Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) január-június • 4-51. szám

1913-06-26 / 50. szám

Békéscsaba, 19Í3. XL-ik évfolyam. 50-ik szám. Csütörtök, junius 26. f BEKESMEGI X POLITIKAI LAP reiefon-szám; 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EltOHZBTÉS! 013 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre » kor. KíSfiictnl bármikor lebet évnegyeden belül 1». Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő: GÜLYÁ8 JÓZSEF. Laptulajdonos: S2sIjaKI»SZ!£Y JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szAm 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova s hirdetések és az slőfisetési pénzek küldendők. A hirdetési díj készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-beri «gy sor közlési dija 50 fillér. Pályaválasztás előtt. Békéscsaba, junius 25. A vizsgálatoknak immár vége van s kiosztották a bizonyítványokat

1. Aki érettségihez jutott, az most már törheti is a fejét, hogy a mai súlyos viszonyok közepette, ugyan melyik pályát válassza, amelyen azután boldogulni is lehet. Köztudomásu dolog, hogy a tudományos pályák annyira tuízsufoltak, hogy ember legyen a talpán, aki képes a nagy tülekedésben magának olyan helyet kiszorítani, amely a mindennapi kenyeret biztosítja részére. Az öregebb lateinerek féltékeny szemmel tekintenek minden uj jövevényre s a helyett, hogy segitőkarjukat nyújtanák a tapasztalatlan fiatalnak, igyekeznek még jobban elnyomni a törekedőt s reáfekszenek, hogy minél hamarabb dőljön ki a — strugle for life-ben — az élet nehéz küzdelmében. Az egyetemek hallgatósága évrőlévre szaporodik. Hiába reformálják, hiába szigorítják, nehezítik a diplomás pályákat, azért a mi ifjuságunk majd 90 százaléka mégis erre a pályára tódul, de csakis azért, mert szük látóköre nem tud hova igazodni. Bizonyos, hogy a pályaválasztás gondja nem is annyira a serdületlen s bizonyítványa révén „érett" ifjúságunkra nehezedik, mint inkább a szülőkre. A szegény szülőkre, akik tenger gondot s anyagi áldozatot szenvedtek el már csak addig is, mig a tudományos fórumok csemetéjüket az élet küzdelmeire érettnek nyilvánították s most hamarjában, azalatt az egy- két hónap alatt, mely rendelkezésükre adatott, nem is tudhatják, melyik legyen az a kenyértadó pálya, melyen azután gyermekük tényleg boldogul is. Vájjon ki tudna, jobban mondva, ki merne tanácsokat adni valakinek is, hogy a mai viszonyok között minő pályát válasszon ?! Tudunk-e olyan megélhetési lehetőséget, mely mentes minden megpróbáltatástól ? ! Van-e olyan foglalkozási ág, mely a konjunktúrák átkos hatásának ki ne legyen téve ? ! Ugyebár nem ! Az egyszeri bölcset ugyan egy leérettségizett fiatalember megkérdezte, hogy minő pályát ajánlana néki, melyen feltétlenül boldogulhat s a bölcs szolgált is jótanácscsal az ifjúnak, midőn azt ajánlotta neki: legyen milliomos ! Mi azonban ilyen jó tanácsokkal nem szolgálhatunk, noha bizonyos, hogy ez a pálya a mostani szomorú közgazdasági viszonyok mellett nemcsak a legjövedelmezőbb, de egyben a legjobban mentesít az élet nehéz küzdelmei ellen. Ügyvéd, orvos, pap, tanár, mérnök, építész már annyi van ebben a szerencsétlen országban, hogy azok már szinte egymásra vannak utalva, ha megélni óhajtanak. A diplomás pályán élők már szükségesnek találták, hogy korlátozzák a pályájukra tódulok számát, de természetesen kevés eredménynyel, mert a statisztika azért évrőlévre azt mutatja, hogy mindig nagyobb és nagyobb számmal sietnek ifjaink a diplomás pályákra. Viszont kereskedelmünk és iparunk nem vegetál. Nagy lépést haladt előbbre. A tanult, szorgalmas, takarékos kereskedő és kivált iparosnak fényes ekszisztenciát hozhat. Mégis, miként a fehér holló, alig megy erre a pályára érettségizett emberünk. Az agrikulturális pálya sem kecsegtet legkedvezőbb kilátással, itt meg viszont országunk speciális viszonyai nehezítik meg e hivatást, csak annak adván puha kenyeret, akinek jó sorsa gazdag szülőket adományozott. Igy mégsem maradhat más egyéb hátra, mint az ipari s kereskedelmi pálya kihasználása. Itt mégis találhatunk olyan területeket, melyeket az éhes kényszerűség még nem használt ki annyira s amely még kedvező viszonyok mellett inkább biztosítja azt a megélhetést, mely legalább a gondoktól kimélli meg az illetőt. Most ezekben a nehéz időkben nem tehetünk más egyebet, mint komoly szavunkkal figyelmeztessük a szülőket: jól gondolják meg, hogy minő pályát választatnak gyermekeikkel, mert később azután, mikor elkészültén s segitőtámasz nélkül indulnak az élet nehéz útjára, már legtöbbször későn érkezik a megbánás és mit sem segít a pályatévesztett individuumok keserves küzdelmein. A megyei közkórházról. Önálló villanytelepe lesz. A kórházi bizottság ülése. A mindenfelől összesereglett orvosok már Gyulán vannak és szedegetik magukba a továbbképző tanfolyamon az orvosi tudomány ujabb tanulmányait, ügyszólván állandóan a közkórházban tartózkodnak, amelynek hatalmas arányai, modern ós célszerű berendezése bizonyára elragadta őket is. Ez a körülmény és orvosi karának kiválósága volt az oka annak, hogy a belügyminiszter az orvosi továbbképző tanfolyamok egyikének székhelyül a gyulai kórházat szemelte ki. Ilyen kitüntetésben az országnak mindössze csak öt kórháza részesült. Ezen 'a környéken, illetve mondhatni az egész Alföldön, csak a gyulai. Csak a szennyvizderitő vei van sok baja a kórháznak. Arra már nagyon sok pénzt elköltöttek és hiába. Fognak még ezután is költeni ós talán szintén hiába, nincs olyan ülése a kórházi bizottságnak, amilyen a szennyvizderitő ügye szóba ne kerüljön. Szóba került a kórházi bizottság legutóbbi ülésén is. Ezenkívül a kórháznak több fontos ügyével is foglalkozott a bizottság. A szőnyegen fekvő tárgyak a következők voltak : Mindenekelőtt dr. Berkes Sándor igazgató általános jelentésót tette, hogy a bateg felvételek 154-el, mig az ápolási napok száma 2986 tal több, miot B mult óv hasonló időszakában. Bejelentette az igazgató-orvos azt is, hogy a szennyvízgyűjtő átalakítási munkálatai, amint azt a bizottság legutóbb elhatározta, folyamatban vannak. Megengedte a bizottság az igazgató előterjesztésére, hogy az orvosi tanfolyamot látogató orvosok önköltségi árban a kórházban étkezhessenek. Yalla József, ki a kórházi építkezések alkalmával a mozaikburkolási munkálatokat teljesítette, 200 korona kártérítést követel a kórháztó'. A bizottság a kórelmet elutasította, mert a kártérítés alapjául felhozott tényállítások nem felelnek meg a valóságnak. Papai és Náthán budapesti cégek által szállított kerti padokat az átvételi bizottság mint mag, nem felelőket viszszautasitotta. Most azután, minthogy a vállalkozók a 22 korona egységárat 14-re szállították le, a padokat a bizottság átvette. Kimondotta a bizottság, hogy a t munkásbetegsególyező pénztár ós az alapítványok terhére ápolt III. osztályú betegek, ha Il-od és Ill-ad osztáiyu A falu kincse. Irta : Földi Barna. Vonaton utaztam ós a vasúti kocsiban két élénken beszélő földmivelőt hallgattam. Érdekes beszédjük volt. Annyira érdekes beszédjük, hogy érdemes itt nagyjában leírni. Már régebben beszélgethettek s hogyan indult el a gondolatuk, azt nem tudom ? Azt mondja az egyik magyar a másiknak. — Pedig állítom ós meg se másítom a vélekedésemet, hoiy a falunak is lehet kincse. — Talán az a sok gyerek, akik utcáikon szaladgálnak. — Azok is. Minden ország olyan gazdag, araennj'i a dolgos keze. És a gyerekekből válik a dolgos kéz. De most nem arra gondolok. Arra gondolok, hogy milyen elmaradt volt a mi falunk móg akkoriban, mikor a kincsünkkel nem törődtünk. — És most törődnek ? — De nagyon ! Látni fogja mindjárt, j útitársam. A vonat egy fordulón a mi községünk határába ér. Mindjárt láthatja. Utazott-e itt előbb ? — Valami öt éve. Ugy emlékszem, hogy a falujok határmesgyójón a községi legelő van. Tán ott van a kincsök. — Ott bizony, mindjárt meglátja. Akkor ugyan elhanyagolt helyen találták meg á kincsöket. A mi községi legelőnk is csak csufolásképpen nevezhető legelőnek, mert annyira lósóska, a savanyusfü, a kutyatej, a Szerbián tüsök rajta, — de a maguké • mikor ez ezelőtt öt év évvel erre utaztam — móg jobban el volt hanyagolva. — Mindjárt meglátja. Eközben a vonat egyet kanyorodott. Akácfákkal, majd gyümölcsfákkal beültetett legelő mellett haladt el a vonat. A két ember szótalan volt. A falubeli mosolyogva nézett a csodálkozó magyarra, a ki — minél jobban a község felé haladtunk, — annál jobban kinyitotta a szemét, ümögve rázte a fejét. Magam is kíváncsian néztem csodálkozásának okát, a bujazölden diszlő legelőt. Valóban nem lehetett mindent a dus májusi esőknek tulajdonítani. Haragos bokros, kövér fü, szép zöld pázsitja terült el. Ezzel a legelővel, ha igaz az előbbi kijelentés, csoda törtónt. Nem volt itt hirből se semmiféle alkalmatlan, a legelőt csúffá tévő fü. Szép, dus perje ós rótifü kinálkozott a jószágnak. S szép cimeres-jószág legelt a kövér gyepen. Bonyhádi piros-tarka tehenek, szép szimmenthali címeres bikák. A tehenek tele tőgye jelentette, hogy itt a jószág bő legelőre talál a szép községi gulyának értékes állatai, azt jelentették, hogy abban a községben jövedelmező állattenyésztést űznek ós tudják azt a régi regulát „Kinek sok a jószágja. Sok lesz annak trágyája; Kinek sok a trágyája, B;ven terem búzája!" Végre a csodálkozó magyar megszólalt : — Varázslat történt, varázslat! Mit csináltak itt maguk ? Nem is tudok erre a helyre ráismerni. — Jól mondotta: — szólt a készüli dő — hazaért magyar. Ezt a mi legelőnket igazán csak csúfolódásból hirdették községi legelőnek. Kegyetlenül el volt hanyagolva. A jószág csak tengett, lengett, rajta. A faluban emiatt kevésnek volt tehene, mert kézből, a sovány földön termett takarmánynyal senki sem győzte. Emiatt a nép állandóan szegényedett, mert a föld minden évben kevesebbet termett, aminek igen érthető oka az volt, hogy kellő számú jószág nélkül nem trágyázhattuk a földünket. Ebben a siralmas helyzetben a földmivelésügyi miniszter kiküldöttje nyitotta föl szemünket. Olvastuk az újságban, hogy a miniszter olyan elhanyagolt községeknek, mint a mienk, ahol legelőn már semmi fü sincs és a kihajtott jószág koplal rajta, segélyt ad a legelő rendben tartására. Folyamodni kell és kérni kell szaktanácsot, olyan szakértőnek ingyenes leküldósót, aki tervet készítene, hogy lehet a közleaelőt rendbe hozni. Hogy nekünk milyen munkát kellett rajta végrehajtani, azt, miután mindjárt beér a vonat, el nem beszélhetem, de bízvást mondhatom, hogy ha a közlegelőnek rendbehozásával volt is bajunk, nekünk megérte, mert az lett a mi falunk kincse. Mióta olyan jó legelőnk van, azóta boldogulunk voltaképpen. A föld többet terem. Én például — miközben tarisznyáját a vállára akasztotta — csak kótkózi napszámos, házas zsellér vagyok a falumban és ezen a dus legelőn kót címeres tehenem legel. A közlegelő a munkásembernek nagy kérdése. Egy községnek se szabadna lenni, ahol a közlegelőt elhanyagolják. No, Isten áldja. A vonat tovább ment. A csodálkozó magyar felém fordulva igy szólt: — Csodálatos. Ezek ügyes emberek. Nem panaszkodnak, de tesznek. Csakhogy nekik könnyű. Mégis az úrbéri rendezés hagyott nekik legelőt, de amely községek felszántották a legelőt és most nincs egy talpalatnyi legelőjük sem, azok mit csináljanak? — Azok vegyenek — mondtam ón. Arra is nagyon okos törvény van most. Az országgyűlés megalkotta a Földhitelintézetek Országos Szövetségét. Ennek egyik föladata az, hogy egyes legelőt vásárolni akaró községeknek a vételre minden haszon nélkül kedvező kölcsönt adjon. És pedig teljes vételárat' A vótelári részleteket a községek aztán vessék ki a legelőre hajtott jószág után fübórbe s évek múlva olyan legelöt szereznek, amelyre a községi lakosok jószága ingyen járhat, de még akkor is jó lesz egy kis fübórt szedni, hogy a legelőt trágyázhassák, gondozhassák, ha kell, fűvel bevessék, gaztól irthassák. — Köszönöm a jó tanácsot. Bárcsak hallgatnának otthon rám az emberek ős ezt megcsinálhatnánk. — A község órdekóben kívánom, hogy meghallgassák, mondottam búcsúzás közben. Költségvetés. Midőn Ponoignon Viktor először játszott a börzén, elveszített tizenkétezer frankot. Belátta, hogy igen ostobán kombinált s egy álmatlan éj után behívta irodájába a feleségét. — A börzén elvesztettem tizenkétezer frankot . . . — Na hallod . . . — Kérlek, csak ne olyan hevesen. Ha százezer frankot nyertem volna, kedvedre lenne. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy a kiadásokat meg kell szorítanunk. — Nagyon kedves! — Először is elküldöm Júliát, aki negyven frankot kap havonta s majd fogadsz egy ügyes mindenes leányt, ki tizenöttel is megelégszik. Ponoignonné ajkait biggyeszti;