Békésmegyei közlöny, 1929 (56. évfolyam) október-december • 141-166. szám

1929-12-25 / 165. szám

Békéscsaba, 1929 december 25 BtfKÉÍÍMEGYEi L ZJ' 5 A magyar irodalom röneszánsza Irta: Orosz Iván Állandóan olvashatjuk a fővárosi lapok jól, vagy rosszul szerkesztett hasábjain, hogy válságban van a magyar irodalom, a magyar lira, dráma, sőt már a regényirodalom is oda jutott, hogy nem tud ujat adni. Ez kétségen kivül igaz, ám a húsosfazék mellett ülők ezen megállapításoknál tovább menve, nem igyekeznek megtalálni az okokat, amik által a dolgok természetes folyományaként előjött ez a szomorú valóság és nem keresik a módozatokat, amik által ez megszüntethető lenne. Ha valaki beható vizsgálat alá fogja venni ezt a jelenséget, ami kétségenkivül az egész magyar egye temesség nagy kárára van, lelkiismeretes vizsgálódása során számtalan dolgot fog megállapítani, amik között a háború utáni általános peszszimizmus is helyet foglal majd, de a mégbelsőbb okok keresésénél rájön arra, hogy ennek a legnagyobb oka az, hogy a vidék kezdi elveszíteni a fővárossal való kapcsolatát, ami voltaképpen a főváros irodalmi köreinek a vidékiekkel szemben megnyilvánult, sokszor talán irigységből fakadó, mellőzésében adódik. Mi, vidékiek ugy voltunk a legutóbbi időkig, hogy mindent csak a fővárostól vártunk. Magyarországon, különösen feldarabolása óta nagyobb városaink nem sokkal jelentenek többet az irodalomban és művészetekben, mint bármelyik kisebb falu, mert maga a vidéki közönség nem akarta komolyan venni és igy nem pártfogolta a vídék enemü megnyilatkozásait. Egyedül Budapest kultúrájában hittünk és amit az adott, az csak jő lehetett és mi mindig hinni tudó jó vidékiek meggondolás nélkül mindent elfogadtunk. Közben azután százezerszer csalódott a vidéki publikum, amihez hozzájárult a megnehezült gazdasági helyzet is és az általában gyengének mondható fővárosi könyvek fogyasztása a minimumra csökkent. A müvek általános gyengesége és az érdeklődés hiánya természetesen magával hozza az irodalom csődjét, annak ellenére, hogy a könyvek kiadásának száma emelkedő. A főváros imádata is csökkenőben van, azonban a régi kritika nélküli minden-elfogadásban megfeledkezett a vidéki olvasóközönség saját fiairól, saját tehetségeiről, a vidéki Írókról. A vidéki származású írónak hosszú évtizedeken át először a főváros tüzén-gőzén kellett átsülnie annak szellemében, hogy sokszor letagadva már származását is, a vidéki közönség elé kerülhessen. Mert már bevett hitté vált, hogy jó iró csak fővárosban lakó fővárosi lehet. Elfeledték, hogy mindig a magyar vidék adta a fővárosnak, illetve ennek az országnak igaz nagyjainkat. Az utóbbi időkben ez a helyzet is még csak rosszabbodott. A vidékről Pestre került vidéki irót be sem fogadták, nem nyíltak meg előtte a jól kipárnázott szerkesztőségi ajtók és mindenütt csak visszautasításban volt része, azoknál a lapoknál is, amelyek a vidéki olvasóközönség előfizetéseiből tartják fenn magukat. A vidéki iró jó novellájára azt a választ küldték, hogy a szerkesztőség beltagjai anyagi okokból nem engedik meg a náluk talán számtalanszor eredetibb és értékesebb vidéki iró Írásának közzétételét. Az irodalmi folyóiratok a szerkesztők egymástdicsérésébői állottak és ha a vidéki iró nagynehezen kiadott egy könyvet, ugy nem talált a fővárosban egy könyvkereskedőt, aki áruba bocsátotta volna azt. A fővárosi lapok igy azután fővárosi tehetségtelen és névtelen emberek írásaival megtömve kerültek a jó vidéki közönség asztalára. A rádió is az egyes elavult irodalmi társaságoknak, vagy protekciós dilettánsoknak ad teret és a vidéki iró lassan már oda jut, hogy legjobbnak találja le sem irni mondanivalóit — hiszen nincs közönsége, mert elsősorban is a vidéki közönség lett hütelen hozzá. Igy azután elmaradoznak a magyar irodaiom friss erői, belevesznek a nagy magyar pusztaság végtelenségébe; kisvárosokban, falvakban a napi robotba ölik bele erejüket és csak a néma, sötét, csillagtalan magyar éjszakákba sírják el hangtalanul feltörő vágyaikat. Ezért azután lehet a magyar lira, regény és dráma válságáról beszélni. De ha a vidéki közönség is magára ébred majd a vidéki irók összefogása révén, ha bizonyságot szolgáltat majd a magyar vidék, hogy nemcsak Erdélyben, Ruszinszkóban van irodalom, de van az Alföldön és Dunántult is és akadnak itt is mecénásai a szent eszméknek, ugy akkor minden bizonnyal eljön a magyar irodalom röneszánsza is, amelyre nem kis szükség van a mai Csonkamagyarország jobb jövőt váró jelenében. Babonás éjfél ölén Barna fejed keblemre vonom És kisimitom a homlokom És tündöklő fénybe vonlak. Meghalkitom a szívverésem, Ragyogó képed belevésem S a lelkemmel betakarlak. S ha majd az éjfél titkokat bont, S fehér lelkünkre álmokat ont: Mámorba, csókba fulladunk. Ezeregy-éj csodái kelnek És mi szállunk csillagnak, mennynek Káprázó fénycsóvákon át. Szállunk a nagy végtelenségbe, Egymást csókolva, lázban égve, Két bolondos, bús szerelmes. MOLNÁR PAL. Könnytelen, szép halál Mielőtt rámszáll az álom, eltöprengek csöndben, búsan: milyen lesz kora halálom ? Mit érzek életem végén ? Kénköves poklok vad kínját? Vagy elszenderedem békén ? Milyen lesz halálos ágyam? Lesz-e valaki mellettem, ki szemem lefogja lágyan ? Nem bánom, ha bármily árván szállnak a fekete órák, mielőtt szemem lezárnám, s Halál-karba hullnék lassan, — csak a szörnyű életemet akkor már, jaj, ne sirassam!... ARADI-SZABÓ ISTVÁN. RIACHUELO (Délamerikai emlékeimből) Irta : Péchy-Horváth Rezső Az első sortűz még az erdő fakoronái közé zúgott be. Rőt lángnyelvek villámlottak és meredeztek ki a két hadihajó oldalán a piszkosbarna, kékesbe áttetsző sürü füst közül. Hirtelen és ugrásszerűen lövelltek elő, mint ezüstös vízsugár harsány ívelése az öntöző gumicsőből. A sortűz mohón vágott a fák eleven bastyája küze. A kartács borotválva tépdeste végig az oszloposodó óriásfákat. Széles banánlevelek, páfrányos levelű pálmák, legyező- és szivalaku lombdiszek záporoztak lefelé. Emberderéknyi galyak zuhantak le halottan és kegyetlenül szétroncsolva. Kövér, dus gyümölcsök légiója szállt a nyomukban, dühödt paskolással csapkodva a piszkos vízfelületet. A titokzatos ősvadon morajló, nyögésszerü visszhangzással felelt a rettentő sortűz mennydörgésére. A két hadihajó fekete teste lassan eltűnt a sortűz kavargó füsttömegében. Mint sürün omló köd, amely mohón és szélesen fal be minden előtte magasodó tárgyat, terjengve és kavarogva folyt szét a levegőben a mocskos, nehézszagu füst. A rohanó vízfelülettől egészen a hegyes acélárbóccsucsokig benyelte, homály mögé rejtette a hadihajókat. A két hajó helyén dómszerü tömegben roppant füstmassza nyomakodott, kavargott, türemlett és forgolódott s a piszkos füsthegyből időnként mereven, szálegyenesen lökődtek kifelé az ' ujabb sárga lángvillanások. A füst aztán még sűrűbb, még hatalmasabb tömegűvé hízott. A második sortűz a part bokrai közé süvített. A kartács forró vasés kénszagu zuhogtak az darabjai, izzó golyói parazsai alacsonyan összenőtt, áthatolhatatlanul sürü, ingoványos ősbozótba. A fák és bokrok ágait, törzseit csattogva tördelték szét izekké, nyomorult szilánkká. Lombrengeteg szakadt a folyamba s a Paraná rohanó víztömege sebes iramban vitte el mind magával. A harmadik sortűz már pontosan követte az előbbenit s a folyam mocskos, árvizhozadékos, sárgahabos felülete csakhamar zöld lombok, halott levelek és csonka galyak légióit ragadta el magával. Es mennydörögve harsant fel egyik ágyu-szalvé a másik után, amit zengő riadozással, suhogó morajlással adott vissza a tropikus őserdő. Mintha millió elkárhozott jajongva siratná benne az erdő királyainak ádáz halálát. Duzzadó folyamban piros vér ömlött a folyóba. Az eleven szín tüntetően csorgott a szennyes vizek közé; megfestette a ronggyá lőtt, cafattá tépett levelek ezreit. A sötét óriásfák alatt vajudásos kinok rettentő parázslása között emberek végvonaglása tombolt. Tépett inak, sárba mázolt agyvefőrészecskék között kínlódtak, a bűzös, hűvös halálverejték összeomlott a kifolyt szemek vizenyős tartalmával és a mellekből viharosan előbuzgó piros áradattal. Kemény fogak állati bődülések között a vértől sáros földet rágták, harapták, golyókkal lyuggatott homlokú férfiak harsányan, kitartóan, rikácsolva kacagtak, miközben a szemükből szünet nélkül ömlött a forró nedvesség. A két hadihajó pedig fáradhatatlanul lőtte a tüzes vasat a meleg paraguayi őserdőbe. Zúgva, sutytyanva, jajongó sivítással zuhant a kartács a fák közé, tompa csattanással robbant szét és fröcskölve szórta a fák és bokrok közé tépő, hasító, forró tüzesőjét. A két brazíliai hadihajó a telhetetlen foglaló mohóságával akarta leverni a paraguayi függetlenségiek felkelését. Ágyukkal, gépfegyverekkel, torpedókkal, aknavetőkkel jelent meg az indián birodalom szivében, Riachuelonál, hogy ágyukkal, gránátokkal és lángszórókkal verje le a mezítelen indiánok forradalmát. Amig felfelé haladtak a Paranán, a távol partok őserdőiben fel-feltünedező őslakók közé sohasem sajnáltak néhány srapnellt küldeni. Kunyhócsoportokat, benszülött falvakat, kisebb városokat könyörtelenül lőttek szén- és törmelékhalmazzá s amilyen lusta és akciótól iszonyodó a tengerentúli portugál, olyan heves örömmel és szorgalmasan lőtték húscafattá a fegyvertelenül lézengő indiákokat. Számolhatatlan sok győzelmet sorakoztattak egymás mellé, könnyen letarolt, fáradalom hiján birtokolt győzelmeket, amiket a partokon a hadihajókat bámuló indiánok felett értek el. Riachuelo előtt is megismétlődött a fehér ember vérszomjusága. A kartács-sortüzek szivós munkája lassan kezdte letarolni az erdőt s a parton percről-percre szaporodott az elpusztultak ezreinek száma. De a két hadihajó közelében hirtelen víztől ázott, véreres szemű, barna fejek zavarták meg a folyam egyhangú hömpölygését. Száz és száz feketehajú koponya úszott a viz felületén. A barna fejek halálos küzdelemben izzadtak s villogó szemük alatt egy-egy ijesztő nagyságú, széles pengéjű, görbe kés merült el folyton a viz alá. Egyszerű, de erős, pompás pengéjű cukornádvágókés. Hangtalanul, kísérteties némasággal közeledtek a hadihajókhoz. A komoly fegyver nélkül levő százak a hajóágyukkal, gépfegyverekkel, torpedókkal gazdag ezrekhez. Az állatias fényűre elváltozott, villogó szemeikben a meggyötörtség, a halálrakorbácsoltság tébolyos tétovázása tükröződött. Bronzmellük nehezen fujtatott az erőlködéstől és a belső kintól, amit ezernyi-ezer testvérük könyörtelen lemészárlása miatt éreztek. Mezítelen testtel, puszta ököllel, egy-egy iparosszerszámmal a vad fogaik között most megtámadták a páncélbordáju hadihajókat. Némán, halálos elkeseredéssel közeledtek az elnyomók acélváraihoz. Amikor észrevették a hangtalanul uszó ellenséget, a hadihajók öldöklő tüzet ontottak a folyam testében kemény küzdelemmel előre igyekvő barna fejekre. Géppuska kattogta ugató halálindulóját a barna fejek némelyikébe, őrjöngő gránát szakította be sokuknak boltozatos koponyáját és pattogva suttyanó puskagolyók ütöttek apró lyukakat a barna homlokok falába, hogy azokon át kiszálljon a hősi lélek. Hullák tucatjai hemperegtek a viz ágyában. De a megmaradtak izmokat feszítve úszták meg a hátralevő pár métert s azután majommódra evickéltek fel a fekete páncélbordákon a két hadihajó fedélzetére... Puskatusok, kardcsapások, szuronydöf ések még sokat visszahullajtottak a folyamba. De aki feljutott, kikapta szájából a görbe kést, hujjantó üvöltést hördült ... s aztán tébolyodásig meggyötört, vérszomjas fenevad módjára ugrott neki a hozzá legközelebb állónak ... Fantasztikus, hihetetlen, alig el-