Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1913-08-28 / 68. szám

Békéscsaba, 19 13. XL-ik évfolyam. 68-ik szám. Csütörtök, augusztus 28. BÉKÉSMEGTEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EltOFIZfiTÉSI Din : Egész évre 12 kor. Félévre ö kor. Negyedévre 3 kor. flSfizetni bármikor lehet évnegyeden beiül i«. Egyes szára ára 12 fillér. Felelős szerkesztő; <*ux.yás józsef. Laptulajdonos ; SEIHEL'SSKTr JÓZSEF. Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellem részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem artnín.ik ui«<sa Jön a pénz. Békésosaba, augusztus 27. A fehér békegalambok a közelmúlt hetekben több izben is megkísérelték a felrepülést, de egy egy ujabb aggá­lyos diplomáciai fordulat megnyíló ketrecéből kiszabaduló bonyodalom­vércsék mindannyiszor kitépték az olaj­ágat a békehozók csőréből és vissza­kergették őket a jóremények bárká­jába. Amikor a bukaresti békét meg­kötötték s a vértaraju vizek elcsen­desedése volt várható, a bécsi vihar­szögletből nagyot fujt Berchtold gróf és Kavalla előtolásával uj kötéltánco­lásra kényszeritette a békét. Jő sze­rencse még, hogy ebben a nagyon is balkezes baj keverésben még szövetsé­gesei is nagyon cserben hagyták a monarchiát s a szélzacskó erőlködése nem hozott felfordulást. De jött az ujabb csóva : Drinápoly. A török elég szemérmetlen volt, hogy a kedvező alkalom kihasználásával visszalopja Bulgáriától azt, ami rövid idő előtt úgyis jogos tulajdona volt s amit a bolgár — szintén a kedvező helyzet felhasználásával — tőle erőszakkal el­rabolt. Most meg az orosz csörgette a fegyvert. Ohó, a bolgárt már eléggé összetörtétek, segitettem én is, mert nem akarta az uszályomat hordozni, de egészen felfalni nem hagyom. Ha a török ki nem sétál Drinápolyból, majd én besétálok Örményországba. De jött nyomban a felelet a nyugati szomszédtól, a némettől. Oda ugyan nem sétálsz be Atyuska olyan könnyű szerrel, mert Örményországban nekem fontos üzleti érdekeim vannak. A bag­dadi vasutat egykönnyen nem enge­dem . . . Igy festett még legutóbb a hely­zet. Az orosz gondolkozott s az okos BekésmBgyei Közlöny tárcája Csoda. Irta: Cslte Károly. Luca napja meghozta a telet. Kora hajnalban megeredt nagy pelyhekben a hó s esett egész estig Újjongtal: az is­kolából kijövő gyermekek a féltérdig érő hóban. Nekik az nagy öröm volt, nem ugy az özvegy Csap'ónó tanitóné asszonynak, ki a kis udvari szobácská­jának pitara elől lapátolta el nagy nyö­gésekkel a havat. — Istenem, Istenem! — sóhajtott E ihenésül a lapátra támaszkodva, — csak át ez a tél ne volna. Nyáron is alig­alig tud élni az ember a kis nyugdíj­ból, igy télen pedig menni kell 'tüzelő­fára ! Még hat lapátnyi havat sem tudott odébb dobni, már teljesen kifáradt. Az alatt egy kis mosolygós, kerek arcú leány szökdécselt be az utcaajtón, „Tél az idő, fényük a hó . . ." dalocskát dudorászva. Házigazdájának, a jómódú Kovács András csizmadiamesternek volt a tiz éves Esztike leánya. Most jött meg az iskolából s meglátta azonnal az öreg tanitóné asszonyi, csengő hangon kiálltott hozzá: — Néni, néni! ne fáradjon vele, nem magának való. Ellapátolom én a havat, csak a táskámat teszem le előbb odabent. Pár perc múlva kezecskéjében volt a lapát. Kipirult, rózsás arcocskájára szaporán hulltak a hóvirágok. — Te kis, angyali lélek, te! — ára­dozott az öreg néni. — Nem is tudom, mi lenne velem tehetetlenségemben, ha te nem volnál mindenben segítsé­gemre . . . megfontolásban kijelentette, hogy Dri­nápoly nem képez casus bellit s a maga részéről is hozzájárul a nagy­hatalmak ama felfogásához, hogy ma­radjon a töröké. Marad tehát a tö­röké, de Kirkkilissze a bolgárnak jut s ehhez Konstantinápolyban is hozzá­járultak, mert ott most nagy a boldog­ság, hogy az izlam szent városát, Dri­nápolyt visszafoglalták. E pillanatban egész Európában nincs füstölgő csóva. Európa egéről az utolsó felhő is eltakarodott. A fran­cia diplomácia érdemes munkát vég­zett a béke megőrzése érdekében s örömmel állapítja meg, hogy a fran­cia diplomácia a diplomáciai hadjárat­ból súlyban és tekintélyben meggya­rapodva került ki. Ezt Berchtold tény­leg nem mondhatja el az ő vezetése alatt álló diplomáciai hadsereg ered­eredményeiről. A diplomácia tehát ez egyszer tel­jes harmóniában zengi a békét. De ez a ritka egyértelműség se győzhetné meg a közhangulatot arról, hogy -az, amit a szócsavarás és titkolódzás hi­vatalos laboratóriumaiban kotyvaszta­nak, nincsen ujabb hamisság nélkül, ha egyébfajta békegalambok is nem állnának a békehirdetők sorába. De megszólalt a pénz őfelsége is és ki­mondotta, hogy kibúvik védbástyái mögül s a piacon sátrat üt; mert csak­ugyan béke van. A pénznek pedig hihetünk, ha helyzetképet fest; mert a legagyafurtabb diplomatánál is fino­mabb szimatja van, hazudni pedig nem tud. Ha nem hisz a békében, nem is tesz ugy, mintha hinne, hanem elbu­vik a veszedelem elől. Ha pedig hisz, nincs hatalom, amely zár alatt tartsa, mert sajnál minden percet, amelyet tétlenül és kamatozatlanul tölt. Az történt néhány nappal ezelőtt, Mig a kis Esztike a havat takarította , félre az útból, az alatt az öreg néni a . konyha földjére telepedve egy hófehér ' ludat tömött kukoricával. A kicsike előbb végzett a dolgával, mellé gugolt ő is. Meg-meg simogatta a ludacska fejét. — Lásd virágom, ha Isten engedi, ennek az árán jön majd haza az ón kis árva Béla unokám a karácsonyi vakációra; — mondta az öreg néni. Igazán?! — csapkodta össze a hó­tól nedves, kis kacsóit örömében a le­ányka s megcirógatta ismét a ludacskát. — Bizony, máskép nem tudnám ( hazahozatni szegény, kis unokámat. Pe­dig ug.y-e lelkem-galambom, te is tudod, mennyire hazakívánkozik az ón sze­génységemre. Akárcsak mint az édes­apja egykoron. — Az ám, a múltkori levelében már említette; — bizonyította a kis Esztike s megkérdezte, hogy nem jött-e tőle azóta levél? — Nem irt azóta, kis virágszálam. Nincs ám szegénynek pénze bélyegre. Különben te is tudnál róla. Hivattalak volna felolvasni a levelét, mert magam nem tudom már egy sorát sem olvasni, annyira elgyengült a szemem. Az ajtón kívül erős lábdobogás hallatszott, csizmájáról verte le valaki a havat. Fürgén, mint egy kis evet, ugrott a leányka ajtót nyitni. A levél­hordó volt s levelet nyújtott be. — Levél, levél! a Bélácska irta. Felbonthatom, kedves néni? — kiáltott fel kitörő örömmel a kis Esztike. — Bontsd ga'ambom, gyermekem. Addig katrócba teszem a ludat. A kis diák levele most is nagyobbrészt arról szólt, hogy haza szeretne jönni a ka­rácsonyi szünidőre. Kérdezősködött a kis Esztikéről is. Hogy tanul ? Nincs-e valami baja ? . . . Különben is jól tudta, hogy egy nagy budapesti pénzintézet több millió korona értékű váltókat küldött az angol piacra leszámítolás végett. Hasonló kísérletek az elmúlt év folyamán több izben történtek. Min­dig eredménytelenül. Az angol pénz kosarat adott. Abban küldte vissza a váltókat. Most elmaradt a kosár s a váltók is Londonban telepedtek le; a pénz pedig udvariasan áthajózott a csatornán, vonatra ült és meg sem állt Budapestig. Itt vagyok, ha kellek, sőt hozok biztatást is. Van még belőlem elég odaát a Themse partján. Szíve­sen jő, ha illendő formában hívják és salvus conductus-ról biztosítják. Igy beszél a pénz, hozzá az an­gol pénz, a legjózanabb valamennyi pénzek között. Beszél és cselekszik s ez a cselekedete nyomósabb érv a béke mellett, mint Pichon kijelentése és a diplomáciai horoszkóp egyéb jóslatai. A teljes bizonyítékhoz most már csak az utolsó csattanó érv hiány­zik. Kezdje meg az angol bankráta a hegyről a leereszkedést, a többi álla­mok bankkamatlábja alig várja, hogy a jó példa nyomába indulhasson. Ha lesz pénz, ami már van és olcsó pénz lesz, ami még nincs, akkor az ország elapadt gazdasági véredényeiben ha­marosan bő lüktetés indul meg s annyi félbemaradt és meg sem kezdett munka mihamar befejezéshez jut. A vármegye és az igazolványos altisztek. A miniszter a dijnokok ellen. Az a törvény, amely az igazolvá­nyos altisztek elhelyezéséről intózdik: rendkívül sok keserűségnek ós bonyo­dalomnak lett már az okozója. A tör­vény szerint ugyanis ugy az állami, , ki irja neki nagymamája helyett a le­veleket. ' — Haza jöhotsz gyermekem, haza, haza! mondogatta az öreg néni. — ír­juk meg neki, kis virágom, minél előbb, hogy jöhet. Hadd örüljön a sze­gény gyermek. — Jó lesz néni, — mondta boldogan ugra bugrálva a kis leány — irjuk meg még ma. Előbb azonban hazanézek, megmondom mamámnaK, hogy ne ke­ressenek addig. Azzal elszaladt a kis Esztike. Egy | almát kórt a mamájától, melyből na­gyokat harapva sietett vissza az öreg nénihez. Arra az már meggyújtotta a lámpát s a kályhába készült begyújtani. De a nedves fa oly soká fogott tüzet. Biz' a kis Esztikének összegómberedtek az ujjacskái, mig az öreg néni unoká­jának szóló levelet diktálta neki leírásra. Már a levél borítékát irta a kis le­ány, mikor az öreg asszony felkelt ülő­helyéből : — Jaj, hogy elfelejtettem vizet tenni a ludam elé. Azonnal jövök kicsikóm. Jött is rögtön, kétségbeesve, köny­beborult arccal, ölében a hizóluddal, mely egy lógzőcsővébe tévedt kukorica szemtől megfulladt azalatt, mig a levél­írás törtónt. Nézd, vége van, megfulladt! . . . Jaj Istenem, nem jöhet haza az a sze­gény gyermek Karácsonyra! . . . Tépd széjjel azt a levelet leányom. Mást kell majd irni helyette. Azzal kitette az elpusztult jószágot a konyha földjére s görcsös zokogás­sal borult rozoga díványára. A kis Esztike szeme is megtelt ra­gyogó gyöngyszemekkel, melyek arcocs­káján végig gurulva hulltak a kezében szorongatott levólre. Sokáig állt ott némán, nagy fájdalommal kis szivében, mig végre kiosont onnét. Kiadóhivatal: Telefonom 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, bova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 flilér. mint a törvényhatósági kezelő tisztviselői, altiszti és szolgai állásoknál előnyben részesitendők az igazolványos altisztek. Nagyon gyakran megesik emiatt, hogy érdemes, sok évet szolgált kishivatal­nokok elednek az előléptetéstől, mert még ha a közvetlen felebbvalóik mellet­tük vannak is, a miniszterek mereven ragaszkodnak a törvényhez ós kitűnő állásokba nyomnak be egy-egy félig analfabéta baka, vagy huszárőrmestert. A hadseregnek haszna van ebből az intézkedésből, mert mindig többen és többen jelentkeznek „?upások", akik eltöltik a 12 évet és kineveztetik magu­kat valamelyik kényelmes állásra. A katonai évek még a nyugdíjba is szá­mítanak. Amilyen előnyös a törvénynek ez az intézkedése a katonaságra, ép olyan hátrányos a polgári efemre. Ezért olyan nagy miatta az elógületlensóg. Gyakran megesik, hogy nagy befolyással biró hivatalfőnökök exponálják magukat az ő kiszemelt, ismert és arravaló embe­rüknek az érdekében ós hiába. Ennek a következménye az, hogy képzettebb fiatalemberek mind ritkábban ós rit­kábban pályáznak kezelő tisztviselői állásokra. Lassankint e tekintetben az állami ós közigazgatási hivatalok való­sággal hadastyán menhelyekké válnak és a publikum kaszárnyában érzi magát, mikor végig tekint a marcona, szúrós tekintetű hivatalnokokon. BékÓ3vármegye alispánja, Ambrus Sándor, szintén azok közé tartozik, akik nincsenek megelégedve az igazolványos altisztekre vonatkozó rendelkezésekkel ós szeretne valamiképen korrigálni rajta a vármegyénél alkalmazásban levő dij­nokok érdekében. Ugyanis kórdós me­rült fel a tekintetben, hogy a rend­szeres dijaoki állásokra kinevezett egyé­neket az Írnoki ós más kezelő hivatali állások betöltésénél az igazolványos altisztek szintén megelőzik-e, vagy pedig a dijnokok „kebelbeli" alkalmazottak­nak tekintendők-e. Ez esetben ugyanis az igazolványos altisztek nem előzik meg őket. Ezt a kórdóst a miniszter a dijaokok hátrányára döntötte el. Most ismét felmerült a vita abban a vonatkozásban, vájjon ha a rendsze­Hosszantartó sírásában elaludt az öreg néni. Kis unokájáról és ludacs­kájáról álmodott, Egyszerre jöttek be a szobaajtón mind a ketten. Elől a lud gágogva, utána a fiu mosolyogva. Mellé álltak. A lud szoknyája alját csipegette s unokája pedig a kezét csókolta meg. Hirtelen felébredt. Szeme még most is nedves volt a könnytől. Megdörzsölte, hogy ébren van-e, vagy álmodik ? Mert a gágogást még most is hallotta. Fel­kelt s kinézett a konyhába . . . im a lud a padra tett vizesdézsába nyújto­gatta a nyakát. — Oh, én Uram-Istenem ! . . . hogy köszönjem meg ezt neked?! — sóhaj­tott fel szent ihlettel az öreg néni. Majd ölébe vette a ludat s össze-vissza csókolta. * A kis Esztike korán lefeküdt. Azt mondja mamájának, hogy igen fáj a feje. sszekuporodva bujt az ágyába, láz reszketé kicsi testét s folyton rzt suttogta összeku'csolt kezecskékkel: — Édes jó Istenkém, segits meg engemet! . . . Édes anyja még kinn foglalatosko­dott a házkörüli teendőkbe S egyszer csak kikelt arccal jött a szobába. — No apjok, — mondta némi el­keseredéssel a csizmataipat kopácsoló urának — nekünk csak nincs szeren­csénk a ludhizlaláshoz. Megfulladt megint a szerencsétlen, mint a tavalyi, egy szem kukoricától. — Üsse a part, — mondta moso­lyogva a májsner, — legalább nem adod el; megesszük magunk. Nagy magyarok. Irta: Hankó Vilmos A magyar faj tele van erővel és I tehetséggel. Ereje legerőteljesebben nyi­[ latkozik meg a mathematika-, a főid-

Next

/
Thumbnails
Contents