Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1910-07-28 / 60. szám

XXXVII-ik évfolyam. 60-ik szám. Csütörtök, julius 28. BEKESMYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EüOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. El3fizetni bármikor lehet évnegyeden beiül is. Egyes szám ára 12 fillér. Kiadóhivatal: Telefon-szára. Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Felelős szerkseztő : GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELS' KV JÓZSFF. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. A létminimum. Békéscsaba, julius 27. Egy rémséges eset, mely a közelmúltban nemcsak a főváros, hanem az egész ország, sőt nyilván az egész világ társadalmát izgalomba hozta, sok olyan thémát vetett felszínre, amelyekkel foglalkozni, nemcsak ilyen sajnálatos események felvetődésekor, hanem igenis, mindig és mindaddig, mig orvosolva nincsenek, állandóan napirenden kellene, hogy legyenek. Ebből a garmadából kiragadunk mi is egy szálat s próbálkozznnk hazai viszonyaink szerint megállapítani, hogy tulajdonképen mennyi is az a legkevesebb, amely egy család fentartására okvetlenül szükséges s hogy mennyi keresetének kell egy férfiúnak lennie, hogy egyáltalában családot alapithasson. Az a szerencsétlen eset megmutatta, hogy emberek, kiknek havi keresetük, a mostani drágaság mellett csekély hatvan korona mond, családot alapítanak s annak mind a hét tagját ruházni, élelmeznie, sőt tanítania kell s mindezt nem az Isten puszta ege alatt, hanem víztől, esőtől, széltől és hidegtől mentes hajlék alatt. Bizonyos, még vitatkozni sem lehet rajta, hogy ilyen keresett mellett egy ily nagyszámú, de még sokkalta kisebb családot sem lehet eltartani, gyermekeket felnevelni. A létminimum manapság városi lakost tekintve, leredukálva az igényeket majd a nullára, havi 160 korona, vidéki lakosnak 120 korona. Akinek keresete ezen alul van, annak családot alapítania nem szabadna. S ezen a ponton kell tulajdonképen vesztegelnünk, mert ezt a pontot senkisem feszegette. Beszéltek az ! állam szűkmarkúságáról, mely alkal- ' mazottait éhezésre kényszeríti', beszéltek a társadalmi igazságtalanságról, mely nem segiti azt, ki a hazának öt élő, munkabíró s később adófizető polgárt ajándékoz. Szidták az állami j berendezkedésünket, mely még adómentességet sem ád az ennyire szegény s csekély keresetű egyéneknek. Roszalták a rettenetes drágaságot, a lakviszonyok türhetetlenségét, szóval mindent, de mindent, mely közvetve, vagy közvetlenül a nagy tragédiához hozzájárult, csak éppen azt nem szidták, mit szidni joguk lett volna, csak épen azt nem gáncsolták, mit gáncsolni igazságos lett volna, nem nehezményezték azt, hogy egy ember kinek keresete a létminiumot el nem éri, családot alapit s mikor annak tudatára jut, hogy azt keresményéből eltartani nem lehet, kiirtja mind egy szálig s evvel akarja mintegy expiálni azt az eredendő bűnét, hogy számítás, gondolkodás nélkül mert a házassag biztosan előrelátható terhes szerződésébe, noha annak tejesithetőségéről, illetve nem teljesíthetőségéről már jóeleve meggyőződhetett. Itt kell az államhatalomnak közbelépnie s miként a katonaság megköveteli, az oly sokszor megsiratott kauciót, ugy az állam is megkívánhatja, attól, ki házasságot köt, hogy vagy mutassa ki, hogy a létminimumra szükségeseket megkeresi, vagy ha ezt nem tudja, akkor olyan kauciót tudjon letenni, mely keresetét a létminimumra kiegészíti. Ha azután az állam ilyen beavatkozása meglesz, meg lesz egyúttal a fizetések rendezése is. Mert az államnak szüksége van a házasságokra, mert katonára s adófizeiő polgárokra múlhatatlanul reflektál s azoknak létezése szoros nexusban áll a házasságkötések számával. Nem akarunk mi a kaució-behozatal mellett kardoskodni, jól tudjuk, hogy mennyi tenger boldogtalanságnak szülőannyja az már hadseregünknél is, de azt viszont joggal követelhetjük, már a társadalmi rend érdekében is, hogy olyanoknak a családi tűzhely alapítását megtiltsák, kik annak eltarthatásáról gondoskodni nem tudnak. Mert végeredményben mégis csak jobb eset az, mikor egynéhány könyhullajtás árán megszabadulunk, égy hosszú élet nyomorától, esetleg világraszóló tragédiák véres vízióitól, semhogy szabadjára eresztve a meggondolatlan emberi szenvedélyeket, akkor is oltár elé vezessük szeretetünk tárgyát, mikor annak eltartásáról nem tudunk gondoskodni. Az ilyen családalapítás az utódokra is hátrányos, mert hijján az anyagiaknak, a gyermekek felnevelése és kiképeztetése is hiányos, azok elsenyvednek, elkorcsosodnak és sem az emberi nemnek, sem az államnak hasznos tagjaivá nem lehetnek. A létminimum tehát mindenesetre megállapítandó s az anyakönyvvezető elé csak azt bocsássuk, aki ezt a iétmimumot keresetéhez számithatja. Aki annyit sem keres, hogy családját egyszerűen, de tisztességesen eltarthassa, az várjon addig, mig viszonyai engedélyezik, de ne vigyen romlásba még olyanokat is, kik egyáltalában nem tehetnek arról, hogy életet adó apjuk, az élet fentartásához szükséges dolgokat részükre megkeresni nem tudja. Az ex-lex vége. — Budapesti levél. — — Istennek hála! — sóhajtottak fel pénteken délután a politikusok,— megszavaztuk a költségvétást, vége lesz az ex-lexnek s most már rendbe jön megint az ország. — Tyhü, teringettét! — hát megint fizetni kell az adót!? —fakadtak ki az adózó polgárok. Ilyen vegyes hatást keltett az országban az a hír, hogy a képviselőház pénteki ülésén megszavazta az indemnitást. Három napig tartott a vita, melynek során két miniszter: Lukács László és Hieronymi Károly szólaltak fel. Az indemnitás, melyet ez óv végéig kapott meg a kormány, most már a főrendiház elé kerül. A méltóságos urak bizonyára egy félnap, sőt egy félóra alatt végeznek vele s aztán mehet szentesítés végett Ischlbe, a király elé. E héten valószínűleg az ujoncjavaslatot is letárgyalják, amely tárgyalás során heves vitákra van hilátás. Az indemnitási vita utolsó napja az úgynevezett jelentéktelen szónoklatok napja volt. Apró-cseprő emberek aprócseprő szónoklatai hangzottak el csupán, úgyhogy valósággal fellólekzetí a Ház, mikor felhangzott a kiáltás: — Nincsen több szónok! Ekkor felkelt Hieronymi Károly, hogy a felszólalásokra válaszoljon a kor mány részéről. A kereskedelmi miniszter az üdülő Lukács László helyett beszélt. Lukács, a pénzügyminiszter már elmondta a maga mondanivalóját a szombati ülésen, az ő szakszerű és udvarias beszédében. Kedden azonban harcias vagdalkozásra volt szükség. Előállott tehát a kabinetből a fiatalság, a temperamentum ós Békésmegyei Közlöny tarcája. Harangszó. Ünnep van. Konganak a harangok, Viszhangzik tőlük utca, tér, A lelkem messze-messze szárnyal S egy helyre mindig visszatér. Erdős bérceknek tetejéről A völgy ölébe szökken át És vigan, kedvesen köszönti Az otthon kis fehér lakát. Ha beborul az ég fölöttem És utam köd takarja el, Ha lelkem más világba vágvik, Hol boldogabb tanyára lel, Akkor a múltba röppen vissza, Barangol árkon bokron át És megpihen, amint meglátja Az otthon kis fehér lakát. A honnan vágyam messze űzött, lm, visszatérek most oda. De nem lehet már visszatérnem, Most már előre, csak tova. ... De hátha szétfoszLk az álom, Ha a remény nem hű barát . . .? . . . Bár inkább el sem hagytam volna Az otthon kis fehér lakát. Lakatos Andor. Menyecskesorban. Irta: Tóth Dezső. Fülében, melynek rózsaszín piros cimpáiba nefelejts virágos ezüst függő mélyed, valami álmotbontó gyönyörűséggel ott cseng-bong a muzsikaszó. Két kezével ijedten kap a fejéhez: kendő van azon, selymes szép haját mólyen simára szorítja. Azt hiszi, álmodik, , olyan hirtelen jött minden, mint a me1 sébe szokás. Nem tudott beletörődni a sorsába. Tegnap még mosolygó képű gyerekleány, ma már szomorú képű aszszony. Böki, szúrja valami a szemeit s az a két szilaj csikó csak vágtat, csak repül. Erőssen tüz a nap, a madár meglippenve simul a párjához, a menyecske mégis fázik, szinte didereg. Az ura gyöngéden, szerelmesen szólítja : — Te aranyos, te földre szállott menyország, te! A lovak ügetósbe csapnak át, a kocsi csendesen gördül a dü.ő uton s messze nem fojtja el a boldog férj suttogó hangját: — Mindjárt fedél alatt leszünk, lelkem. A kis Erzsike nehezen várhat, már bennünket. Az anyám gondjaira biztam, az dajkálja, de az utcán te dajkálod — ugy-e, Magda? — Olyan az a gyerek, mint a patyolat, már a beszédet is jól pedzi s két kis gödröcske támad az arcán, ha nevet. Szeretnéd látni ? — Be sem várja a feleletet, fordítja a beszédét: — Nézd, ez a dülő a csakohári Varga Sándoré, szomszédos a miénkel. Ha a kettőt egyberonálhatnánk, bizony Isten jó lenne. De hát a mi késik, nem múlik. Gyí Szellő, gyi Dáma! Majdnem odadobta a gyeplőt a két ló nyaka közzé. Erőssen előrehsjlik az ülésben ós gyönyörködve nézi, mint szedi a patáját a két nemes jószág. Az ut mellől az akácok csöndesen bólintgatnak az uj asszony felé. A gátárokból egy bibic repült fel, vontatott siró hangját hallatja, amitől megreszket a levegő. Már látszik a markotai torony, aminek keresztjéről szomorú históriát tud a gazda. A fehértói Balogh László vállalkozott reá, hogy felteszi. Nagy igyekezettel igazazgatta a csillogó szent jelet, de egyszerre csak le szóll onnét a magasságból a msjszteróhez: — Melyik lyukba is tegyem, majszter uram ? — Nem teszed te már azt egyikbe se szolgám ! S alig hogy ezt kimondta, gurult, gurult lefelé a szegény Balogh László, kit odafönt megcsapott a szédülés. Minden csontját összetörte mire leért. Az asszony tétova kézzel kap a gyedlő után, — Lassan édes uram, ne zaklassa annyira a lovait. — Nem árt azoknak, szeretik azok a vágtatást. Hanem azért mégis rövidebbre fogta a gyeplőt. Tapasztalása van, hogy uj menyecskével nem igen kívánatos mindjárt összetűzni. Inkább legyeskedik egy kicsit. — Látod Magda, ma Péter-Pál napján tartják a bucsut is nálunk. Vigalomból jövünk, vigalomba megyünk. Talán ki sem fogunk a mulatozásból 1 Igaz bizony ! Megint csak muzsikaszót vet erre a szellő, de azért Szűcs Magda mégis a tegnapira gondolt. Már Bödögóre értek. Most gördül a kocsi a hidon át Markotára. A nagy korcsma felé visz az utjuk. Az uj asszony egyszerre csak felemelkedik az ülésből s valami elfojtott sóhajtás röppent ki az ajkán. A régi szeretőjét, a Jóskát látta meg, aki ugy pörgeti a levelesszin alatt a táncosát, mint az orsót. Bolond nagy I georgina rózsa van a legény kalapján ! s veszett kedvében majd a nyakát harapdálja annak a leánynak, akit magához szőrit szilaj daccal, erősen. Pedig tudja, hogy a Szűcs Magda rajta vesztette a szemét, hanem csak azért is még nagyobbakat kurjant s a karja még forróbban ölel. Az uj asszony hirtelen elfordítja róla a tekintetét. Nedves, vérpiros ajkát megvetőleg bigygyeszti föl s hirtelen odasimul az urához. — A kis Erzsike már vár bennünket, ugy-e ? Vájjon édesanyául fogad-e engem ? Ugy-e szép, ugy-e kedves, ugy-e okos kis leány ? — Ugy-e megtanították imádkozni s el tudja utánam mondani : és ne vigy minket a kísértetbe, de szabadíts meg a gonosztól ? ! S amig mindegeket szapora bőbeszédüsséggel elmondja, majd csak hogy nem zokogott. Amolyan csöppség volt még a Szűcs Magda, mikor fő <ötő alá került: keblén az in^válon keresztül két kis alma akkor kezdett kütődni. De vinni akarták, hát az öregek nem igen igyekeztek a kerékkötéssel. Egyébként is a leányfélét nem lehet ugy tartogatni, mint az aranypénzt; hamar csökken az ázsiója. Nagy eseményszámba ment ez a bormászi pusztán, ott volt azon az ünnepségen három falu népe s nullás lisztből sütött hófehér fonatos kalácsot evett még a koldus is. Pedig ilyenfajta mesterségü ember csak egy szem élődött ott, a szegény öreg Túli Dömötör, akinek valahol Königraetznél lőtte el a német a lábát. A csontjai is megérzik az időjárást, tudnak ahhoz, hogy dér leszen-e vagy hó. Az örömapát a könnyezésig meghatotta az ünnepély s mikor az első vőfély rákezdette nagy ékesen a mondókáját, hogy: immár a fényes nap nyugvóra szála, immár bucsut vehetsz te is gyöngyöm mátka; — szép virágszál, liliomszál, — bizony-bizony a nagy