Békésmegyei közlöny, 1926 (53. évfolyam) október-december • 222-297

1926-12-25 / 293. szám

Békéscsaba, 1926 december 25 BEKÉSMEGYEl KflZLfiNY 5 A RABBI ÉS A RÓZSA Frank L. A. után irta: Dr. Silberfeld Jakab főrabbi. Nyitott foliánsa mellett Vén pap eszmét és tanul Fehér haja immár újra Szinte sötétté fakul Száz évnél is öregebb már Nála szentebb nem akad; Szobájában pókok békén Szőhetik a szálakat. Kortársai akik voltak, Lakásuk rég temető Nemzedékek mentek, jöttek — Mit keres még itten ő? Mégis él még, a misztikus „Ige" az, mely benne él Ó a kabba nagy mestere A vészangyal tőle fél. Szüntelen az Írást bújja. Mely örök s mély, mint a tenger Örökifjú maradt s érte A halál jönni nem mer. Egyszer egész éjjel küzdött A zord halálangyallal S ez kiáltott: „Győztél, eressz. Fölhasadt már a hajnal". De a csalafinta halál Nem hagyja ott a zsákmányt Jő más-más alakot öltvén Szőve sok cselt és ármányt. Mint király, ki hadba indul Dübörgő zászlós néppel Paripán a paplak előtt A halál díszben lépdel. .Áldott az Ur", az öreg szól Halkan, szelíden, lágyan, „Ki halandót is részesít Saját fényes rangjában". Egyszer mint asszony jelent meg A szerény papi házban, Kinek vakitó' szép teste Égett szerelmi lázban. Felnéz az agg ámde ismét A szentirásba mélyed „Ki ily idomokat formálsz. Téged Isten dicsérlek". Majd zendülő népség gyanánt A halál vadul vágtat Fegyver csörög, fáklya villog ... S a rabbi zeng imákat: „Minden szellem erő atyja Téged forrón imádlaki" S a lázadó vészes hordák Szétfoszlanak, mint árnyak. Aztán bus vihar képében A halál rohan zúgva Rőt villám fut, csattog az ég Tölgyeket sziklát zúzva. Fölnéz a pap s kél az ajkán Vad viharban imádság

: „Áldott légy, kitől reng a föld Hogy hatalmadat lássák". S a szent agg jámbor szellemét Semmi meg nem zavarja Halál hivó szava ellen Imát mormol az ajka. De mi az, ma a mécslángnál A betű fénylik, reszket S a pap fejét mélyre hajtva Elaludt a könyv mellett. Tavaszi éj dus illata Ablakán át belehel Csillagfény ömlik az égből S egy csalogány énekel. Halk nesz támad, fuvalom száll Dalnak fényárnak csókja, Zöld ág húzódik fel s rajta Beköszöntött egy rózsa S játszva a multakba száguld Vele az álomtündér S az agg sóhajt: Ó ifjúság, 0 tavasz, hova tűntél? Rózsa illatát beszívja S kialszik a pisla fény. Mert a halál volt a rózsa Édes tavasz éjjelén. Mahónia Irta: B. L-né. Április, meleg, derűs április volt akkor, amikor az a csodálatos piros csillagokkal telitett mahóniabokor virágzani kezdett. Bimbóból pattant, napról-napra csodálatosabban virágbaborult mahóniabokor de fölséges vagy! Látta-e már egész teljes pompájában? A lány kérdezte a fiut. Ketten ültek alatta. Feketehajú, beszélőszemü, muzsikálóhangu tündérnek nézte őt az ifju. Ott a virágzó fa alatt. S a lány háta mögött a fekete hajtömegre odahuzott egy pici csillagos virágoságat és körülkoszoruzta a lány haját a homloka fölött. Előrehajolt egy csöppet, a lány válla fölött annak meleg szemét kereste s uqy mondta halkan, csöndesen: — Pici csillagvirág, ma még bimbó, holnap már virágbaborult pompázó fa ... Magát látom benne ... olyan mint a Maga szépsége, virágzó tavasza elbűvöl, fogvatart, gyönyörűségesen szép ... de talán csak azért, mert Maga itt van alatta. A lány egyik kezével a virágkoszorut akarta haján igazítani, a fiu elfogta és hosszú, hosszú szerelmes csókot csókolt a puha gödrös kis kezére. Egy pillanatig el is feledte visszahúzni a lány, ottpihent az ifjúéban s egy, kettő, három... megszámlálhatatlan csóközön hullott a kis kezére. De fölriadt a lány. — Istenem mire jó ez? nézzen föl az ablakra ... mintha ottlátnám e percben is zsarnokom, aki a jóitevő köntösébe bújva, határozott az én sorsom felett. Tudja, ugye tudja szegény vagyok és egyedül állok. Itt élek tizenötéves korom óta gyámom házában, aki mint apátlan, anyátlan gyermeket magához fogadott, Ígéretet téve halódó atyámnak, hogy mindenkor szent kötelessége lesz rólam gondoskodni. De haj 1 e gondoskodás, e szeretet ára iszonyú adósság nekem. Ot éve osztom meg önző életét s ez öt év csak arra volt jó, hogy lehetetlen álmokat szőjjön önönmagának s szilárdan ragaszkodjék egy akaratához; feleségül venni engem s egész nagy vagyona örökösévé tenni. Ide jövök ki a parkba, ha e gondolat kínoz, gyötör, ide a mahónia alá, akkor is, mikor Maga már nincs itt. Fölnézek a villa ablakaira és tudom, hogy most is mögötte áll az az ember, aki jövőmet színesíti magamagának és hallom rideg, elutasító hangját, el kell távoznod innen, hol gondtalanság, kényelem vesz körül, ha terveimet kettévágod. De Te gyönge vagy kimenni a nagyvilágba, megküzdeni az élettel, érzékeny, törékeny kis virág, amely egyedül az én támaszomra szorul s egyedül az én törekvésem zavartalan, sima boldog életet biztosítani számodra ... Zavartalan, sima, boldog élet szeretet nélkül? Csüggedten hull alá feje a lánynak s csöndes megadással mondja: Mit tehetek én? Nem érzek magamban e;ég erőt az életküzdelmekhez, be kell teljesednie a végzetnek, mint a rideg számítás diktál annak a férfinak. Már a könny is ottcsillogott hosszú selymes pillái alatt s a fiu vad vágyat érzett kezét megragadni és elvinni Őt innen e lelketlen kufár helyről, oda, ahol madárdal van, ahol a Mahónia csak szerelemről beszél... de hová, merre, mennyi küzdelemteljes időről van még szó, amig azt a kis puha fészket fölépíthetik maguknak? Ugyanezt olvasta le a lány is a néma„arcról; hová, merre mehetnének Ők ketten, amikor senki sem siet segítségökre, amikor a durva, önző valóság egyszerre széttépi álmaikat? Várni kell! Igen, ha ugyanezt gondolná „Az" is ott benn a villa ablakai mögött! Csöndes szótlanságban állottak sokáig a fiu és a lány... Isten vele, mondta a lány végre, kicsiny kezét a fiúhoz nyújtva, itt e kis Mahóniaág! Gondoljon reá. Es reám is! Lassú léptekkel haladt fölfelé a lépcsőkön kis szobájába, nyugalmat keresett, de mindenhová követte a kegyetlen valóság, egy pár hét múlva felesége lesz egy embernek, akivel soha egy közös gondolata nem volt, aki zsarnok módon behajtja a követelését gyönge akarata fölött... Lila krepdessinruhát viselt esküvője napján, amely halovány arcát még haloványabbá tette. Otthon a villában folyt le az aktus, rideg szertartásossággal. Ott, várt már az ügyvéd is írnokával s tollba mondta a házassági szerződés szövegét. „Halálom után minden néven nevezendő vagyonom egyetlen örököse nőm, szül. Bozsóky Mária". Megszűnik azonban hűtlen elhagyás, esetére — hangzott Bozsóky Dénes kijelentése. Az ügyvéd formába öltöztette, az irnok leirta. Két aláírás aztán : Aszszonyé és férjé. S megpecsételték a soha el nem muló szomorúság, megnemértés frigyét hosszú időkre. Talán nyolc év telt el. Az asszony 28 éves lehetett. Sohasem volt szebb, sohasem volt igézőbb, pompásabb szépségben mint most. Csodálatosan nyom nélkül maradt bájos arcán a hosszú szenvedés. Csak kedélye volt hol siró, hol kacagó, csak a lelke mélyén érzett bizonyos nyugtalanságot a szeretetlen élet miatt. A szivében felgyülemlett sok-sok szerelmes érzést egyetlen forró csókban szerette volna odacsókolni valakinek, a visszafojtott, lenyűgözött, békóbaszoritott vágy egyetlen csókját, amit az ifjúság, az éIniakarás

3joga, ösztöne odanyújtott volna annak a férfinek, aki szerelmét adta volna érte; a számítás nélküli szerelmét, amely a legszentebb, legnemesebb jogon a szeretet jogán csattan el. Várta ezt a valakit. Hogy gondolatai megpihenjenek, lement a parkba, hol a Mahónia most is ott virágzott, mint akkor régen... Hintaszékét odavitette és csöndesen szunnyadt alatta. Nem sejtette, hogy valaki messziről nézi Őt. De mégis! Valami szuggesztív érzés folytán hirtelen Ő-reá gondolt, nyolc évvel tért vissza gondolataiban erre a helyre, ahol ketten ültek: fiu és a leány. Kezén újra ottérezte a fiu szenvedélyes csókjait. Egy pillanatig kinyitotta szemét, hogy körül nézzen, mintha keresne valakit... De aztán újra lehunyta. A férfi a távolból megigézve nézte. Mozdulni sem mert. Lelkében újra elevenen fölébredtek a szerelem régi álmai, amelyek csak szunnyadtak, de el nem aludtak soha. S elég ez a találkozás, elég ez az igéző látvány, hogy odarohanjon Hozzá, csókokkal halmozza el kezét..., az ő asszonyáét... hiszen talán ő sem felejtette el a boldog napokat, amikor nekik beszélt még a Mahónia. De aztán visszatartva indulatait, a puha pázsiton nesztelen surrant tovább. Már a háta mögött állott az aszszonynak, aki még most is csöndesen szunnyadt. Egy-két pillanatig ottcsüngött a férfi szeme az asszony hamvas arcán, árnyas szempilláin, fényes fekete haján, egész ragyogó üdeségén ... Csöndesen fogta le két kezével a lecsukott szemét... Az asszony összerezzent. A kéz után nyúlt. S e percben delejesen fonódnak össze az erős férfikézzel ujjacskái s ez az összefonódás mint egészen természetes nagy Igazság forró szerelemről, soha el nem muló vágyról beszél az asszonynak, aki tudja, érzi, hogy aki a hája mögött áll az nem más, mint az Ő lelkének álma, megtestesülése, akinek örökkön is várta jöttét.. S a férfi egyetlen szóval nem kérte, az asszony egyetlen szóval nem ellenkezett, de a hintaszék fölött önfeledt, hosszú ... hosszú csókban forrott össze ajakuk. A Mahónia, a teljes pompájában viruló Mahónia megrázkódott az érintéstől s hullatta virágját két összetalálkozott lélekre ... A férfi letépett egy ágat s az aszszonynak adta. — Olyan mint Maga... mikor elmentem akkor még csak nyiladozó volt... emlékszik? Apró-apró kis csillagok... de most, most nézze milyen csodaszép, mint egy-egy kis rózsa és most már rózsaszínű az egész kis bokor teljes pompájában ,.. ebben a virágban megszületik a leány és életre kél az asszony. Az aszszony, minden bájával, a szivével, a lelkével... tudja, hogy lelke van e virágnak? Szűzi, nemes lelke? Olyan mint magának! Hát várt reám ? Tudta, hogy igy lesz? Tudtam én is és akartam, hogy igy legyen! Ma már megszerezhetek mindent Magának, ma már elvihetem. Egy nagy gyár mérnöke vagyok. Velem jön ugye? De nem is kérdezem. Adja ide ,a kezét, jöjjön kopogjunk be az Ő ajtaján ... nem, nem sohasem volt Ő magának az ura, az csak én lehetek... jöjjön, mondja meg neki, hogy többé nincs joga fölötte, hogy eljön innen örökre. Kéz a kézben boldog összefonódásban állottak meg férfi és az aszszony a „Másik" előtt. Az asjzony büszkén fölkapta fejét s bátran, hangosan vágta oda az ura felé: A szerződés pontját megszegtem, s most „hűtlenül" elhagyom.