Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1910-01-06 / 2. szám

Békéscsaba, 1910. XXXVII-ik évfolyam. 2-ik szám. Csütörtök, január 6. POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. s/ámú ház, hova a lap szellemi részét illető Közlemények küldendők. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. ElíOFIZBTÉSI DID : Egész évre 12 kor. Félévre 3 kor. Negyedévre tf kor. El3fizetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. — Főszerkesztő: Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Dr. LÁNG FRIGYES. GULYÁS .'ÓZSEF. SZIHELSZKY JÓZSEF. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Mérleg. Békéscsaba, január 5. Mikor az ó-év kimúlt s az uj esztendő kezdetét veszi, minden ember, ha nem is kereskedő foglalkozásra nézve, mérleget készit az elmúlt esztendő eredményeiről. Mérő serpenyőre teszi mindazt ami haszon, eredmény, nyereség volt, a másik serpenyőre pedig azt, ami kár, hiábavaló fáradság, veszteség volt. Ami azután a két serpenyőből eredmény kialakul, az képezi az elmúlt esztendő eredményét. Ha mint magános emberek, mint a társadalom egyedei magunkba szállunk s megvizsgálva bensőnket mérlegre helyezzük az eredményeket s eredménytelenségeket, vájjon minő eredményre jutnánk, minő kedvező avagy kedvezőtlen mérleget kapnánk. Mit tapasztalunk ott bent. Eleget tettünk-e társadalmi, hazánk, családunk, testvéreinkkel szemben fennálló kötelességeinknek ? Megtettünk mindent, ugy, ahogy azt erőink, képességeink birták volna ? Nem tehetünk semmi szemrehányást magunknak, hogy nem a kellő erényt, szorgalmat -tanusitottunk ott, ahol kellett volna s >iem tudtunk volna több eredményt, több mérleget kihozni. Ha minden rendelkezésünkre álió erőt azokra az üdvös, előrevivő célokra fordítottuk volna, mely a mi javunkkal a közvetlenül velünk összekötetésben állók javát, s közvetve az egész ország, az egész társadalom javát előmozdította volna. Vájjon nem kell terhünkre irni olyan mulasztásokat, melyeket az erkölcs, az általános emberi jogok s kötelességek rovására elkövettünk, vájjon tiszta a lelkiismeretünk, hogy soha a gyöngét jogtalanul meg nem bántottuk, a tudatlan tudatlanságával vissza nem éltünk, hogy mindig az egyenes uton jártunk s azt elkerülni nem akartuk?! Bizony, bizony, ha elfogultan s szigorú biró akarunk lenni magunkal szemben, akkor mindezek a vizsgálódások nagyon szomorú eredményekre vezetnének, Társa almi életünk s az abban való működésűnk az elmúlt esztendőben nem történt azon szabályok s kötelmek szerint, amelyek az emberi cselekedetek mikéntjét előírják. Sivár és vigasztalan társadalmi életünk ez esztendei mérlege. S;mmi felemelő, semmi örömteli azokból nem fakad. Csak elszomorító, lehangoló az, amit mutat s a mód, a ridegség, melylyel ezt mutatja, a jövőre sem enged sok reményt következtetni. Mi hát a teendő ? Mit kell cselekednünk, hogy a kezdődő év kötelességei nagyobb erővel hassanak az egyedekre, hogy több igyekezettel lásson mindenki kijelölt munkássága, betöltendő szerepök ellátásához. Hogyan javítsuk ami ro^sz s miképpen mozdítsuk elő a jó előrehaladását ? ! Nehéz és súlyos e kérdés. Szinte megoldhatatlannak tetsző probléma. Egy újkori Megváltónak kellene eljönnie, ki társadalmi életünk beteges kinövéseit lenyesegetni tudná s meg tudná társadalmi életünket szabadítani azoktól a dögvészes miazmáktól, melyek az újkor levegőjének ürügye alatt már-már egyész nemzetünket megfertőzte. Ha mindnyájan azonban egy közös cél felé törekszünk, ha mindnyájan akarjuk, kívánjuk, követeljük a jót, megvetjük, elitéljük, kárhoztatjuk a gonoszt, akkor csak mégis sikerülne talán társadalmi életünk szomorú mérleg eredményén enyhítenünk. S íme itt s probléma megoldása! Ha minnyájan, egy közös akarattal igyekszüuk köteleségeinket teljesíteni, ha elhatározzék, hogy ezentúl istápoljuk, pártoljuk a gyöngét, az elhagyatottat, ha nem használjuk ki a tudatlan ostobaságát, a támasztalan támasznélküliségét, ha mindenkor segítjük azt, ki a segélyre rászorult s könyöradományra még akkor is kigomboljuk téli kabátunkat, ha az északi szél amúgy istenigazában is arcunkba fu, akkor, de csakis akkor lehet reménységünk abban, hogy a következő év mérlege nagyobb eredménnyel, kedvezőbben zárul, mint az elmúlt esztendőé. De vájjon ki lát a jövendőbe s ki reméli azt, hogy a társadalom mind az ő hibáival, bűneivel, beteges hajlamaiva máról-holnapra kigyógyul, ki hisz abban, hogy uj Megváltó születik, aki a mi romlott, elzüllött s pusztulásra teljesen megérett társadalmunkat rekonstruljá, újjáalakítja ? ! Mi semmiesetre sem. Egy lépés előre. — Budapesti levél. Keddeu én mindjárt a déli órákban | megtáviratoztam önöknek azt a neve- • zetes fordulatot, mely a politikai helyzetben azon a napon beállott. A „Köz- ! löny" rendkívüli kiadása utján bizo- ' nyára értesült már róla a csabai és a ! bókésmegyei közönség is. Újból tehát { nem irom meg, hiszen mikorra az én j kis levélkém, drága kis levélkém oda megérkezik, már akkorára ott lesznek j a pesti lapok, amelyek töviről-hegyire elmondják az egész dolgot. Leirják, hogy Lukács meddig volt a királynál, hova hajtatott a Burgból, hol, hány órakor és mit ebédelt? Mert most már Lukács igen nevezetes személy. Nevezetesebb, mint azelőtt. Figyelemmel kisérik minden mozdulatát, minden riporter és minden fényképész detektivvé válik, hogy megörökítse, részint az újságokban, részint fényképen a nevezetes férfiú minden lépését. Hja, ez már igy van. Nem kicsi dolog miniszterelnöknek lenni még — Kamcsatkában sem, hát még Magyarországon! Itt, Budapesten, nem keltett valami nagy meglepetést Lukács miniszterelnöki kinevezése. Mi, akik benne turkálunk nyakig a politikában, biztosan el voltunk rá készülve. Nem is történhetett másképen. A Wekerle-kormány kibontakozási formulái nem tetszettek Őfelségének, Lukács nem tudott megegyezésre jutni a mostani uralmon levő ós többségi pártok egyikével sem. Tenni meg kellett valamit, mert igy örökké nem maradhatnak a dolgok. Tettünk is — egy nagy lépést előre a válság megoldása felé. Mert hogy Lukács kinevezése csakugyan egy lépés előre, azzal idefenn mindenki tisztában van. Hogy aztán ezzel a lépéssel a boldoguláshoz jutunk-e közelebb, vagy a kárhozathoz, azt a közeli jövő fogja megmutatni. Fő az, hogy az eddigi zűrzavaros, bonyodalmas helyzet kezd tisztázódni. Hogy kikből fog a Lukács-kabinet megalakulni, arra nézve már vannak kombinációk, amiket kedden szintén megtáviratoztam, de egyelőre még nem lehet biztosat mondani róla. Esetleg teljes lesz az uj kabinet, de az sincs kizárva, hogy mig az uj miniszlerelnök a szükséges támogatásra nem kap feltétlen kiztositékot, csak egyes tárcákat fog betölteni ós csonka kabinettel fog a parlament elé lépni. Az uj miniszterelnök környezetéből ugy vannak értesülve, hogy Lukács pártpolitikusokat akar kormánya számára megnyerni, akik azonban a mai pártpolitikai viszonyok között kevésbbé vannak exponálva. Majdnem kivéBékésmegyei Közlöny tarcaja. A halál után. Azt mondják, a halál jóltévő, Csendes álom, mély nyugalom És én azt sem találhatom. Az én sorsomba más van irva : Örök küzdés és küzdelem, Amig elhal leheletem. Ha elvérzek is száz csatában, Nekem újra kell kezdenem Mig egyszer testem elpihen, De jó lesz akkor. Mosolygóan Sirba tesznek majd csöndesen, Nem fog sitatni senkisem. F$övid imát a sirásó mond Ertem egy őszi délután S hervadt falevél hull reám. Lassan elkorhad fakeresztem, Bedől a sirom 5 jeltelen, Nem vesz ott észre senkisem. És ott lenn én megálmodom majd, Hogy miért jöttem e világra S miért borult egy asszony gyászba. Brueker Ágoston. Nagy szomorúság. Irta: Somogyi Endre. Lássuk csak, vájjon mi törtónt a vidám szerelmes pár emberrel, hogy egyl szerre olyan szomorú lett? ' Nincs egyszerűbb, mint a szerelmes pár ember és nincs különösebb se. Ennek bizonyosan a szerelem az oka, mely olyan egyszerű, mint egy elem, amiről a tudósok két betűből egy kis képletet irnak s a szerelem mégis különös, mert erről rengeteg sok betűkből se tudtak még képletet irni. A szerelmesek sok mindent nem bánnak, de képletekkel meg éppen nem törődnek. Misem törődjünk a képletekkel. Ami két szerelmesünk már egymásé volt, férj és feleség, házasok. Talán egy talán két napos házasok, de háromnál semmikép sem idősebbek. Egyszerrü dolog hát, hogy nem tudták mit csináljanak s mindig csókolóztak s egymással tréfáltak Nagyon kíváncsiak voltak egymásra, de erről bizonyára nain is tudtak. Csak nézték egymást közelről és távolról gyermekies kíváncsisággal, de nem mondanánk igazat, ha azt mondanók, hogy érdeklődésűk olyan volt. mint a gyermekek ós öregek érdeklődése, mikor az újságokban található képrejtvónyeken töprengenek. Nem győztek eléggé ismerkedni s egymás gondolatát is szerették volna ismerni percenként ós pillanatonként. — Mit gondolt most ? — kérdezte az asszony, ha észre vette, hogy az ura hallgat és az ablakra néz. — Magára gondoltam, mondotta az ura. — Azt, hogy mennyire szeretlek. — Ó, nem is igaz, biztosan nem azt gondolta. — Na, fogadjunk. Fogadtak, de azt nem tudjuk, melyik nyerte meg a fogadást. A gondolatokat különben nem volt bajos kitalálni, bárha huncutkodtak is néha s mást mondtak, mint amit gondoltak. — Férjnek lenni jó! — gondolta a férj, de azt mondta : — Édes, a bajuszom nagyon össze van borzolva 1 — Feleségnek lenni nem rossz — gondolta a kis feleség, de mikor a férj megcsókolta, igy szólt: — Nagyon tele van a szám bajusszal. Mikor ezt mondta, összeszorította a szemét s félrehúzta a száját, a férj pedig hirtelen elkapta a fejét, mert a j borzas bajusza csakugyan nagyon közel | volt a felesége szájához. De aztán kacagott s igy okoskodott: — Akkor megcsókolom a fülét. Megcsókolta a kis feleségnek a fülét, amely csókolni való rózsás kis fül volt igazán. S most a férfi szorította össze a szemét, húzta félre a száját s mondta: — Nagyon tele van a szám hajjal. Igy bosszantották egymást, kölcsönösen, adósak nem maradtak. Eí jó mulatság volt nekik s egyhangú sem lett, mert lehetett váltogatni folytonosan. Mi azonban nem fogjuk ezt tovább mesélni, eddig is csak azt akartuk megmutatni, hogy milyen vidám volt a szerelmes pár ember. Hát ilyen csókolódzó vidám ós boldog volt, mignem egy reggel a nagy boldogság után azt tapasztalta a férj, hogy a kis feleség sir. A kis feleségnek ekkor elég borzas volt a haja, a szeme sem szokta meg még a reggelt, az ajaka pedig majd kicsattant a boldogságtól ós az édes álomtól. Csodálatos, mert még kacagott is az előbb, huncutkodott, mikor valami az eszébe ötlött s egyszerre szepegni kezdett s csak ennyit mondott : — Jóska, édes Jóska ! azután a párnára tette a fejét ós sirt, miközben az arcát a párnába szerette volna rejteni. Jóska, szegény persze megijedt, de azt szeretnők látni, hogy ugyan mi nem ijednónk-e meg ilyen esetben ? Ugyan mit is tegyen egy férj, akinek eddig még mindig kacagott ós csókolódzott a felesége, most pedig egyszerre sirni kezd ós a csókolódzó száját a párnába temeti ? Jóska hát megijedt szegónv s furcsa volt egy kicsit, mikor ijedten kérdezte : — Édes, mi baja ? Mi történt ? — Semmi — hangzott a párnából, de a hang tele volt a tenger minden fájdalmával és sóhajtott. A tenger is sóhajt talán, mikor a hajnalodás felébreszti. — Haragszik talán ? — Nem, nem, szepegett a párnából s a hangja csakugyan végtelen szerelmes volt, lágy ós hízelkedő. — Mondtam tán valamit ? — Nem mondott. — Hát akkor mi baja ? Mi ? — kérdezte a férj s a két keze közé fogta a felesége fejét. Az asszony akaratoskodott, a feja visszaigyekezett a párnára, nem akarta, hogy a Jóska lássa. Ejnye, de különös is volt a feleség szeme, a mosolygó szeme, amely tele volt könnyel, a pilláin is ült vagy két csöpp, az arca is nedves volt tőle, most is^egy— pötty ! lehull rá, vógiggördül rajta. A kis könycsepp utazott a meleg arcon, de hirtelen eltűnt, amint meglátta a feleség száját. A feleség ugyanis, amint múlóban volt sirása, olyan volt, mint egy gyermek, aki nagyszerűen tudja elgörbíteni a száját. Ezen bizony nevethetett a könnycsepp, ezt látva, már mi sem ijedtünk volna meg. Jóska sem félt már, hanem kacagott, a szemébe nézett a feleségének ós csúfolkodott: — Siró buba, mee ! — Na — mondá az asszony, — Jóska ne legyen rossz. — Én? — Maga a hibás, maga. — Miért lelkem ? — Mégis mondott valamit, mondott — felelte az asszony s a hangja ismét sírásba kezdett. De most már az ura mellére hajtotta a fejét — Mit? Olvant?