Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1910-11-06 / 89. szám

BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY 280 szerzője, aki a végtelenségig hiú, mint minden muzsikus, határtalanul lelkesedik érte és a világ legnagyobb nemzeti zeneköltőjének tartja. Ez a kritika mutatja legjellemzőbben Erkel Ferenc értékét. Ő emelte a magyar zenét klaszszikus magaslatra, amit utána a másik léngelme, Liszt Ferenc is megcselekedett. Mig csak magyar él, amig csak zenéért lelkesülő emberek születnek, az ő müvei sohasem merülnek a feledés homályába, mindig lelkesülni fognak érte. Ha egyebet nem szerzett volna, mint a Himnusz örökszép akkordjait, már elegendő lett volna, hogy neve halhatatlan maradjon, aminthogy Rouget de Liste emlékét is fenntartja a szabadság nagyszerű dala, a Marseillaise. Erkel azonban ezenkívül szerzője a leghalalmasabb operáknak, amelyek a lagnagyszerübb hasonnemü zenemüvek közé tartoznak. November 7-én lesz Erkel Ferenc születésének századik évfordulója. Szülővárosában Gyulán mozgalom indult meg az iránt, hogy ezt a napot országos ünnepség keretében üljék meg, azonban a rendezőség későn fogott a munkához, úgyhogy halasztást fog szenvedni az ünnepség. Körülbelül december hónap elejére lehet remélni, hogy az ünnepség előkészítő munkálatai befejezést nyernek. Az irodalmi társulatok azonban már megkezdték ez ünneplést. Első volt közöttük a Kisfaludi Társaság, mely csütörtöki ülését a nagy zeneköltő emlékének szentelte. Az Akadémia kisterme zsúfolásig megtelt előkelő közönséggel. Beöthy Zsolt elnöki megnyitójában kegyelettel emlékezet meg Erkel születésének századik évfordulójáról. Erkel — mondta Beöthy — egyike volt azoknak a nagy szellemeknek, akik a mult század elején a magyar génusz újjászületésével egybeforrtak. Amint Arany János és Petőfi a népköltés erejével megalakították a magyar müköltészetet, ugy Erkel Ferenc a legnagyobb magyar zeneköltő a magyar monda és történelem segélyével, a zene bűvös erejével föltámasztotta a magyar zeneköltészetet. A Kisfaludi-társaság tehát csak kötelességet teljesít, mikor a nevezetes évfordulót egyik tagtársának a költeményével köszönti. A tudós elnök nagy tetszéssel fogadott szavai után Kozma Andor lépett a felolvasó asztalhoz és elszavalta Erkelről szóló dicsőítő költeményét. A közönség lelkes tapssal fejezte ki együttérzését. Ha már a főváros is ünnepel, sokkal fontosabb kötelessége ez Gyulának, hol a nagy ember bölcsője ringott. A rendezőségnek ennélfogva sürgős kötelessége, hogy az ünnepség részleteit minélhamarabb megállapítsa. Ha már nem lehetett november 7-re összeállítani a programmot, meg kell csinálni az ünnepséget még ebben az esztendőben. Ennek az ünnepségnek azonban impozánsnak és országos jellegűnek kell lennie, mert azt Erkel Ferenc megérdemli. Mint értesülünk, az előkészületek már nagyban folynak ebben az irányban. A programmot azonban a rendezőség még nem akarja nyilvánosságra hozni, mert még nincs végérvényesen öszeállitva. Orvostisztviselők vagy szerződött orvosok. Wallfisch Ferenc dr. szövetségi titkár urnák. „A munkáspénztár és az orvosmunkások" cím alatt megjelent cikke egyoldalúan informálván a közvéleményt, tisztelettel kérjük, hogy alábbi sorainknak helyet adni méltóztassék. A békésmegyei orvosszövetség titkára a „Békésmegyei Közlöny" október 27-iki számában megjelent cikkében helyesen állapítja meg, hogy a pénztár és orvosok közötti viszony tisztára azonos a munkaadók és munkásaik közötti viszonynyal, továbbá, hogy e viszony az 1907 • XIX. t. c. értelmében szabad megegyezés tárgya. Ezeknek megállapítása után a közvélemény, amelynek az orvoskérdésben való tájékozottságára és bírálatára igen nagy súlyt helyezünk, bizonyára teljesen jogosnak ismeri el a pénztárnak azt az álláspontját, hogy ő lévén a munkaadó, ő szabja meg a mun kafeltételeket annál is inkább, mert e feltételek között egyetlen egy sincs, amely az orvoskarra anyagiakban káró?, erkölcriekb9n pedig dehonesztáló, megalázó volna. A szabad megegyezés nemcsak nyelvtanilag, hanem értelmileg is azt jelenti, hogy a pénztár és az orvosok ugy állapítják meg egymáshoz való jogviszonyuk részleteit, amint ezt ez a két érdekelt fél intézménye, illetve saját érdeke szempontjából jónak tartja. A pénztár az orvostisztviselői rendszert tartja a jobbiknak, tehát ez alapon akarja rendezni az orvoskérdést. Már most az orvos urak vagy meggyőződnek e rendszer helyességéről ós akkor elfogadják az ezen alapon való megegyezést, vagy helytelenítik a rendszert és akkor aki nem akar, az nem vállal a pénztárnál alkalmazást. A törvény sehol se mondja, hogy a pénztáraknak a mai orvosaival kell megegyezni, ha azok olyan feltételeket szabna^, amelyeket a pénztár még ha akarna sem fogadhatna el. Hogy a tisztviselői rendszer pedig nem lehet olyan nagyon rossz és az orvosi karra sérelmes, azt legjobban igazolja az a tény (nem is említve az államot, a törvényhatóságot ós vasutat, mely szintén a tisztviselői rendszer alapján rendezi az orvosi vizsgálatot), mely szerint 96 munkásbiztositó-pónztár közül 86 pénztár orvosi kara elfogadta a tisztviselői rendszert. Félreértések elkerülése végett tartozunk annak nyomatékos hangsúlyozásával, hogy a pénztárak az orvostisztviselői rendszernek föltétlen alkalmazásával semmiféle hátsó gondolatokat nem táplálnak. A pénztárak csupán azt a lehetetlen állapotot akarják egyszer s mindenkorra megszüntetni, hogy rövidebb időszakonként — az orvos-szerződések lejáratai idején — heteken át tartó fáradtságos és izgalmas tárgyalásokat folytassanak, amikor erre se a pénztárnak, se az orvosoknak szüksége ninc3, de nem is áll érdekükben. Nem célja és szándéka a pénztárnak az orvostisztviselőket sem szabadságukban, vagy függetlenségükben megnyirbálni, sem vekszálásoknak kitenni, a kérdéses szabályzatok ilyen intézkedéseket nem is tartalmaznak. Az orvoskar, mint megbecsülhetetlen szolgálatot teljesítő munkásbiztositási tényező, mindenkor a legnagyobb megbecsülésre tarthat számot. Már pedig szerződött orvos nem véglegesíthető és a nyugdíjintézetnek sem lehet tagja, tehát nem részesíthető azon előnyökben, amelyeket a pénztárak az orvosoknak nyújtani és ezzel becsületes szándékukat dokumentálni akarják. Bármennyire is kívánatos orvosszövetsógi szempontból, hogy csak szövetségi tag lehessen pénztári orvos : a pénztárak e kívánságot nem teljesíthetik. Nem pedig azért, mert a pénztár, mint törvóny alapján létesült intézmény, egy magánegyesülethez, az orvosszövetséghez való tartozást vagy nem tartozást nem tekintheti az orvos alkalmazásának előföltételóül. Egyébként is igen veszedelmes volna az orvosszövetségi elvnek elismerése. Az orvosok oklevelük megszerzésével ós törvényhatósági kihirdetésével jogot szereztek a pénztárnál és egyebütt orvosi gyakorlatot folytatni ós e kót törvényes föltételhez sem az orvosszövetsóg, sem más testület vagy egyén nem fűzhet móg harmadikat is. Az orvosszövetséggel kötött szerződós különben semmiképen sem nyújt a pénztárnak valamelyes garanciát, mert hiszen az orvosszövetsóg tagjainak utasításokat nem adhat, ettől a belügyminiszter a szövetséget egy ízben már el is tiltotta, de ha még is megtenné az orvos, akinek az utasítás nem tetszik, egyszerűen kilép a szövetségből és akkor a pénztárnak lesz szerződése, de nem lesz orvosa. És végül az orvos szövetséges szervezése nem az Oszágos Pénztár feladata, hanem az órvosoké. Nekik kell odahatni, hogy az orvosoknak érdekükben álljon a szövetségbe való belépés és nem az Országos Pénztárt kényszeríteni akarni a szabad megegyezés jelszava mellett, hogy dobja ki egy pár orvosát, mert nem tagjai a szövetségnek. Azokra a részletkérdésekre, hogy p). a hatósági ós pénztári orvosnak az alispántól kapott szabadságideje nem találna összeesni a főorvostól kapott idővel, nem kell reflektálnunk, mert a főorvos, tehát az orvoskolléga az ő nagyrabecsült orvostársának bizonyára nem fog nehózségeket okozni a szabadságidőknek egy időben való igénybevételével. Különben is a szabadsgáidö beosztása orvosi értekezleten történik, de a szabadságidő kérdésében nincs különbség szerződött és tisztviselő orvos között, mert hiszen a szerződéses orvosok szabadságra menetelének is bizonyos rendben kell történni. Ugy tudjuk, hogy a hatósági orvosok is olyan értelemben, aminőben az országos pénztár tervezi, orvostisztviselői a törvényhatóságoknak és községeknek s még sem hallottuk még, hogy e közigazgatási hatóságok az orvosaikat szabad lólekzósükben korlátoznák. Megnyugtathatjuk az orvos urakat, hogy nemcsak a lélekzósben, de semmiféle egyéni sazbadságban sem fognak korlátoztatni és a szolgálati szabályzat egyáltalában nem gúzs, hanem bástya, amely teljes jogvédelmet nyújt a kötelességeit teljesítő pénztári orvosnak, akinek nem kelt 2—3 évenként újra való alkalmaztatása után járni, de aki fölmondással a maga részéről legfe jebb egy fél év alatt beszüntetheti alkalmazását, mig a pénztár csak jogerős három fegyelmi fórum Ítélete alapján bocsáthatja el. Tiszteljük és becsüljük a szolidaritást, de érvényesítésével várakozzék az orvosi kar addig, amig tényleg sérelem esik akár csak egyetlen orvoson is Egy, az ország munkaadói és biztositositott tagjai által helyesnek felismert országos elv gyakorlati kivitele elé azonban ne szegezze az orvosi kar a szolidaritás fegyverét anélkül, hogy jogosnak elismerhető érveket vagy tényeket is föl tudjon hozni. A vesszőparipán tehát nem az Országos Pénztár ül, hanem az a dr. Fíesch Nándor orvosszövetségi főtitkárféle fölfogás, amely érvek hiányában csak azért ellemi a tisztviselői rendszert, mert egyszerűen bizonyos urak ízlésének nem fe'el meg és módot nyújt a szolidaritás örve alatt, megfelelő, de a szövetség kebelébe nem tartozó orvosok elleni hajszára. Végül móg csak egygyet. Vájjon jogos-e a gyulai kerület esetében a szolidaritás hangoztatása akkor, amikor az ország pénztári orvosainak túlnyomó többségével ellentétben keresik a békésmegyei orvosok a pénztárral való megegyezést, vájjon nem épen a békés; megyei orvosok azok, akik megszegik a szolidaritást ? Gyulai kerületi munkásbiztos

;tó pénztár. lyette egy kis fertály, tul a vasúton, tul a gödrökön. Az is fertály, legalább a neve megmaradt annak, ami elveszett. És itt nyilatkozik meg a falusi ember tiszta érzése, lelki puritánsága, tisztességes felfogása. Ha elpusztult a nagy faluban és kipusztult a szegény emberek közibe, ki az uj ülésre, a nagy falura nézve elveszett, meghalt. Oda, ahol ő jó módban volt, többé nem jött. Szégyelte. Nem vétett ugyan senki másnak, csak maga ellen, de azért még rokonait sem jött be meglátogatni, hacsak nem éjjel, amikor nem látták. De — sajnos — a kis falu mindig jobban és jobban szaporodott. A nagy városok és a nagyon nagy faluk már tömegesen nevelik a szegénységet, a proletárságot. Végre bizony annyian lettek, hogy iskola és papról is kellett gondoskodni. A nagy falu támogatásával meg is lett a nagytemplom, — a szegény emberek büszkesége, lelki vigasza, a szebb jövő élet biztató reménye. És lett nagytemplom-felszentelés, — melyre a nagy falu elöljárósága is kivonult. Máskor nem igen jártak ki, az adót is ugy hozták be külső megbízottak, hát egyébbel mit törődtek volna? Most, hogy egyszer kivonultak, ott olyan meglepetés érte őket, amire nem is gondoltak. Emberek, akiket évek óta nem láttak, akikről azt hitték, hogy régen elhaltak, jöttek elő üdvözölni. „Kovács bajuszos" uram, „Ezüstgombos Nagy János" uram és még többen, akik a nagy faluban vagyonikig tönkrementek, most itt tűntek fél az uj ülésen, — ilyenek is üdvözölték az érdemes elöljáróságot, kik közül különösen a főjegyző ur nem győzött eleget hüledezni a már holtnak hitt emberek itt való újra látásán, feltámadásán. Ilyen szemérmes érzésű ós tisztességes gondolkozású a paraszt, ha leszegényedik. * Ez a falusi história nyilait át agyunkon, mikor Göndör v. b. t. t. ur ő exellenciáját láttuk nagy praepotentiával újra fellépni, kegyes leereszkedéssel a deputátiósok, a népség közé vegyülni. Hja! a „valóságos belső titkos tanácsos" ur ő excellenciájának bölcs tanácsaira szüksége van a császárnak, a királynak, az országnak, a nemzetnek s ha elcsúszott ő excellenciája ^a sikos talajon ós — elesett, — a hires orvostanár urak begyógyítják halálos sebet, (melybe más belehat volna), a császár, a kormány azt bársonypólyával takarja be, hogy ne lássa az a buta nép, mely ezt más szemmel nézi, mint az ur. * De azért, ha más szemmel is nézi, most már azért mégis az a rátarti, büszke ós becsületes jó nép is segített uj életre kelteni ós újra magasra felemelni a „hótt kegyelmes urat", lelkes kiabálással, rekedt ordítással: „Éljen a haza ! Éljen a kormány ! Éljen a kegyelmes ur! Éljen a mi szeretett képviselőnk /" Mert bizony élni akar ós (nagyokat is szeret) inni a honszerető, becsületes | jó nép, — a választójogára büszke, gőgös alkotmányos választópolgár is. Hát éljen ! Éljen! Éljen ! Sajnos, ebben már ugy fordult, igy hamisittatott meg a becsületes jó nép józansága, hazafias gondolkozása ós érzése. Mikszáth Kálmán árvája. Lassan-lassan kiderül, hogy mennyi sok árvája maradt Mikszáth Kálmánnak. Közöttük van ez a könyv is. — Jó napot, Almanach! — igy köszöntötte 1888-iki előszavában az Almanach megszületését. A falusi ember Ínyencségével élvezte az ósdi cimből kiáradó jázminszagot. „Almanach ! Ugy hangzik, mintha a dódapját szólítaná valaki ..." A terv mindenképpen a kedvére való volt. Igen, legyen egy hely, ahol minden ősszel egyszer összetalálkozik egy csapat magyar iró, mint egykor a Fay András fóthi szőlőjében. 1888-tól 1910 ig huszonhárom előszót irt az Almanach elé. Ezek a cikkek hasznos világítási előtanulmányai lesz) nek annak, aki meg fogja festeni Mikszáth irói arcképét. Ha szerette is az Almanach ötletét, eleintén ugyancsak huzódolt a neki szokatlan munkától, egyik-másik előszava legalább arra vall, hogy a kiadó ugy harcolt az iróval a kéziratért, mint Jákob — az angyallal. Azonban később, midőn az előszavai országra szóló derült feltűnést keltettek, megkedvelte a műfajt és tréfásan megállapította, hogy addig-addig vergődött a különböző genrek között, mig végre kiderült, hogy ő az előszavakra született. Az Almanach olvasói abban az élvezetben részesültek, hogy a fóthi kolna verendáján együtt ülhettek a szincerizáló Mikszáthtal. A gazda fölényét csak a jóizü irónia árulta el, mely állandóan ott lappangott a szája szögletében, miközben gyöngyöző szüreti igazságokat töltött a vendégei poharába. Az Írókról és az irodalomról beszólt, persze mindig a vérbeli adomázó könnyedón kötekedő és kerülgető, szándékos naivitással stilizált modorában. Igazában azonban soha magyar iró nem viselkedett komolyabb tisztelettel a tehetség iránt, még pedig nemcsak a maga, hanem a mások tehetsége iránt is, mint ő. Sokkal többet olvasott, mint közönségesen hiszik és ha az országon végighömpölygő fekete betüáradásban valami tehetség csillant meg, azt rögtön kihorgászta magának. Az irodalomban látta a mai nemzeti élet legértékesebb, talán egyetlen értékes megnyilatkozását. Az írókban látta a nemzeti hadsereget ós a magyar diplomáciát, mely erőt ad az országnak és tisztességet szerez neki a külföldön. Az ő egyébként oly éles ós józan szeme a régi diéták honfiainak kegyeletes büszkeségével szemlélte az irodalom fejlődését. A kritikája csak kétféle volt: dicséret és hallgatás. Gyakran fölpanaszolta ugyan, hogy az újságok, amelyek hasábokat szentelnek Krumply Nándor orsz. képviselő sületlen megnyilatkozásainak, nem foglalkoznak eleget a magyar könyvekkel, („most már Gyulai Pál is jó volna!") egyébként azonban azt vallotta, hogy az irodalomnak ma nem gyomláló vasra, hanem öntöző kannákra van szüksége. Az igazi kritikus az ő szemében mindig az olvasó közönség méh-ösztöne marad, mely körüldöngi az élő rózsát és elke-