Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) január-június • 4-51. szám

1913-01-23 / 7. szám

Békéscsaba I

{)í3 XL-ik évfolyam. 7-ik szám. Csütörtök, január 23. POLITIKAI LAP Telefon-szám : 7. Szerkesztőség : erenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Megjelenik hetenkint kétszer: v-isárnao és csütörtökön. ElrOHIZtiTÉSI DI3 : Egésí évre 12 kor. Félévre 0 kor. Negyedévre 3 kor. £lSfizctni bármikor lehet éuneaveden belül i». Egyes szám ára 12 fillér KcziraioK nem íidain.tk Felelős szerkesztő: RüITÁS JO"ÍBEF. Laptulajdonos; i -r

rrTp r.frTSY J07.3EF. Kiadóhivatal: Telefon-szim 7. Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Az analfabéták. Békéscsaba, jan. 22. A választójogi törvényjavaslathoz mellékelt statisztikai táblázatok bevezetőjében egy nagyon szomoiu mondat is található, amelynek kulturális jelentőségét maga a bevezető is tisztán látja. Azt mondja ugyanis ez a mondat, hogy a (24 éven felüli) magyar analfabéták száma szemben és ellentétben a nemzetiségi analfabétákkal nem hanyatlott. Vagyis ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy amig az utolsó tiz esztendőben, de főkép az Andrássyféle választói reform óta, amióta nyilvánvaló lett, hogy az irni-olvasni tudásnak fontos szerepe lesz a választói reformban, a nemzetiségek minden lehetőt elkövettek analfabéták csökkentésére, addig a magyar anyanyelvű analfabéták száma egyáltalában nem fogyott. Ezzel a szomorú ténynyel szemben mindenekelőtt meg kell állapitanunk, hogy azért sem a magyar analfabéták, sem más tényezők különkülön nem felelősek, hanem felelős azért mindenki, akinek némi köze van is a dologhoz, főleg pedig, akinek köze volt a dologhoz. A magyar analfabéták oktatásáért évtizedeken keresztül semmi sem történt. Négy évvel ezelőtt gondoltak erre először, amikor — ezt is csak társadalmi uton — megszervezték az Országos Közművelődési Tanácsot, amely — tisztán a belső vezetés önkéntes elhatározására — működésének súlypontját az analfabéták oktatására helyezte. Ez az intézmény ma az egyetlen, amely a magyar analfabéták oktatásával foglalkozik, s három év alatt mintegy félszázezer analfabétát tanitolt meg írni-olvasni. Hogy nem többet, annak egyedül a pénztelenség ' az oka. Csak a jelen kormányzatnak 1 jutott eszébe a Közművelődési Tanács céljairól költségvetésileg gondoskodni, egyben pedig az7al is szolgálja a tanács céljait, hogy választójogi törvénytervezetben a Közművelődési Tanács által szervezett analfabéta-tanfolyamokon nyert bizonyítványokat az irni-olvasni tudás bizonyítékának tekinti. Ez utóbbi intézkedés remélhetőleg nagyban hozzá fog járulni ahhoz, hogy a magyar analfabéták minél tömegesebben látogassák a teljesen ingyenes tanfolyamot. Mert sajnos, ilyen külső biztatásokra szerfölött nagy szükség van. A magyar analfabéta rendkívül indolens és hihetetlenül utilitarisztikus. Nemcsak sz nem csábítja a tanfolyamok látogatására, hogy ott megtanul irni-olvasni, hanem még az hidegen hagyja, hogy a tanfolyamokon minden faneszközt ingyen kap meg. Igen gyakori eset, hogy a tanfolyam látogatásáért külön napidijat kér, azzal érvelvén, hogy hiszen ha ő azalatt az idő alatt, amig a tanfolyamon részt vesz, havat lapátol, vagy fát vág, megkeres néhány hatost, ki fogja neki tehát megtéríteni ezt a pénzbeli veszteséget ? Lehetetlen emiatt azonban teljesen a magyar parasztot okolni. Nálunk a közfelfogásból abszolúte hiányzik — még félig intelligensebb rétegben is csak frázisként szerepel — az a tudat, hogy a tudás csakugyan ér valamit. A nép körében pedig se nem tisztelt, se nem irigyelt a tanult ember. Öszszefügg ez a kérdés a magyar lateiner elem nyomoruságával s összefügg a közélet nagy kulturátlanságaival is. Érthető tehát, ha a paraszt analfabéta nem nagyon töri magát a tudás után. Azzal, hogy a választójogi törvénytervezet választói jogosultságot biztosit az analfabéta-tanfolyamot sikerrel végzettek számára, nagy lépés történik ezen tanfolyamok népszerüsitrse érdekében. Nem ideális állapot ugyan, mert csak a hasznosság szempontja fogja az analfabétát a tanfolyamokra bírni, de végeredményében ez nem is döntő. A fontos az, hogy mindenki tanuljon meg irni-olvasni. hogy miért tanult meg — mindegy. Még akkor is mindegy, ha az ok: haszonlesés. Mert feledjük, hogy Magyarországon vagyunk, ahol a kultúra nem közszükséglet s ahol a köz nem kényszeríti az embereket a kultura útjaira. Itt ma még a kultura se nem öregit, se nem eszköz. Türt, söt hiányát soha nem érzett valami E sorok irója nem egyszer hallotta, amikor a falu tanítója lehetetlenül tökéletes leleménynyel biztatta az analfabétákat a tanfolyamok látogatására. S e biztatásban minden sze- ; repelt (váltó, újságolvasás) csak épen az nem, hogy: ha tanul, tudni fog kend. Mert ez értéktelen a paraszt előtt. Ellenben azt is hallottam, ami- ' kor egy Somogy vármegyei község ' tanítója utolsó argumentumul azt vágta ki az analfabéták előtt, hogy : ha megtanulnak kendtek irni-olvasni, szava- ! zati joguk is lesz! Amire mérsékelt tetszés, dörmögés után azt kérdi az egyik magyar: — Aztán — tanitó ur — mennyit fof^ok én akkor kapni a szavazatomért ? Ez nem anekdota s mindenki, aki foglalkozott e kérdéssel, tudja, miféle nehézségek árán lehet csak a népet a tanfolyamlátogatásokra rábírni. Tudja azt is, hogy az erdélyi oláhok között órák után pálinkát osztottak ki, csakhogy népszerűsítsék a tanfolyamokat s vizsgálatok helyett nagy áldomásokat csaptak oláhjaink számára. Bármennyire erkölcstelen is ez, bizonyos, hogy az analfabetizmus ellen csakis hasonló eszközökkel lehet küzdeni s azt hisszük, nem is lennénk | túlságosan erkölcstelenek, ha gondos- I kodhatnánk arról, hogy a most már államilag támogatott analfabéta-tanfolyamok hallgatósága pénzbeli jutalomban részesüljön. Mondjuk negyven koronát kapjon mindaz, aki sikerrel vizsgázik. Ennek volna hatása s ettől az eszköztől nem szabad visszariadnunk, ha csakugyan fontosnak tartjuk az analfabetizmus csökkentését. Mert idealizmusból nem ül be a nép az iskolapadokba, de a napszámért irniolvasni is megtanul. Ez igy van s ezt csak a hozzánemértés és a farizeuskodás tagadhatja. Gyula pótállamsegélye. Huszazer koronát kapott. Pár héttel ezelőtt megirtuk már, hogy Gyuláról egy küldöttség járt Budapesten a belügyminiszternél és a földmivelésügyi miniszternél. Az elsőnél a tisztviselők fizetésrendezése, illetve a pótállamsegély ügyében volt a küldöttség, a másiknál pedig a városerdő kiirtása ügyében. Az ut egyáltalában nem volt hiábavaló, mert mindkét helyen igen szives fogadtatásra talált a küldöttség, ami főként dr. Lukács Györgynek, Gyula országgyűlési képviselőjének köszönhető. A nagy befolyással biró képviselő vezette ugyanis mindkét miniszterhez a küldöttséget és ő volt Gyula érdekeinek is a szószólója. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a gyulai küldöttség utja az óhajtott sikerrel járt és hogy a miniszterek nemcsak puszta Ígérettel bocsátották el, á la Wekerle, hanem amit Ígértek, azt be is váltották hamarosan. A fontosabbik ut a belügyminiszterhez vezetett. A városok segélyezéséről szóló törvény értelmében ugyanis Gyula 28000 korona államsegélyt kap már két év óta. Az állairs

3gély nem növekedett ebben az évben sem, dacára Bekésmegyei Közlöny tarcaja* Távozóban. Bejárom még egyszer az erdőt, a rétet, Elbúcsúzom tőlük, messze hiv az élet. Könnyes szemmel nézek végig a határon, Mint kedvesem képét a szivembe zárom. Hallgatom még egyszer a Nagyság zúgását Suttogó erdőben vadgalamb bugását, Havasok aljáról a kürt méla hangját, Fatornyos templomnak csendülő harangját. Érzem: majd a lelkem ide vágyik vissza, Hiszen itt domborul édes anyám si?ja ! Kihűlt testem bárhol fogják eltemetni, Ide száll majd lelkem álmodni, pihenni I Grigássy Jánosné. Zsófia levele Irta : Dánielné Lengyel Laura. Köszönöm kedves barátnőm, hogy gondolt reám. Köszönöm finom és nobilis hangú üdvözletét és ha akarja tudni imprfrs-ióiuiat, hát ime : Oit álltam az emelvényen az elnök mellett. Hallgattam bemutató és üdvözlő szavait. Igyekeztem figyelmesen hallgatni, ám nem igen tudtam követni gondolatmenetét. De ugy tetszik nekem, az elnök igen erősen és feleslegesen sokat hangozta ta női mivoltomat. Minek az? Igaz, hogy ón vagyok az első asszony, akit a francia akadémia hilhutatlanai közzé választ. De végre is, mi köze ehhez az én nővoltomnak? Ha voltak asszonyok, akik megérdemelték előttem is ezt a tisztességet, ugy igazságtalanság történt velük, mert meg nem kapták. Az elnök helyesebben teszi, ha tőlük kér bocsánatot, minthogy engem dicsőit. Ha padig egyedül én szolgáltam reá erre a kitüntetésre ós diszre, akkor mi köze ennek az én asszony voltomhoz? Sokkal jobban szerettem volna, ha tudományos érdemeimről beszól, semhogy azt hangsúlyozza, mekkora disz és dicsőséget hoztam az asszonyi névre. Dolgozószobámban, laboratóriumomban sohasoha nem gondoltam arra, hogy nő vagyok e vagy férfi. Dolgoztam, kerestem, kutattam, mert ez vo4 a vágyam és szenvedélyem. Szomjúhoztam az igazságom, épen ugy mint az iszákos a pálinkát, vagy a játékos a kártyát. Mig dolgoztam, kerestem, kutattam, egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy diszt és d csőséget hozok e az asszonyi nfvre. Még a magam nevíra sem gondoltam. Csak egy vágy égetett, kinozolt, gyötört: szembenézni az ismeretlen, a rejtelmes igazsággal 1 . . . íme, megtörtént. Az elnök bevégezte beszédét és most jövök én. E mondom székfoglalómat, azaz recitálok do'gokat, amiket már mindenki tud. Mert ugyebár azzal nem alázhattam meg sem sajátmagamat, sem a tudós társaságot, hogy subj 'Ctiv vallomás-okkal álljak elő. Hogy és mint jutottam el odáig, mig célomat elértem, mindegy. A fő az, ho^y megvan, — amit kerestem. És mire megtaláltam, már nem is az enyém, hanem mindenkié, az egész világé. — Síinte szégyenkezve fejeztem be előadásomat. Minden intelligens újságolvasó ember elmondhatta volna az 5n székfoglalómat. Immár ón si-m tudok többet, mint ők. A célnál vagyunk. Megérkeztünk. Szürke impressziók ugye ? S hozzá még ma volt a 40 ik születésnapom. Ezt is unokahugomtól, Maritól tudom, aki remegve, elfogódott hangon gratu'ált és hivott meg esküvőjére. Hogy igy, meg ugy . . . nem is reméli . . . az ón nagy elfoglaltságom . . . mondtam neki, hogy megleltem, amit kerestem és most már igazán semmi dolgom sincs. Menjünk esküvőre. A kisleány diszes, nagy esküvőt akart és én igen helyeseltem. Mikor pedig ott álltam a templomban, akkor láttam, mennyire igazam volt. Maga ugyebár tudja, hogy hogy vólekedek én a ceremóniákról, a szertartásokról, de mikor kis unokahugom ragyogó arcát láttam, amint magasra emeli szőke fejét, éreztem, hoay igenis neki van igaza, ennek a 20 éves gyermeknek. Mert az ifjúság öröme és boldogsága nem arra való, hogy rejtegessék és ha az ő megdicsőülésének, asszonyá válásának napján maga körül óhaj'ja látni jó embereit, hát igaza van. Orgona bugás, aranypalástos püspök szava, operaénekesek kara adja tud.ul mindenkinek, ho^y a kis Mari szeret és asszonnyá lesz. Ne gondolja, hogy gúnyolódom és ne csodálkozzék azon, ha többet foglalkozom Mari esküvőjével, mint a magam székfoglalójával. 40 éves multam, drága barátnőm ós bátran beszámol-, hatok gondolataimról és érzéseimrő', a bolondokról ós képtelenekről is. Azonfelül meg maga boldog asszony és anya ós igy meg fogja érteni amit mondok. Mig a kis Mari ott alít vőlegénye mellett és erős hangon mondta el az eskü szavait, arra gondoltam, hogy én . . . hogy nekem sohasem fogta igy a kezemet egy férfi ember. Az én kezemet megszorították bajtársi szolidaritással, igaz, benső becsülóssel, komoly barátsággal, da soha egy erős kéz nem remegett, mikor az ón ujjaimhoz ért. Az én szemembe sohasem nézett igy férfi, ahogy a kis szőke Marira nézett szerelmes vőlegénye. Velem vagy vitatkoztak a férfink, vagy alázatosan meghajtották a fejüket előttem. Pedig, drága barátnőm, ón tudom, én érzem, hogy soha semmiféle asszony nem tudott volna ugy szeretni, mint ón, ha ak«d a világon férfi, aki ezt a szerelmét kívánja, vágyva óhajtja. Csakhogy én reám sohasem nézett szerelmes, vágyakozó szemmel férfiember. Voltak baráiaim, voltak ellenségeim, voltak bamulóim, voltak irigyeim, de szeretőm nem volt soha. Egyetlenegy férfiarc el nem halványodott, ha én ránéztem, soha férfi szemben ki nem gyu ladt a vágy lángja, ha én mellette álltam. Eddig — milyen különös — nem is jutott eszembe ez. Nagyon elfoglalt a munkám, meg fiatalabb is voltam. Mert elhiszi-e kedves barátnőm, hogy a szeretetre nekünk nagyobb szükségünk van, mint a 20 éves leányoknak ? Azoknak talán elég a maguk diadalmas, gőgös, szép ifjúsága. De később ? De most ? nem nevetséges, hogy most kezdenek kinozni ezek a problémák, mikor már semmiféle választ nem kaphatok reájuk? Hogy van az, hogy soha mellém férfi ember od* nem állr, hogy én nem bírtam egy férfi lelkében minden helyet betölteni, miért nem tudtam fantáziájukat és vérüket felgyújtani? Nem voltam szép? Da lát-