Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) július-december • 52-104. szám

1909-09-08 / 72. szám

Békéscsaba, 1909. XXXVI-ik évfolyam. 72-ik szám. Szerda, szeptember 8. BEEESMEGYEI EOZLONT POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön EbOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 3 kor. Negyedévre 3 kor. ElSNzetni bármikor lebet évnegyedcnbelül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő: Dr. LÁNG FRIGYES. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel |helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér A községek közegészségügye. BékéaoBaba, szeptember 7. Most, hogy a nemzetközi orvosi kongreszszus — melyen a müveit világ orvosi kitűnőségei adtak egymásnak találkozót — Budapesten tartotta üléseit s a nagyérdekü tudományos előadások, viták, orvosi fölfedezések és ragyogó lefolyású mulatságok közepette hazánk közegészségügyi intézményei is élénk érdeklődés, tanulmányozás, megszemlélés tárgyai, - talán nem lesz érdektelen és tanulság nélkül való egy pillantást vetni községeinkre is és a községi közegészségügy mai állapotáról és ellátásáról egyetmást elmondani. Annyit elöljáróban az általánosságban is megjegyezhetünk, hogy községeink közegészségügye, ugy a lakosság egészségi állapotát, a népességügyet, mint az egészségügyi adminisztrációt illetőleg nem áll valami fényesen, sőt a legtöbb községben fölötte elhanyagolt állapotban van az. Ha végig megyünk egy — Isten háta mögött lévő magyar falu utcáin, ha fölkeressük a szegény nép lakta községeket, különösen a felvidéken és az erdélyrészi vármegyékben, hát a modern higiénia szerint élő, müveit ember elszörnyüködik azokon a közegészségellenes állapotokon, amiket falvainkban talál. Ami először szembetűnik, az a legtöbb falu kellő közepén elterülő mocsaras tó, amelynek mérges miazmái az egész község levegőjét megrontják. Ugyanis a falu népe által az elődöktől örökölt hagyomány következtében föntartott tó, mosásra, marhausztatásra, itatásra, baromfifürösztésre s a törvény szigorú tilalma ellenére, a gyakran alkalmazott hatósági büntetések, bírságolások dacára is, kenderáztatóul szolgál. No meg nyári szárazság és gyakori tüziveszedelmek alkalmával csakugyan hasznos szolgálatot tesz az — oltásnál, csakhogy ilyenkorra a tó rendszerint — kiszárad. Hiába irja elő az 1876. évi XlV-ik törvénycikk, hogy az ilyen, az egészségre ártalmas mocsarak, tócsák kiszáritandók s a terület befásitandó, a falu népe makacsul ragaszkodik a pocsolya föntartásához, mert neki fontosabb érdeke, hogy a marháját ot, itathassa, a lovát, szamarát usztathassat a kacsáit füröszthesse, mint a maga, meg a gyereke egészsége. Azután — a falu utcáin való sétánkban — megütközve látjuk számtalan helyen a förtelmes szennyvizek lefolyatását az egyes udvarokról az utcák árkaiba s a kutak vizének az udvarokon füstölgő trágyadombok szertefolydogáló levével való inficiálását. Egyáltalán az udvarok, utcák, terek öntözése, állandó tisztogatása, portól való mentesítése ismeretlen valami a legtöbb falu népe előtt. Innen van, hogy a járványok és ragályok sok helyen valósággal megtizedelik a falu népét, innen van az, hogy a portengerben fuldokló magyar falvak népéből évenkint 65—70.000 embert visz korai sírjába török, tatár pusztításnál veszedelmesebb ellenség, — a tüdővész. Azt meg hiába beszéled bele abba a szegény falusi emberbe, hogy a levegő, a napfény minden lakásnak, minden embernek a legnagyobb jóitevője, hogy tehát nem kell sajnálni se későn, se korán, se télen, se nyáron azoktól a bogárhátú kis házaktól, azoktól az apró ablakú, alacsony gerendázatu, földes szobáktól a friss levegőt, meg a nap áldott melegét és világosságát. A falusi ember, főképen a tehenével, emsemalacával, tyúkjaival, szamarával és házanépével egy szobában összehúzódó oláh, tót, ruthén falusi ember valósággal irtózik a naptól, meg az éltető levegőtől — a lakásában, a nyomorúságos, a földből alig hogy kilátszó kis putrijában. Nyáron a meleg ellen, télen a hideg ellen védekezik akként, hogy lezsaluzza, csutakkal, szalmával betömi a szobája ablakait s abban förtelmes állati és emberi gőzben alussza át családjával, gyermekeivel együtt a hosszú téli éjszakákat. Azután, ha valaki megbetegszik a házban, hát azt elkezdik gyógyítani — házilag. Füvekkel, kenőcsökkel, ránézéssel, imádkozással, mert talán orvosról nem is hallottak vagy ha igen, hát az orvos mértföldekre lakik, a nagy egészségi körökben, a falutól s nem érdemes őt elhozatni. Az pénzbe kerül, fuvar sincs mindig kéznél s ha az Úristen nem segit, a doktor se' tud segíteni. Mig az 1908. évi XXXVIII-ik törvénycikket nem hozta meg a törvényhozás, hosszú évekig voltak üresedésben egyes vármegyékben az öszszes körorvosi állások, persze 200 frt évi fizetésért nem akad diplomás orvos, aki 10—20 község népének az egészségére őrködni elég erőt érzett volna magában. Ezért volt olyan megdöbbentő a falu népének halálozási statisztikája a múltban. Most, hogy az 1908. évi XXXVIII-ik törvénycikk a községi és körorvosi fizetéseket tetemesen megjavította, az eddigi közegészségügyi mizériák is lassanként meg fognak szűnni. De még rengeteg a tennivaló a községek egészségének megjavítása, rendezése körül. Különösen — hogy még egy nagy anomáliára mutassunk rá a községi közegészségügyi igazgatásban, — a halotkémlelés ügye szorul alapos rendezésre, illetve a fennálló rendeleteket kérlelhetetlenül végre kell hajtani, ha a mai lehetetlen, barbár állapotokat föntartani nem akarjuk. Ugyanis, szinte félve mondjuk ki azt, hogy falvainkban sok száz meg száz halottat tesznek a földbe, anélkül, hogy a halál beálltát hozzáértő ember megállapítaná. Egy orvosi könyvben olvastuk azt, hogy rengeteg még nálunk azon községeknek a száma, amelyekben nemcsak orvos-halottkém nincsen, de még csak a községi (kör-), vagy járásorvos által kitanított s a halottkémlelésre minősített embere sincs a községnek. Hát az ilyen községekben a dologhoz nem értő egyik előljáró, esküdt, kisbíró állapítja meg tisztán, a két ép szeme szemlélete alapján, hogy a halál beállott-e s a temetés megtörténhetik-e ? De sokszor, mint azt nem egy helyen tapasztaltuk, nyári munkaidőben a mezőn dolgozó halottkém a feleségét, vagy a kis fiát szalajtja el a halottasházhoz, hogy tudja meg, csakugyan beállt-e a halál s azután jelentse be azt az elöljáróságnál s mondja meg a halott hozzátartozóinak, hogy a temetést elvégezhetik. Mintsemhogy egyetlen egy földi halandó is ki legyen téve — ott az Isten háta mögötti falvakban annak, hogy élve, tetszhalottként eltemettessék, sürgősen gondoskodni kellene arról, kötelességévé kellene tenni minden községnek azt, hogy orvosilag kellően kioktatott halottkémet alkalmazzon, an • nak tisztességes fizetést adjon és működését a körorvos a legszigorúbban ellenőrizze. Még sokat lehetne mondani a községi közegészségügy hiányairól, rendezetlenségéről, de a felhozottak is meggyőzhetnek mindenkit arról, hogy eminens államérdek népünk elhanyagolt egészségügyét mai elmaradottságából kiemelni, az egészségügy iránt való érzéket, érdeklődést, fogékonyságot fölkelteni, az egészségügyi ismereteket terjeszteni, népszerűsíteni és az egészségügyre vonatkozó törvényeket Békésmegyei Közlöny tárcájaVigyázz,! Ha nagyon boldog vagy s az öröm hulláma Túlárad sziveden ; Félj és jól vigyázz ! Sokáig az ember nem örülhet itt lenn, Öröméhez gyorsan beköszönt a gyász. Mint mikor az égbolt nagyon is tündöklő, Ideges fény szikráz a csillagokon Reggelre: sötétség, zegernye, zimankó, Tengernyi törött ág s mindenféle rom . . . Endrődi Sándor. Pityó. Irta : Hollóané De Grobois Nándin - A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. — Pityó Olaszország ege alatt pillantotta meg a napvilágot. Szülei kóbor énekesek voltak, akik városról-városra, faluról-falura vándoroltak a mindennapi kenyérért. Az anyja tüzes szemfl, formás teremtés, a Szanta Luciát énekelte, az apja szikár, bronzszínű, zord tekintetű Eórfi, gitáron kísérte, a kis Pityó pedig maszatos barna kezébe gyűjtögette a filléreket, amelyeket az emberek odavetettek. Nagyon unalmas lehetett naprólnapra íázanta Luciát énekelni, mert az olasz menyecske egy szép napon abba hagyta a dalolást, magához vette az összegyűjtött filléreket ós egy majomtáncoltató földijével megszökött A férj nem szólt semmit, csak a tekintete lett egy kissé zordabb ; csöndesen leakasztotta a nyakáról a gitárját, kivette övéből hegyes kését és megfente jó élesre, aztán halálos gyötrelemmel a lelkében és féltékenységgel a szivében, nekivágott a nagy világnak, hogy a hűtlen csalfát megkeresse... A kis Pityóval nem törődött sem az apja, sem az anyja, ott felejtették a falunkba ... Erzsók asszony, a kövér pókmesterné, megszánta a félig kiéhezett talján árvát s magához vette. Ezentúl ő hordta ki a faluba a ropogós kiflit, meg a barna-piros zsemlét. Erzsók asszony hatalmas alakját, mi gyerekek inkább csak távolról tiszteltük és ha megpillantottuk, már messziről kitértünk az útjából. Azt beszélték tudniillik róla, hogy nemcsak az urát, de a cselédjeit is pofozza és egyszer pedig az egyik vevőjét sajátkezüleg kidobta a boltjából, mert azt találta mondani, hogy a zsemle napról-napra kisebbedik. Pityót tulajdonképpen Pietrónak hivták, de mi nem tudtunk az olasz kiejtésű névvel megbarátkozni és elkereszteltük Pityónak. Ha incselkedtünk vele igy kiáltottunk utána: Ityóka, pityóka, ripityóka !... Csöndes vérű gyermek volt, de azért nagyon tudott haragudni. Dühében rémesen fintorgatta az orrát s ránk öltögette a nyelvét. A teste vézna, sovány volt. Tizenkét éves lehetett, de nem látszót hat évesnél idősebbnek; púpos is volt. A feje barna selymes fürtjeivel és nagy sötét, bársonyos szemével hasolitott a Murilló-féle angyalfejecskékhez. Hozzám nagyon ragaszkodott, mint egy hűséges állat, ugy kisérte a nyomomat. Anyám ugyan azt mondta, hogy sehogysem illik Pityó a társaságomba, de gyerek észszel ugy okoskodtam, hogy nem kell mindig a nagyok véleményére hallgatni s mivel nekem Pityó nagyon-nagyon tetszett, valahányszor csak szerét ejthettem, kiszöktem vele a füzesbe, ahol senki sem háborgatott bennünket. Tizenkét éves koromban, születésemnapjára Robinson diszkiadását kaptam az apámtól. Délután kifutottam vele a füzesba, ahol Pityóval találkoztam. Sugárzó arccal kérkedtem a kincS3mmel. Pityó mellém kuporodott ós szorosan egymáshoz bújva nézegettük a könyv szines képeit, amelyekhez rövid magyarázatot fűztem. Egészen kipirult az arca és a sötét szeme csillogott. Mikor a könyvet becsuktam és fölemelkedtem, irigysóvárgással pillantott rám. — Szép könyv, mi ? — Kérdeztem boldog büszkeséggel. — Gyönyörű, válaszolt egyszerűen Pityó, de a szemében kigyulladt a lelkesedés tüze. Aztán gyöngéd szeretettel, mint az anya a gyermekét, végigsimogatott a könyvemen, kis idő múlva pedig könyörögve szólt: — Add nekem, Vili! Ez a kérés annyira meglepett, hogy első pillanatra torkomon akadt a szó. — Mit ? Ezt a könyvet... Robinson diszkiadását, hogy ón neked adjam ? Kérdeztem a kérés merészségétől düledezve. — Megbolondultál, Pityó ? — Neked adom érte a parittyámat, amelyért a minap olyan nagyon könyörögtél. — Hogy beverjem vele az ablakokat és jó verést kapjak érte az apámtól ? — Add nekem a könyvet, — makacskodott Pityó, elviheted helyette gitáromat. Elszédültem a boldogságtól. Volt szebbnél-szebb érdekesebb játékom, még vasutam is, amely körben szaladt, ha befűtötték; de mi volt mind ez a Pityó gitárjához ! Néha kilopta a füzesbe, halkan pengette s hazája legszebb, leglágyab melódiájit dalolta melléje. Azután ölébe fektette hangszerét ós csodálatos szines meséket rególt napsugaras, narancs illatos hazájáról és azokról a városokról, amelyeket dalolva ós lantot pengetve szüleivel bebarangolt. Még a lélegzetemet is visszatartottam ilyenkor ugy hallgattam Pityó szavát. Szép ígéretek fejében sem akart eddigi kincsétől, egyetlen apai örökségétől, megválni. .. Még egy héttel ezelőtt, nem, még tegnap is odaadtam volna érte üdvösségem is ; de most, hogy önként ajánlotta, leszállította az értékét, a könyvemet óriási módon emelte. — Kell is nekem a te gitárod, — vetettem oda fitymálva — ez a könyv tiz olyat is megér. — Pityó egy percre elcsöndesedett de vágyakozó tekintetét nem vette le szemét a könyvemről. Kis idő múlva újra könyörgésre fogta a dolgot: — Add legalább kölcsön édes jó Vilikém, hallod. — Hogy is ne, hogy piszkou kezeddel bemaszatold. Ez argumentum hatott. Pityó nem zaklatott tovább, hanem még egyszer rám vetette sötót szemét, amelyből a lelke esdekelt felém, azután sarkon fordulva, gyorsan elszaladt. Valószínűleg szégyelte, hogy kövér könyek peregtek le arcán. Két napig nem láttam Pityót. Helyette Erzsók asszony cselédje hozta a