Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1913-10-23 / 84. szám

Békéscsaba, 1913. XL-ik évfolyam. 84-ik szám. Csütörtök, október 23. BEEESHEGrTEI EOZLONT POLITIKAI LAP :iefon-szám; 7. Szerkesztőség: írenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EltOFIZBTÉSI Din : Egész évre 12 kor. Félévre S kor. Negyedévre 8 kor. ElSMzetni bármikor lebet évnegyeden belül it. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos; SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova & hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Nulla dies sine — panama. Békéscsaba, október 22. Egy nap sem múlhat el — paama nélkül. Bizony keserű lélekkel juk, hogy hazánkban a legkedveseben látott csemege a — botrányhajászat. Még mindég úszkálnak, kavaDdnak a margitszigeti játékbank botínyai, holott az lett volna a botrány, a ezt a játékbankot a magyar koriány engedélyezi. Mellesleg mondva gy fél esztendeje tud róla minden Svárosi lap, hiszen a kárvallott Foralmi Bank valamennyi lapnak feldott a Margitszigetről hirdetést és zért olyan pausálét fizetett, amelyet em fizetnek, ha hallgatólagosan, vagy yiltan nem állapodtak volna meg a apókkal, hogy a játékban — ne nyúlj lozzám. És szinte látszik is némely sajló)rgánumon, hogy titokban a — játékjaniért eped. Voltaképen azért a nagy elzudulás, hogy a mostani kormány nért nem vállalt obligót a mult kornány alkujáért és mért dob ki az blakon másfélmillió koronát, ha már mult kormány elfogadta. Persze ez íem iródik meg, hanem az erkölcsi /esszőt suhogtatja a kis bűnös, hogy me, egy ujabb só-panama. A kényelnetlenség pedig csak az, hogy poliikai támadásra ez a dolog nem alkalnas. Aki a másfélmilliót elfogadta, az nár nem kormányelnök. Aki most kornányelnök, az habozás nélkül kijelenette, hogy lelke idegen még a gonlolatától is annak, hogy a főváros erületén ilyen kifosztó szerencsejáték /égbe mehessen. És hogy ő erre még Mőleges engedélyt is adjon. A kis Forgalmi Bank valóban nagyon vakmeően csinálta, hiszen egy-két esztenlőre elég lett volna egy hallgatólagos tűrése is a dolognak. De nem! Ő egyenesen kormányengedelemmel operált, hogyha majd a játékozás véres botrányai és kifosztásai mégis a bezárásra vezetnek — elmaradt hasznáért pörölhesse az államot. Most is pörli, de hogy micsoda sikerrel, az a jövő titka. Vagy talán meg is gondolja magát és leülnek a botrány piszkos hullámai. Bár igy lenne 1 Igaz, hogy semmi botrány sem tart örökké, de mégis mennyire szomorú, hogy Magyarországról mindég csak botrányok alapján értesül a világ. A külföldön mennyi hitelünk lehet, ha minden piszkos dolgunkat ily rakoncátlan szabatossággal tárgyalunk. És folytonosan sápoló gazembereket szimatolunk, akik millió kijárásokat cselekedtek, aztán Forgalmi Bank részvényekbe fektették vagyonkájukat, mely most persze — perdü. Hazafias magyar szivvel, fájdalmasan nézzük, valahányszor a viszálykodás ekkora botránykelevényét fakasztja fel a közéletnek. A mi álláspontunk az, hogy országos csapás lett volna a Margitszigeti játékbank engedélyezése. Es még nagyobb diskreditálása hazánknak a külföld előtt, mint ahogy diskreditálva vagyunk máris. De elvégre a margitszigeti játékbank más szemüvegen is vitatható. Hiszen már a kiegyezés idejében rá/etette a szemét egy külföldi pénzcsoport és ajánlatott tett az akkori kormánynak a Margitszigeti játékbank felállítására. A kiegyezés óta valahányszor felmerült az idegen forgalom emelésének kérdése, mindannyiszor beszéltek a Margitszigeti játékbankról. A dolog tehát vitatható ebből a szempontból is. Szóval beszéltünk róla, de lángpalossal álljunk, valahányszor a cruppierek-hada a láthatáron mutatkozik. Nagy naivség lenne különben cikkünket avval a, felhívással végezni, hogy elég volt a panamából, ne ennek felkotrásában találjuk gyönyörűségünket. Mert a panama ama óhajtott csemege, a mi kedvez a hírlapok számonként való eladásának és elvégre nagyon sok kiadói konyhán ez a döntő szempont. A Hamipipőkék mi vagyunk, a vidéki lapok, akik még régi tradícióként a közélet tisztességét hirdetjük, érte sikra szállunk és semmi örömünket nem találjuk abban, ha közéletünk nyakig gázol só és játékbanki botrányokban. Csak már más istenfeknek áldoznának azok is, akik most panamát szimatolva, országunk hírnevének annyit ártanak! A munkáspénztár Gyulán marad. Ugy döntött az Állami Hivatal. Vármegyeszerte ismeretes az az elkeseredett küzdelem, amelyet Gyula és Cíaba folytattak le legutóbb a Kerületi Munkásbiztositó és Betegsegélyző Pénztár székhelyéért. A vármegye nagyobb részének munkáltatói és munkásai ugyanis már régen óhajtják, hogy a pénztár Gyuláról Csabára helyeztessék át, mert Csaba gyorsabban ós kevesebb költséggel közelíthető meg a megye minden részébő

1, mint Gyula. Az idő és költségkímélés pedig ugyancsak érdekükben áll azoknak, akiknek valami ügyes-bajos dolguk van a pénztárral. Ilyenek pedig napról-napra akadnak igen szép számmal a Munkásbiztositási Törvény tökéletlensége és magának a pénztárnak rendkívül kezdetleges, mondhatni ötletszerű kezelési eljárása folytán. Nincsen annyi bacillus a nyári levegőben, mint amennyi panasz felhangzott már a munkáspénztárak ellen széles ez országban. Az érdekeltek parancsolólag követelik a törvény reformját, amelyet a mindenkori kormányok már több izben megígértek. Ez alatt a kormány alatt remélhetőleg méris csak lesz a reformból valami. A pénztárért való küzdelem egyik legnevezetesebb fázisa volt az a közgyűlés, amelyen kimondotta a többség, hogy kívánja a székhelynek Csabára való áttételét. A gyulaiaknak természetesen nem esett jól ez a határozat és mindent elkövettek annak felsőbb helyen való érvénytelenítése érdekében. Különösen akkor, mikor Csaba képviselőtestülete is felajánlott megfelelő telket a székház céljaira. Gyula város polgármestere és Weisz Mór, a pénztár egyik igazgatósági tagja panaszt emeltek a közgyűlési határozat ellen az Állami "Munkásbiztositó Hivatalnál

1 ós mozgósították Gyula minden befolyásos pártfogóját. Csaba ezzel szemben alig tett valamit. A képviselőtestület ugyan utasította annak idején az elöljáróságot, hogy szükség esetén küldöttséget is menesszen a kereskedelmi miniszterhez, de ez a küldöttsógjárás nem törtónt meg. Csak néhány munkás agitált, hangolta a megyét Csaba mellett. Ez sikerült is, azonban odafönn a felsőbb fórumnál nem volt semmi eredménye. Felkérték közbenjárásra Csaba országgyűlési képviselőjót, K r i s t ó f f y Józsefet is, azonban annak a szava, különösen a mai politikai konstellációkban nem nagy súllyal esik latba. Minden körülmény Gyulának kedvezett tehát ós ennek meg is van az eredménye az Állami Munkásbiztositó Hivatal most érkezett leiratában. E szerint a Hivatal a kerületi pénztár múltkori közgyűlésének határozatát, mint A bűn . . . Két vétke rabbilincsbe ver, Örökké rab marad, Szörnyű megtorlást követel Egy gyenge pillanat . . . Eredjetek betelt a vég, Utamra hagyjatok, Eresszetek, lelkem sötét A bün vagyok . . . Hiába már a küzdelem, Eloszlott a remény, Örök ború a végzetem, Melv árnyként jő felém . . . Eltem egén egy napsugár Mosolya sem ragyog, Az óra hi, az óra vár A bün vagyok! Szilágyi Ferenc. Asszony az ablakban. Irta: Pakots József. Az asszony és a férfi lent ültek a ürdőhotel tengerre néző terraszán ós \i alkonyatot nézték Maguk is az alkonyat éjszakába vezető utján jártak, nár kissé hervadtak voltak, mint két inom sokat élt, ezüstös hajú ember, kinek lelke tele még a mult zsongitó zernyi szép emlékével, vad mámorokfal, lebágyadó hevületekkel, halk kacaokkal, édes felsirásokkal. Ott ültek a kónyelmes indiai nádzékeken és szótlanul elálmodozva nézék az alkonyatot. A tenger nagy, fekete mozdulattanságban feküdt a labaiknál, itt-ott egy-egy fénypont villant meg i a messzeségben, valamelyik tovasikló yacht villanyfénye. A tenger fölé boruló ég is fekete volt s a csilagok fenye halványan rezgett. Valahonnan, valamely magányos tengerparti Rziklán mandolint pengetett egy gvöng^d kéz. Asszony lehetett, mert csak puha, finom, ideges asszonyi ujjak csalhattak ki ilyen légiesen könnyé, játékos hangokat. A férfi szólalt meg először. — Milyen isteni szép mindaz, kedves barátnőm, milyen isteni s/óp . . . Az asszony nem felelt. Hosszúkás, finom, bágyadt kezót rátette a férfi barna kezére és egyetórtőleg mosolygott. A férfi sóhajtott ós kissé megrázkódott. — Mi baja van? — kérdezte felriadtán a nő. — Semmi, semmi, kedvesem — felelte a férfi sietvs. — De, del — makacskodott az aszszony kedvesen. — Tudni akarom, miért sóhaj'ott és miért rázkódott össze? — Óh, hagyja, barátnőm, nem érdemes. Csak egy pici múltbeli emlék jutott eszembe. Oktondiság. Az asszony lehunyta a szemét és mosolygott. Aztán szinte muzsikált a hangja, amint kimond'a: — Oütondiság? Hiszen akkor nagyon érdekel, barátom. Az oktondiságok az élet legs ebb emlékei. Ah, milyen szépek! Hogy szeretem őket I Most már akarom, hogy mondja el. Meséljen. Hátradőlt a szókén és várt. A férfi cigarettára gyújtott ós egy ideig hallgatott. Aztán csakugyan mesélni kezdett: — Ötvenéves vagyok, asszonyom, — hiszen tudja, ós félennyi idő óta egy fantom üldöz. Hus/onötóves voltam és a világot jártam. Épan egy ilyen alkonyaton törtónt a dolog. Tengeren vitt a hajóm és gyönyörű part mellett siklottunk tova. Egy sziget merült fel a tengerből, mint valami látomány s a partja tele volt hintve finom, erkélyes kis villákkal, amelyekre loncos növények kúsztak fel s föléjük pálmák vontak ernyőt . . . Én megigézve néztem a gyönyörű partor, amikor hirtelen egy fehér kis villa egészen lebüvölte tekintetemet. A kicsi kecses épület szinte lebegett az alkonyati homályban s egyik nyitott ablakában egy asszony állott. Nem lát tam jól az asszony arcát. Csak alakja bontakozott elém s ezt egészen tisztán láttam. Finom, törékeny virágtestü nő volt, valami virágos japáni köntös ölelte körül alakját és a derekán öv szorította át a köntöst. Az ablak szögletébe hu zódva, fejére szorított karokkal bámult ki a tengerre, mint egy álmodozó istennő Nem tudom, mi történhetett velem. Ez a kép egyszerre megbabonázott. A szivem olyan hevesen és fájdalmas sóvárgással kezdett verni, hogy majdnem sirva fakadtam. Da nem volt szabad sírnom ... A könyek elhomályosították volna szememet s ón látni akartam. Látcsövet ragadtam ós ugy néztem az ablakra. Az asszony ott állt s most már az arcát is láttam valamennyire. Finom, halavány, nagyszemü, álmatag asszonyi arc volt. Da nem ez ragadott meg legfőképen. Hanem az a póz, ahogy az ablakban állt. Valami ősasszonyi elomlás, felolvadás, finomság, törékenység, megadás volt abban a pózban. A finom test hajlékony vonalai összecsuklottak, a vállak leomoltak, a fej aléltan omlott a vállakra, mint egy megtört virágtölcsér, a kar puhán, kecsesen fonódott a fejre, mint egy remegő folyondár-ág. — Ez a legasszonyibb assiony, akit az életben láttam I — gondoltam ájult Ez az igazi aszgyönyörüsóggel szony... A hajó sebesen siklott tova s az asszony, az ablak, a fehér villa, a sziget elvesztek az alkonyatban. Tehetetlenül estem rá egv hajó-székre. Mit meséljek magának többet, kedves barátnőm? A legközelebbi kikötőállomáson kiszálltam a hajóból ós természetesen igyekeztem a szigethez visszajutni. Kerestem az aszszonyt, aki a fehér villa ablakában á'lt. De hát oktondi voltam, kedvesem. Hiszen a szigeten minden villa fehér volt s minden villában több asszony is lakott. Nem tehettem másként, a villák portásait, cselédszemól.yzetót hallgattam ki, nagy ajándékokat osztogattam csak azért, hogy mondanák meg, kicsoda az az asszony, merre van, hol találhatnám meg ? Persze meddő volt minden próbálkozásom, de annyit elértem, hogy bolondnak kezdtek nézni, a hátam mögött összesúgtak ós sajnálkozó pillantásokat vetettek rám. Nem törődtem semmivel, de végül mégis le kellett mondanom az eredmény reményéről. És ugy mentem el, hogy többé nem fogom az asszonyt látni soha. Ki tudja, a világ melyik tájékáról került a kis szigetre és hova ment ismét? És nem is láttam soha. Azóta — huszonöt éve, kedves barátnőm! — sokszor gondoltam rá, talán életem minden elmélyült percében és láttam finom virágtestü összecsuklott alakját a tengerparti ablakban, de igazában fellelni nem tudtam sehol. Vége. Sokszor sirni szeretnék az elkeseredestől, hogy a szeszélyes véletlen ós a buta sors annyi asszonyt sodort már elém ós annyi nő barátságával, szerelmével ajándékozott meg, csak épen ezt rejtette el előlem. És ma este is, az imént, ezen a csudaszép alkonyaton is ő rá gondoltam, ezért sóhajtottam, ezért rendültem meg . . . Bocsás-