Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1913-09-21 / 75. szám

Békéscsaba, 1913. XL-ik évfolyam. 75-ik szám. BEEESHEGrlEI I0ZL0HT POLITIKAI LAP eiefon-szám: 7. Szerkesztőség: erenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EltOFIZBTÉSl Din : Egész évre 12 kor. Félévre 8 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet évneaveden belül i*. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő; OXTI.TÁ8 JÓZSEF. Laptulajdonos; SZIHELBZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova * hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sofr közlési dija 50 fillér. Az intelligens társadalomról. BékéaOBaba, szeptember 20. Bizonyára egyike a legtetszetősebb ^szavaknak az, hogy az ország sorának intézését nem szabad az intelligencia kezéből kiragadni. E mellett az lláspont mellett pompásan lehet az rveket csoportosítani és megragadó, zines képekkel lehet ecsetelni azokat veszedelmeket, amelyek abból szárnaznának, ha az ország politikai verése az intelligencia kezéből kisikanék és az úgynevezett értelmetlen, retlen, csupán ösztönei után induló lagy néptömegek kezébe menne át. Tisza István nem is mulasztja el ezt iregbiteni. Mert ne felejtsük el, lemcsak az alsóbb néposztályok al;almasak a demagóg izgatás anyagául zolgálni: lehet demagógiát űzni a félőbb néprétegek közöit is, ha értünk hhoz, hogyan kell azoknak féltékenyégét, osztályérdekét, hatalom- és va;yonszomját felszítani. Ezzel a „felsőbb" demagógiával zemben mindenekelőtt azt a tapaszalati tényt kell megállapítani, hogy az llam politikai vezetése sehol a világon, még a legdemokratikusabb orszá;okban sem siklott ki az intelligencia :ezéből. Ez onnan van, hogy maguk széles néprétegek, a nagy néptömegek érzik és tudják, hogy nekik fölétlen szükségük van az intelligenciára, innak vezetésére és irányítására. A küönbség a demokratikus és az antide nokratikus országok között legfeljebb nnyi (és ez nagyon sok), hogy a denokrata nemzeteknél az intelligens •sztály kénytelen a maga szellemi ereét a nép jóvoltának szentelni, mig az .ntidemokratikus rendű országoknál mint minálunk), az intelligencia, nem rezvén a néperő alulról jövő nyomáát, csak a maga egyéni és osztályérdekeinek a kielégítését vivja ki az államhatalomtól. Ezen az általános jellegű megállapításon kívül nálunk, Magyarországon vannak még speciális jelenségek is, amelyeket az intelligencia szerepének megítélésénél feltétlenül figyelembe kell venni. Nálunk . ugyanis még mindig nincs kifejlődve az a széles, gazdag, müveit, anyagilag és lelkileg független középosztály, amely a nyugati Európa nagy nemzeteinél a nemzeti élet gerincét alkotja. A mi intelligens néprétegünk kicsiny és szegény: a mi intelligenciánk folytonosan nehéz és keserves küzdelmet viv az élettel a megélhetésért. A mi intelligenciánk tulajdonképpen egy most kialakuló néposztály, amelynek a lábai aló! még hiányzik a többszázados mult által nyújtott szilárd alap. Ezért azután természetében van a kapaszkodás és a hatalom védő árnyéka alá húzódás iránti törekvés. Ezért azután sokan a mi intelligenciánkat romlottnak, erkölcstelennek, haszonlesőnek és szolgalelkünek nevezik. Mi nem osztjuk ezt a nézetet; ha van is e vádakban valami, figyelembe kell venni azokat a viszonyokat, amelyek intelligenciánkat akarata ellen és hibája nélkül a mostani, hozzá méltatlan szerepre kárhoztatták. A dolog ugy áll, hogy az ellenzéki politika a magyar intelligenciának gyöngeségét a legteljesebb mértékben, a legnagyobb lelkiismeretlenséggel kiaknázta és felhasználta arra, hogy a magyar intelligens népréteget politikai és szociális szolgaságba döntse. Ahelyett, hogy ennek a küzködő, törekvő, nagyrészben fuldokló néposztálynak segítségére sietett volna és arra iparkodott volna, hogy ezt a nemzeti életben nélkülözhetetlen népréteget lábra állítsa és képessé tegye az élet minden viharával megküzdeni ; a politikai hatalom minden támogatást, amelyre annyira rászorult, vele szemben a politikai és társadalmi ellenzékieskedéstől tette függővé. A esabai számvevőség és rendőrség személyzetszaporitása. Ellene volt a képviselőtestület. A csütörtöki közgyűlés egyik legfontosabb tárgya volt az a rendelet, melyet a főszolgabíró intézett a legutóbbi alispáni vizsgálat kapcsán a községhez. A rendeletben sürgeti a főszolgabíró a számvevőségi és rendőrségi személyzet szaporítását. Tagadhatatlanul mindakettőre égető szükség van. A jelenlegi két számvevő már csak megfeszített munkával képes rengeteg teendőinek eleget tenni, a községi háztartás egyensúlya szempontjából pedig ezek a teendők a legfontosabbak. De talán még ennél is szembetűnőbb a személyzethiány a rendőrségnél. A nagyarányú külső szolgálat mellett még nagyobb arányú irodai teendők is várnak a rendőrfőbiztosra. És ezt neki úgyszólván egyedül kell elvégeznie, mert az albiztost csaknem kizárólag a külső szolgálat veszi igénybe. A félannyi Gyulán egész gárdát alkot a rendőrfőkapiíanyság irodai szemölyzate. És csodálatos, hogy bár feltétlenül meg van győződve a képviselőtestületnek minden tagja arról, hogy a jelenlegi állapotok ugy a számvevőségnél, mint a rendőrséguél tarthatatlanok, — mégis ellene van a szemólyzetszaporitásnak. Nem gondolja meg nagy rövid: látóságában, hogy ezzel egyenesen a közönség, az adófizető polgárság érdeI kei ellen cselekszik, mert hiszen a polgárság érdeke, hogy ugy a községi számvitel, mint a közbiztonság szempontjából ne legyen semmi kívánnivaló. A csütörtöki közgyűlés a főszolgabírói, illetve alispáni rendelkezést ellenszenvvel fogadta és ezt mi a legnagyobb mértékben hibáztatjuk. K o r o s y László főjegyző először a számvevőségi személyzet szaporítására vonatkozó rendelkezést terjesztette elő. A tanács javaslata az volt, hogy a képviselőtestület, egj előre csak elvileg mondja ki a nagy munkatorlódásra való tekintettel a 3-ik számvevői állás szükséges voltát és azt, hogy pénzkezelés ezu án csak a délelőtti órákban történik. A szervezési szabályrendeletnek ilyen értelemben való módosítására pedig utasítsa az elöljáróságot. L i p t á k L. Pál nem fogadja el a tanácsi javaslatot. Nincs a községnek ' olyan sok pénze, hogv kibírhatatlan sok dolog volna a számfejtéssel. A"i elismeri, hogy néhmapján sok a munka, de akkor áilitsanak be segítséget. Csaknem minden gyűlésen uj állást akarnak kreálni. Arra szükség nincs. Nem járul hozzá a harnadik számvevői állás rendszeresítéséhez. Korosy László főjegyző : A számviteli leendőkhöz szakképzettség kell. Ott nem lehet id ig.enes napidijasokkal operálni. P o 11 á k Arnold szerint, ha a többség nem s avazza meg a harmadik számvevői ál áat, rá kell bízni a számviteli teendők egy részét az intézőre. Ő számfejise legalább a resszortjába tartozó ügyeket. Dr. Székely Lajos nem helyesli Pollák felfogását. A számfejtésnek centralizálva kell lenni. Ez ugy van mindenütt a világon. Ha kevés a számvevőségi s/Ain yztíí, a község érdeke megkívánja annak a szaporítását, mert a számfejtés nagyon fontos. Korosy László főjegyző ismételten hangoztatja, hogy a számvevői teendőket más, mint sziámvevő, nem végezheti. Ideiglenes helyettesítésekről szó sem lehet, mert ott állandóan tapasztalható és érezhető a személyzethiány. A községi és gyámpénztári számadások épen a személyzet csekély volta miatt például még most sincsenek felterjesztve, pedig már augusztus végén a minisztériumban kellett volna lenniök. Ha nem ad a képviselőtestület megfelelő személyzetet, nem lehet jó közigazgatást Ééiegyei Közlöny tárcáin flz erdő fáján . . . fíz erdő fáján sárgul már a lomb Elvész lassanként dísze, bája. Árván meg-megcsillan már a dér . . . Sürü, nehéz köd ül le rája. Rvarán meg-megcsillan már a dér Utolsó, bucsucsókjaként a nyárnak . . . Siratja őt az erdő titkosan Pedig nem is örökre válnak I Rz ősz, a hü, reménytelen szerelmes Hiába jön, hogy felderítse I Már érkezik a csalfa nyár nyomán, Hogy gazdagságát rája hiníse. fl szomorú, szerelmes, árva erdőt Remek gazdag színekbe vonja; Kora reggelek hófehér ködét Menyasszonyfátyolként reménykedően Szépséges homlokára fonja . . . Mind hasztalan I az erdő szomorú Lassanként elvész: disze-bája . . . Rvaran meg-megcsillan már a dér, 5iirü, nehéz köd hull le rája. Ráoz Etus. Két mese. Irta : Mánylné Prigl Olga. Mi emberek már csak csupa megzokásból is, unos untatlan rámondjuk: lem ugy van már, mint volt régen ] — londjűk és elhisszük, hogy az ég is ;ékebb volt azelőtt, a madár is szebben dalolt a levegő égben. Ugy vagyunk vele, mint az utas ember, aki fölmegy a hegy tetejére, hogy távolról gyönyörködhessen abban, amiben az imént mozgott, ami poros és fakó volt a közvetlen közelségben, — talán tüskeszegett is az utja — de onnan a messzeségből mint finomított, óriás üvegablakon keresztül látja s élvezi szépségét. Mint mi, kik az emlékezet ós a fantázia ragyogó kaleidoszkópjaiból kirakott színes illuzió-abhkain nézzük az elmultakat és önkénytelen felsóhajtunk: nem ugy van már, mint volt régen! Behunyom a szememet és álmodom. A házunk előtt őrt álló karcsú jegenyék árnyékot vetnek szobám falára, valahonnan messziről, mintha friss tavaszi szagot hajtana felém a fiatal szellő. Ibolyás, édes illatot, amely olyan mint a sejtelem, a még meg nem valósult bizonyosság. Az ibolyaillat letűnt gyermekkorom naiv ábrándjait juttatja eszembe és valami csodálatos vágy fog el; gyermek lenni újra és elolvasni tizszer, azázszor Csipkerózsa ós Hófehérke meséit. Régi, poros könyvek között talán még megtalálhatnám odafönt a padláson. Elnézegetném benne a szép szines képeket, Hófehérkét az ébenfekete hajával, Csipkerózsát a tövisekkel benőtt ablakban ülve, lecsukott szempillákkal, szivében a gyilkos orsóval. Mint szintén valami álombeli alak, ugy topogott ablakom előtt, puha, hangtalan cipőiben egy öreg asszony, hóna alá szorítva égetett cifráju karcsú rokkáját, amelyről ugy libegett a tetejébe kötött kendercsomó, mint valami mesekirály kisasszony selyemhaja. Kopogtam: — Jöjjön be egy kicsit nénike! Csodálkozva nézett rám fénytelen, ráncos keretű szemeivel, mig beesett, összeszáradt szájszélei mozogtak, de nem tudtak hangot adni a meglepetéstől. Jöjjön be nénike, ha nem sietős az utja, biztattam tovább. Meg akarom ta nulni magától, hogy kell fonalat sodorni. Az öreg asszony mosolygott s kezével végigsimogatta a kendercsomót. Aztán kissé bátrabban mondta: — Nem szokták azt már az urak... De azért csak visszafordult ós bizonyos elógültsóggel arcán, hogy valaki a művészete iránt érdeklődik, — csoszogó lépésekkel bejött a kapun. Odakint a gangon még igazitott egyet a hóna alatt átkötött posztókendőjén, a fejkendőjén meg két oldalt a hajtást fogta szorosabbra, hogy elől annál jobban a homlokához tapadjon. Kopogtatott, köszönt, de sehogyse akart leülni, a díványra, ahova helyet kínáltam neki. Csak húzogatta a kezét végig, végig a bútor szöveten, amíg szinte magának mondta: - Óh be szép, be szép . . . Odakint felhő húzódott az égre ós apró szemekben hullani kezdett a langyos eső. A cseppek az ablakhoz verődtek halkan, idebent a rokka pergett, búgott. Fölgyújtottam a tüzet, láttam, milyen jól esik a meleg az öreg aszszonynak, mint fut át minden tagján a kellemes, jótóvő érzés, hisz ő már odafent járt a hegy tetején, ahonnan csak egy kicsike lépés a kék menyország, az örökké valóság. Egy sóhajtás ós odaát vagyunk a túlvilágon. Az eső egyre jobban csapkodott odakint, a nagy házi cicánk is behúzódott a kályha mellé dorombolni ós e misztikus hangegyvelegben, az ablakon beszűrődő szürkekék felhőárnyak mellett, ugy tetszett nekem, mintha valami világtól elzárt, magasfalu várkastélyban hallgatnám annak az öreg asszonynak a meséit. Hófehérke. ... Az egyetlen unokámnál húzom meg magamat. A többi elhalt, ki három, ki négy esztendős korában, magához vette őket a jó Isten az anyjukkal együtt. Pedig de sokszor elsiratgatjuk, eleralegetjük őket, hogy hát csak jó volna ha megvolnának, ha még kisebb falat kenyér jutna is nekünk akkor. Ád az Isten mezőcskét, ha ád hozzá báránykát. Igy csak hárman vagyunk: az uno* kám, az ura, meg ón. Talán tetszett is látni már Borist, erre jár a kútra. Még igen fiatal kérem, de én magam se tudom miért vásárol mindig sötétszinü kendőt ós a szoknyája is olyan fekete fehérpettyü, mint az öreg asszonyoké. Illenék is neki, volt is csipkés ruhája elég, mikor még oda volt szolgálni az uraságéknál. Jó Isten, micsoda módja volt akkor, mennyi ajándékot kapott! No oszt egyszer, — ugy eszembe van, mintha csak tegnap lett volna, késő este zörgetnek az ablakon. Még akkor a magam kis házában laktam. Ugy kuporgattam kérem a mosásból, vasalásból. Zörgettek mondom, de a kutya nem ugatott. Hanem sötét volt szörnyen. Lámpással mentem ki, úgyis majd felbuktam a küszöbfában. Szólok: ki az? — Hát Uram Jézus, — az ón unokám. De alig ismertem a hangjára, ugy vacogott a foga. Szakadó esőben jött gyalog, a harmadik városból. Csak majd összerogytam, ahogy mondta: elszöktem nagyanyám ós nem is megyek szol-