy hintónk ringatta, mellette' lapult a kántor uj sapkában, nádszál gigáján csöpp, együgyű gallér mosolygott. Kiszállt és megbotlott, zavartan lábamra hágott, nyájaska orrahegyén apró vízcseppek ültek. Ó, milyen fiatal volt! Reszketve ügyelt, urimód járjon s lépdelt, akár föbirónk. E délután mégis ő adott ékesen példát, ahogyan gólyanyaka duzzadt a kántas tüzében, égretárt szája a zsoltárt jó hosszan csavarta, kanynrgatta. Lábát előre tette, később visszahúzta és nagy markát széttárta : esdekelt. A Meny Ura biztos jószivün hallgatta felhő trónusán angyalkái gyémánt rendjében ülve, jámbor hitű kántorát. Idelent a bácsik, nénikék fője elbillent, ugy nyelték a hangot, mely zúgott a csendben. Számos ember véle zsoltárolt, sok előhúzta kendőjét: orrukban a sós könny szipogott. Illendően, lassan mázolták arcukon, igy szokás, hadd lássa a többi, mert nem rínának Istenért se, pedig jó kántor hasogatja az ég kárpitját és derék holtat földelnek, Apámat, ki innen származott. A vadludak G, de Maupassant — Kosztolányi ElhallgatJ a madár is, minden alszik, Fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sik. Fekete hollók, sok zord éji folt, Vájják a hó jegét nagy csőreikkel. Egyszerre fönn az égen zaj rikolt, Lármázva egy vadlud-csapat tűnik fel. Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben, Mint a kilőtt nyil, egyre sebesebben S szárnyuk nyomán süvölt a levegő. A bús zarándokraj lebegve szárnyal Pusztákon, erdőn, óceánon által És a vezérük olykor tűzbe jő, S serkentve röptük, felzúg sírva, fájón• A karaván szétgombolyul elül, Mint két szalag és aztán szétterül Szárnyas háromszögük a szemhatáron. Lenn háziludak csapata zajog. Lomhán topognak, lábuk összedermed. Terelgeti egy rongyos, árva gyermek És inganak, mint a nehéz hajók. Figyelnek a búcsúzó, kósza n?szre. Fejük kinyújtják s nézik, egyre nézik A vadludak iramló szökkenésit És vágynak ők is szállni, messze-messze Emelgetik a szárnyukat erőtlen, Ágaskodnak s a zajt remegve hallják És összezsibbadt, átfűlő erőkben Sajogva kél az álmodott szabadság, A lanyha partok messze tájak álma, A hómezőn riadt vággyal sivítnak S jajongva, a bús égre kiabálva, Soká felelnek tünő társaiknak. ADY UR Irta Pogány Béla, a Budapesti Hírlap szerkesztője Hálátlanság, de elfeledtem a derék és jóságos szerkesztőségi szolga keresztnevét, aki a Budapesti Naplónál töltött első napomon délelőtt tiz óra tájban jelentősen rámsanditott és diadalmasan emelta föl a söröskorsót : — Ady úré — mondta bizalmasan. A Budapesti Napló szerkesztősége mindössze pár szobából állóit. Ezekben zsufolódíunk össze és én izgatottan követtem a szolgát a szomszéd szoba felé, ahol Biró Lajos, a felelős szerkesztő dolgozott a gőzmasina energiájával. Jobbkéz felől, a háta mögölt üresen, henyél a falnak támaszkodva unatkozott Ady úr asztala. Nem volt azon más csak néhány szál üres kéziratpapír, amihez most a korsó sör járult. Ezért a sörért nagyon haragudtam, mert főbenjáró bűnnek éreztem, hogy órahosszat pusztult a kívánatos fehér bab és poshadt az előbb még csillogó sárga folyadék. Ady úr azonban későn kelt, hiszen legtöbbször még csak alig feküdt le: odaköltözött hát a szerkesztőség házába, az Eötvös-utcába, albérleti szobába, amelyet a szerkesztőségi szolga takaritott. 0 keltette fel Ady urat, amikor már látta, hogy Vészi József, a gazdánk és Biró Lajos, a szerkesztőnk nagyon érdeklődik Bandi holléte iránt. Ő felkeltette, Ady ur azonban hol fölkelt, hol meg a másik oldalára fordult és aludt tovább. A szolga kissé gépies lélek volt, elvégezte a keltést, nem törődött vele többé. Teljesítette programja további pontját, elhozta Ady úr korsó sörét a korcsmából és letetíe az íróasztalára. Ha elmegy a habja, elmegy, ha megmelegszik, megmelegszik; Ady urnák mindegy. Ady ur igy hajnali tiz tizenegy órakor mindössze egy félliter nedvességet akart lenyelni, amivel jelezte, hogy megkezdte aznapi életműködését. Többnyire vörös, kialvatlan volt a szeme, mikor végre mégis megjelent, de mosolygósra vált az arca, amikor bennünket köszögtött, akik már rég óta dolgoztunk. Egy-egy kedves,udvarias szót mindnyájunknak mondott, aztán sietett be a szobájába, marokra fogta a söröskorsó fülét és minden nap ugyanazzal a mozdulattal, egy szuszra megitta a sárga folyadékot. Etlől a perctől kezdve már újra alkotóerő voit, leült és miután meghallgatta a szerkesztő párszavas uta sitását, dolgozni kezdett. A borsó sör nélkül nem mozdult kezében a ceruza, amellyel azonban a sör után már valósággal szántotta szép, lapos betűit és ontotta a gondolatokat. Neki mindegy volt, hogy mit Írattak vele, a vezércikk éget a keze alatt, az antrfilét percek alatt szállította, majdnem minden nap irt azonban egy-egy hirfej cikket, amely alá Ódi t, vagy Lellei-t irt, Verset szállítania kellett minden vasárnapi számra,amely szombaton délután jelent meg. Ha mi, a fiatalurak nem méltóztattunk tárcát írni, — pedig Vészi az akkori honoráriumhoz képest óriási összeget, husz koronát fizetett —, akkor Ady ur rövid kis félóra alatt elintézte ezt is. Ezek a novellái sehol sem jelentek meg könyvalakban, nem is Ady Endre, hanem Leilei András és egyéb álnevek alatt jöttek. Ügyes, kellemes bravúros ujságnovellák voltak. amelyeket csak ugy félkézből dobott oda, mint mikor az óriás gu miiabdával játszik. Azalatt az egy óra alatt, amit a szerkesztőségben töltött, rengeteget dolgozott. Minden munkát elvégzett, semmi sem derogált neki, csak azt tagadta le makacsul, hogy németül is tud. Németből le nem fordított volna egy sort sem. Pedig a legnehezebb szöveget is megértette. De amennyire imádta Párist, annyira utálta Berlint. Verset ebben az időben leginkább az Andrássy-uti Trenk féle vendéglőben, az ő hires »Három holló* jában irt éjszaka, borozgatás közben, amig a társaság zajosan vitatkozott körülötte és itta a Skraszna vizét

4, ahogy Ady ur a Trenk borát hivta. De akárhányszor a szerkesztőségben irta meg vasárnapi verseit, mert Vészi, Kabos Ede és Biró Lajos annyi verset zsaroltak ki belőle, hogy talán felét sem irta volna meg, ha magárahagyják. A vers is égett a keze alatt. Mig mi a napi robotot végeztük, véres riportokat irtunk, urikisasszonyokat szöktető kocsislegények dicsőségét zengtük, addig a szomszéd szobában percek alatt Ady-versek születtek. Dolga végeztével átjött hozzánk a nagyszobába, az Íróasztalán nem maradt más, csak néhány szétdobált, gyűrött kéziratpapír. Ilyenkor, nappal, ital nélkül (a kis sör, amit különben csak ilyenkor ivott, nem számit) egészen más ember volt, mint éjszakánkint, amikor csillogott a szeme, heves volt a szava és amikor minden gesztusában benne volt a hires Adygőg. Nappal csöndes, szelid, halkszavu tmber volt, a csodálatos nagy szeme tele volt kutyahüséggel, simogató jósággal. Keveset beszélt, páratlanul udvarias volt és inkább bennünket hallgatott, amikor már fogyott a munkánk. Különös szerkesztőség volt ez. Vészi József volt a gazdánk, a neve nem szerepelt a lapon, csak néha egy kis (v) betű jelezte, amit amugyis az első szónál észrevett mindenki, hogy ő irta a vezércikket. De ha kellett, ő vette föl telefonon a Meteorológiai Intézet jelentését is. Kabos Ede volt a főszerkesztő, aki a mi kis parlamenti csoportunknak a vezére volt. A csoport tagjai mindössze ő maga, Lengyel Géza, ma a Vámpolitikai Központ igazgatója és én. Biró Lajos volt a felelős szerkesztő, aki miután megírta azantrfiléket, megszerkesztette a lapot, még: egy egy kolumnás riportot is megirt. Becsületes kézírással, mert akkor még nem diktáltunk gépbe, mindenkinek tudni kellett a helyesírást és bizony lapzártakor fizikai fáradtsággal dőltünk ki. Csak Vészi József nem irt maga, mert görcsöt kapott a keze s igy egy egy fiatal óriásnak diktált. Hol Fehér Árpádnak, hol Kun Bélának. Igen, ugyanannak a Kun Bélának, akiből később vörös külügyi népbiztos lett, Akkoriban még nem igen mutatkoztak ennek jelei rajta, bár Marx Kapitálját senki sem ismerte ugy, mint ez a tomboló ambícióval telitett ifjú. De ugyanakkor ott volt a szerkesztőságben Kosztolányi Dezső, a Baross-kávéházbeli konzervatív asztal költője és Hegedűs Gyula, aki rendőri riporter volt és ma a Magyarság szerkesztője. Janovics Pál, Pfeifer Sándor, Erősg ELSŐ BÉKÉSCSABAI GŐZMALOM ROSENTHAL MÁRTON RT. BÉKÉSCSABA