Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1913-08-31 / 69. szám

Békéscsaba, (913. XL-ik évfolyam. 69-ik szám Vasárnap, augusztus 31. Éál Ül BEKESME&YEI EOZLONT POLITIKAI LAP reiefon-szám; 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellem részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. ElrOFIZRTÉSI DH : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. ElSfizctní bármikor lehel évnegyeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos ; S3IHHI.SZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-wám 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Eladó országrész. Békéscsaba, augusztus 30. c Néhány nap választ el csak a szeptember 7-iki kolozsvári gazdanagygyüléstől, amelynek legfőbb céja feltárni Erdély szánandó birtokpolitikai viszonyait. Csak legutóbb mutatták ki fotografikus hűséggel, hogy a legutolsó tiz esztendő alatt mennyi magyar birtok került idegen kézre és az eladósodott magyar birtokokon mennyi kölcsöne van betáblázva az Erdélyben tulon-tul szaporodó nemzetiségi pénzintézeteknek. Valóban megdöbbentő ez a kimutatás, melyből látjuk, hogy az oly nagy történelmi hivatással biró erdélyrészi magyarságot nemcsak a duló csaták, a véres ütközetek fogyaszthatják s tehetik földönfutóvá, nemcsak a belső viszály emésztheti, hanem mindennél jobban megőrli egy rossz birtokpolitika, amely a megélhetés főfeltételét: a termőföldet veszi ki a kezéből s ezáltal földönfutóvá teszi, valósággal kezébe adja a vándorbotot s az erdélyrészi magyarság mehet Romániába, vagy ki a tengerentúlra, ahol i^aztán teljesen elveszett a hazára nézve. A veszedelmet még inkább növeli az, hogy a dobra kerülő, a magyarság kezéből kicsúszó földekre Erdélyben rendszerint azok a népfajok teszik rá a kezüket, amelyek egyáltalán nem hivei a magyar állameszmének, amelyeknek álma a nagy Oláhország kiépítése s a magyarságnak teljes kiüldözése Erdély bércei közül. Mikó Imre gróf, Erdély Széchenyije volt az első, ki a mult század végefelé észrevette azt a veszélyt, amely az erdélyrészi magyarságot földje elidegenítésével fenyegeti. Azóta többen vállalkoztak a vészharang kongatására, sajnos azonban, a pusztulási folyamat megakadályozására még eddig semmi komolyabb, érdemleges intézkedés nem történt. Csak a vészharangot kongatták eddig, de tenni — sajnos — édeskeveset tettek. Ma már pedig olyan nagy a veszély, hogy pusztán a társadalom erejével a dolgon segíteni nem lehet, mert hiszen különösen Erdé y társdalma oly gyenge, hogy önmagára hagyatva, ellenségeinek fojtogató karjai közül kiszabadulni nem igen tud. Az államnak kell a társadalom segélyére jönni, a mindig nagyobbodó állami omnipotencia leghatékonyabb eszközeit kell az Erdély magyarságát elnyelni készülő veszedelem megfékezésére küzdelembe vinni. A magyar közvélemény évek hosszú sora óta sürgeti már a telepítési és parcellázási törvényt. Darányi Ignác, volt földmivelésügyi miniszter annak idején ki is dolgoztatta az erre vonatkozó törvényjavaslatot, ami megfelelt volna a célnak, azonban ez a javaslat — sajnos — törvényerőre nem tudott emelkedni. A készülő törvénynek az alapelve az lett volna, hogy ott ahol eladásra kerülő magyar birtok van, az állam, vagy az általa létesítendő pénzintézet siessen ezt a birtokot a magyarság részére megmenteni s ne engedje, hogy nemzetiségi pénzintézet tegye rá a kezét. Ez azonban pusztán és magábavéve nem elég, gondoskodni kell arról is megfelelő okkalmóddal, hogy ahol valamely vidéket a nemzetiségi áradat túlságos mértékben ellepi, ennek az áradatnak féktelenkedéseit ellensúlyozó szigetek ékelődjenek közbe, vagy egy középbirtok, vagy egy számottevőbb kisbirtokostelepitvény formájában. Meg kell mindenképen könnyíteni továbbá, hogy a nemzetiségi pénzintézetek anyagi ereje dacára, a magyar földmivelő nép szegényebb része is hozzájuthasson a földhöz. Ismételjük, ezt a dolgot a társadalom egymaga nem fogja tudni elvégezni, itt magának az államnak kell közbelépni megfelelő törvényalkotással. A társadalomnak is vannak feladatai, nevezetesen : sürgetni az állam mielőbbi beavatkozását. A gyulaiak ós a városerdő kiirtása. Még nincs megfelelő erdőterület. Küldöttség Biharmegyében. Több izben irtunk már arról, hogy a békésiek és a doboziak példájára a gyulaiakban is felébredt az erdőirtási vágy. ők is szegényebbé akarják tenni egy erdővel Békésmegyét, amely pedig nem igen bővelkedik a természetnek ebben a szép és hasznos ajándékában. Fölösleges mondanunk, hogy a mi megyénk tipikus alföldi vármegye. Bármerre menjünk, mindenütt hatalmas kiterjedésű szántóföldek, alig belátható i síkság, a látóhatárt csak itt-ott teszi szűkebbé egy-egy kis területű erdő. Ezek az erdők 100, 200, 300 holdnyi kiterjüdésüek. Máshol az ilyen erdő meg se kottyan, nem veszik semmibe, különösen hegyes vidéken, ahol ősrengetegek boriiják a hegyek, magasabb dombok oldalát. Életet, egészséget lehelnek ezek az erdők és főként ők az okai, hogy a hegyvidéki nép a hasonlíthatatlanul silányabb élelmezési viszonyok dacára sokkal szívósabb, erősebb, hoszszabb életű, mint az alföldi. Bennünket, alföldieket a különféle nyavalyák egész légiója fenyeget uton-utfélen és mégis olyan könnyelműek vagyunk,, hogy nem szeretjük az erdőt, puszta haszonlesésből ki szeretnénk irtani valamennyit. B^késmegyében maholnap csak aradalmi erdők lesznek. Az uradalmak még megkegyelmeznek nekik, mert szükségük van rájuk a vadtenyésztés szempontjából. Békésen a fásmelléki ós Dobozon a volt uibéresi erdőben már hangzanak a fejszecsapások, amelyek egy-egy szép fd haiálát jelentik. Nemsokara hasonló sorsra jut a gyulai városerdő is, amelybe pedig ugy szeretett kirándulni az üdülést kereső gyulai nép. Gyula vezetősége már régebben elhatározta, hogy kiirtja a városerdőt és területét értnkesiteni fogja a földéhes gazdák között, a?onban ezt sem az erdőfelügyelőség, sem az erdészeti albizottság nem engedte meg. Akkor eihallgatott. Mikor azonban a békésieknek ós a doboziaknak megengedte a földmivelósügyi mi-, niszter az általunk többször ismertetett feltételek mellett az erdőirtást, Gyula vezetősége mindjárt akcióba lépett.. Az erdőfelügye'ősóg hallani sem akart ismót róla, mivel sokallotta, hogy rövid idő alatt három, egymáshoz nem is nagyon messze eső erdőt kiirtsanak, de Gyula minden lehetőt elkövetett, hogy az illetékes hatóságokat megnyerje az erdőirtás eszméjének. Egyszer még küldöttséget is menesztett a földmivelósügyi miniszterhez. A miniszter végre az erdőfelügyelősógvéleményének meghallgatása után olyan döntést hozott, hogy megengedi a városerdő kiirtását, ha Gyula egy másik határrószben ugyanolyan nagyságú erdőt telepit. Ez a feltétel nagyon nehéz volt. Teljesítése rendkívül költséges lett volna. A gyulaiak tehát alkudni kezdtek ismét. Bizonyítgatni igyekeztek, hogy Gyula talaja erdőtenyésztósre nem alkalmas, — Békéscsabai „Fiume"-! levél. — Irta : - 88 - 6. írom e levelet nem — Balogh Máriának, hanem egy messze idegenben kesergő békéscsabai urinőnek válaszként az ő karlsbadi levelére. Elsősorban is nem osztom a „magyar gyomrokról" szóló véleményét, mert a magyar gyomrok befogadó ós feldolgozó képessége igazán bámulatos. Nem kell egyebet venni, csak a békéscsabai úgynevezett „társadalmi étkezést", — magyarul pletykázást, Minden nap ujabb és ujabb s pikánsabbnál-pikánsabb „étkek" kerülnek teritékre s a jó csabai gyomrok bevesznek mindent — s nii cs tőle semmi bajuk. Hát nem jó gyomor kell ahhoz Kedves Nagyságos Asszonyom! hogy egy úgynevezett zturon, vagy barátságos uzsonnán, vpcsorán összejönnek a legjobb barátnőkés barátok— s akkor jaj, százszor is jaj annak, aki nircs jqlen, azt, mire a zturnák vége: megeszik teljesen. S egy ilyen jól sikerült zsurról aztán kielégített gyomorral távolik mindenki s a szintéren nem marad más, csak az a bizonyos pír csizma a belőle ki nem ehető lábszárakkal. Erre a bajra, (ha ugyan baj ég nem a legegészségesebb lünet) Karlebad sem jó s a hires „Sprude;" sem hasz nál neki — ehhez gyomor kell. Lássa Nagyságos Asszonyom, már magúm is majdnem beleestem ebbe a csabai bajba s ha észre nem veszem magam, ime már „pletykázni" keídeka csabai ross^ szokásokról. Pedig hát tu'ajdonképen nem erről akartam irni, hanem arra akartam térni, hogy bármilyen nagyon lelkesedik is Karisbadórt s annak összes gyógyító forrásaiért, ne méltóztassék elfeledni, hogy Békéscsaba határa, — 90.000 magyar hold — is ér valamit, — és itt van Békéscsabának a saját külön „Fiumé"-ja s előtte a „strand", ahol minden este, jobban mondva éjjel olyan élénk élet van, mint Karfsbadban nappal és akkor, ha valami „Kirchen-parádó" van. A mi „Cáebazzik"-nk vetekedik ám a „legdrágább" fürdői szórakozásokkal és kellemességekkel. Példáu', mikor Pepi hegedül s nem vagyunk egyedül, a legszebb „hacacáré" hangjai mellett egyszer csak megjelenik a látóhatáron egy üocsi, — nem a mentőkocsi — (azt Reisz főorvos ur nem engedi bán'ani) hanem — egy kocsi, amelynek olyan automobil formája van, de valamivel lassabban megyen, óránkónt 10—20 méteres sebességgel és ludja isten, a bsnzin ezen kocsi után vonuló lógáram athoz képest — fleur d' amour. Az e'öljáróság ilyenkor, ha jelen van, bifo^ja a fiilét, hogy ne hallja a város ezen hpeciaiis autobilirozására vonatkozó „dicséreteket", mi pedig, akik üdülünk, igyekszünk az orrunknak eme inkompatibilitásán túltenni magunkat. Hát nem nagyszerű egy szórakozás csak ez az „egy" is — egy gyönyörű nyári éjjelen, mint a milyenben az idei nyáron oly „sokszor" volt rés?ünk. Benn a kávéházban pedig ez alatt vigan folyik a „Lórum", mert most ez járja, úgyannyira, hogy a „eyerünk csak"-ot idestova kifogja helyebői szorítani. Különben itt van a kaíonsbanda és három napig szerenádozik s a polgárság ós katonaság a katona banda hangjai mellett fogja ápolni — az egymás közötti jó viszonyt, aminek megerősítésére szo'gál az is, hogy tegnap reggel Trebinjóből ide érkezett 500 tartalékos katonát a város megvendégelte oly formán, hogy Láng, a mindig mosolygó, de jól figyelő „Fiume"-szállodás ós vendéglős minden tartalékosnak egy pár virslit, egy korsó sört ós 2—2 perecet szervírozott a laktanya melletti gyakorló téren. És ne méltóztassék Nagyságos Asz| szonyom elfelejteni abban a hires Karlsbadban azt sem, hogy nekünk is van „fürdőnk". A közegészségügy szolgálatára emelte Francsek István 1713 ban. A legmodernebb komforttal berendezett fürdő, tágas, igen tiszta, kényelmes kabinokkal ; a tükör-fürdő tényleg olyan tiszta, mint a tükör, kivéve a zóna ós az azt megelőző ós követő napokat. Amint hallatszik, a fürdő tulajdonos most azon fáradozik, hogy belügyminiszteri engedélyt nyerjen arra, hogy az akkreditált világfürdők közé felvétessék s a belügyminiszter kilátásba is helyezte ezt, de csak azzal a feltétellel, ha az 1813-ban megkezdett ártózi-kutfnrási munkálatai befejeztetnek s az uj ártózi kut vize is fürdós céljaira fog felhasználtatni. Amint látja Nagyságos Asszonyom, olyan „szép az élet" — itthon, hogy Karisbad gyógyító balzsama, ama csábító tárca-cikke révén is csak akkor tudna bennünket innen elcsalogatni, ha „beteg kedélyünkre" még itt sem találnánk paneceát. Daamiga „mi fürdőnk" a legkényesebb igényekt t is hivatott kielégíteni, mig a tehén-csorda a főutcán jár haza, mig a levegő tisztán tartása érdekében a helyi hatóság minden i lehetőt elkövet, mig a kamatláb nem megy feljebb, mig a pletykázás meg I nem szűnik s mit mondjak még — mig a 7-ik gyógyszertár meg nem lesz, addig itthon bevárjuk, mig Nagyságos Asszonyom haza jön és élőszóval is elbeszéli, hogy Karlsbad — a magyarság Mekkája mi mindenről hires. Reményné sétálni megy. Irta: Sárándy István. Mindjárt az elején bevallom, hogy az író nem csekély zavarban van, midőn Simont készül bemutatni az olvasónak, ő ugyanis ellentótben a történelemből jólismert törekvő névrokonával,felettébb puhaszivü férfiú s az az egyetlen szerencséje, hogy nem Nándorfehérvár alatt vagy Rigómezőn, hanem a börze-palotában kell megütköznie ellenségeivel naponta. Ha a Gondviselés elvéti a dolgot s mindez megfordítva történik, akkor a mi vitéz Kemény Simonunkra ugyancsak rossz napok járnak, örökké retirál s természetesen arra sem jut ideje, hogy három szobás lakást tartson a legszebb hadierényekre emlékeztető Hunyadi-utcában. A Gondviselés azonban bö!c

a, a két Kemény Simont nem cserélte fal sem időben, sem térben, ne is csudálkozzék hát senki, ha ezekben a puskaporos napokban Kemény Simont neglizsóben, lábán papuccsal — délutáni csendes emésztés közben találja. Éppen újságot olvas, amig baljával a fekete kávéját kavargatja. A felesége szemben ül vele. Hatalmas nagy darsb asszony; azok közül való, akik egy férjet „rendben tudnak tartani". A gyermekek a fürdőszobában „török-bolgárt" játszanak, olykor olykor felbődülnek, egyébként azonban az idillikus csendet nem zavarja semmi. Kemény Simon eközben apostoli türelemmel olvas egy cikket „Gazdasági