Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) január-június • 1-51. szám

1909-06-03 / 44. szám

Békéscsaba, 1909. XXXVI-ik évfolyam. 44-ik szám. /T •• J M I H | • • « Csütörtök, junius 3. KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön ELŐFIZETÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. ElSfizetni bármikor lehet évnegyedcnbelül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő: Dr. LÁNG FRIGYES. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel Ihelyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér Életpályák. Békéscsaba, junius 2. Az iskolákból kiözönlő ifjúság, mint éhes farkascsorda, nekiront az egyetemeknek s ott akarja boldogulását keresni. Túlzsúfoltság mindenütt, hol a magasabb tudományokat mérik, semmi kereset, koplalás, egy céltalan ! élet hosszú, kínos kálváriája a végpont. Korunk prognostikonja ilyen. Senki sincs, aki bölcs tanításaival eltérítené ifjainkat e félszeg felfogásától: hogy csupán a diploma nyújt tisztességes kenyeret. Senki sem világosítja fel a tudatlanokat, a mit sem sejtőket, hogy messze elkerüljék az egyetemek kapuit, mert onnan nem mosolyog feléjük sem a siker tündöklő világa, sem a kényelmes jólét biztató sugára. A küzdelem, a szenvedés, a nélkülözés útját nyitja meg az csupán előttük s a sok tanulás, a sok költség, az elfecsérelt ifjúság ellenszolgáltatásaképen, csupán egy csillogó, lidércfényként fénylő címet ad, de semmi egyebet hozzá, ami az élet küzdelmeiben segítené,ami megélhetését tovább biztosítaná. A budapesti egyetem ezidei orvosdékánja felhívást bocsájtott ki a szülőkhöz cimezve, melyben óva inti őket, nehogy fiaikat az orvospályára engedjék. Megmondja, hogy ez a pálya, mint egyáltalában minden diplomás pálya, olyannyira tul van zsúfolva, hogy ez egyebet száraz kenyérnél nem nyújthat. Aki tehát szereti gyermekét, ne küldje olyan pályára, hol semmi kilátása nincs boldogulhatni, hanem keressen számára olyan foglalkozást, mely a reá fordított szorgalmat és munkát legalább puha kenyérrel viszonozza. Az orvosdékán felhívása nyilván szeget üthetett sok szülő fejében. Mert ; az csak nem lehet humbug, üres j szófia, amit egy

c ilyen kiváló férfiú j nemcsak mond, hanem Írással is megerősít. Viszont azok, akik a statisztikát szeretik bújni, nem fogják megérteni tudni, hogy az esetben, ha az orvosi pálya annyira túlzsúfolt, hogy magának a dékánnak felszólítására van szükség a fiatalságnak e pályáról való visszatartására, miképen lehetséges mégis, hogy Magyarországon az elhalt emberek oly nagy százaléka nélkülözte az orvosi kezelést ?! Tehát néha sok emberre nem jut nálunk orvos, az orvosi pálya mégsem biztos kenyér. Egy probléma, melynek megoldhatása nehéznek tűnik fel. Ha azonban elgondoljuk, hogy a mi országunk milyen szegény, ha utána nézünk s látjuk, hogy azért hal meg oly sok ember orvosi kezelés nélkül, mert éppen szegénységénél fogva nem birja el az orvosi kezeléssel járó költségeket, akkor rögtön tisztában lehetünk azzal, hogy hol a bibi s miért nem ajánlatos ifjainkat az orvosi pályára terelni. De hát az orvos-dékán felhívását nyomon fogja követni a jogi dékán felhívása, ezt pedig rögvest a műegyetemié s igy tovább. Mert nincs az a diplomás pálya ma Magyarországon, hol óriási tülprodukció ne jellemezné a közállapotokat. Minden téren több a termelés, mint amennyit országunk anyagi viszonyai elbírnak. A befogadóképesség már rég megszűnt s a diplomás pályára tóduló ifjúságnak csupán keserű tapasztalatokkal szolgálhat majd jövőjük. De hát mit csináljunk? Ez most a kérdés. Az érettségit tett ifjú megvan, az kenyeret, exisztenciát követel a társadalomtól. A munkásnép, ha nem tud otthon megélni, kivándorol. Uj hazát keres, melynek viszonyai reá nézve kedvezőbbek. S rendszerint talál is. Mert a munkáskéz mindenütt olyan tőke, mely kamatait feltétlenül meg is hozza. A tanult, kulturifjuság nem vándorolhat ki. Legnagyobb csapás volna hazánkra, ha a viszonyok odáig fajulnának, hogy még ezek a nemzetfentartó elemek is kivándorolni kényszerülnének. Éppen ezért az okos tanács most sokat ér. A diplomás pályák, a hivatalnoki keresetforrások bőven eliátvák, hová küldjük fiainkat? S ilyenkor azután a külföldi példa a mérvadó. A külföldi gazdag államok példái. Ott a diplomás pályára csakis vagyonos szülők gyermekei mennek, akiknél biztosítva van a kezdet nehézségei elleni küzdelem. Akik nem bukhatnak el életük virágában, mert anyagi függetlenségük éppen vagyoni viszonyaiknál fogva már eleve biztosítva van. Aki kevésbé jómódú, aki szegény, az az iparos, kereskedői pályára lép. S ott megállja szépen a helyét. Az intelligencia, a tanultság minden lépten-nyomon segítségére siet s ő felvirágzik, vagyonban és tisztességben egyre gyarapszik. A mi iparos és kereskedőink 99 százaléka nem került ki a tanultakból s mégis jobban boldogulnak, mint a diplomások. Minő más lenne a viszony, ha a tanult fiatalok lépnének erre a kenyérkereső pályára, mely egyedül hivatott nemcsak az ő, hanem az országunk jólétét, kedvezőbb anyagi viszonyait előmozdítani. Immár bizonyos tehát, hogy az egyetlen pálya, mely kedvező jövőt ígér, az ipar és kereskedői pálya. Minden szülő tehát saját gyermekének ellensége, ha most, mikor a döntő pillanat elérkezett, nem gondoskodik kellőképpen annak jövendőjéről. Szenzációk. - Budapesti levél. A politikai válság eddig olyan volt, mint a halott. Nem mozdult se jobbra, se balra, feküdt tehetetlenül és — bűzlött. Valósággal tombolt az idegesség mindenkiben, ha már a válságról volt j szó. A lapok sem tudtak közölni róla semmi különöset. Egyik nap ugy, mint a másik nap, ugyanazt a nótát fújták, csakhogy egyszer mollból, máskor durból. Egyszer melankólikusan siránkoztak, hogy mi lesz velünk, hogy pusztulunk, veszünk, — máskor meg dühöngöttek, szidtak mindenkit, aki ól és nem csinál valamit a válság megoldása érdekében. A téma azonban mindig ugyanaz volt. És most, a pünkösdi ünnepek után az unalmak mocsarában nyiladozni kezdenek a politikai szenzációk virágai. A kedves „Presse", a bécsi „Presse" kezdette meg keddi számában. Nagy cikket közöl egy memorandumról, mely állítólag a király asztalán fekszik s amelyben a függetlenségi párt egy „bizonyos csoportja" felajánlja magát teljes leszerelés föltótele mellett a királynak. Mert hát szeretnének miniszterek lenni a kicsikék. Az a bársonyszók nagyon csábítja őket. A „Presse" tehát adott egy koncot, amelyen lehetett rágódni. Rágódott is az egész közvélemény. A magyar újságok hasábokat irtak arról a közleményről. A függetlenségi pártiak kézzel-labbal tiltakoztak a ^meggyanusitás ellen, j Legjobban tiltakozott természetesen az i a „bizonyos csoport", amelyet ugyan Békésmegyei Közlöny tárcája. Induláskor.*) Ahogy elindult a vonat: Minden utas kihajol intve És sok fehér kacsó küld hintve A távozónak csókokat. Csöndben csak magam ülök itt És lapozgatom az újságot, De valahogy egyre mást látok, Nem az újságok bétüit. A szivem hevesen dobog És valakire gondolok: Aki felé kendőm inthetne S ki utánam csókot hinthetne. Vagy kinek nem is intenék, Csak megfognám a kis kezét S ő parolám nem viszonozná : — A csókot nem küldné, de hozná .. . Ha most te itt volnál velem, Ha itt ülnél mellettem S az ismeretlen táj felé Ugy indulnánk el ketten. Vehetné útját a vonat Éjszak feíé, vagy délre : Hol én kiszállnék veled, ott Tündérországba érne. Lampérth Géza. Az idealista. Irta: Vértesy Gyula. — A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. — Mikor először találkoztam vele, rám is azt a benyomást tette, mintha valami olyan tulfinomult, nemes lélekkel áll*) Mutatvány a szerzőnek most megjelent verskötetéből. nék szemben, aki nem is illik a maga tiszta, nemes felfogásával, szárnyaló lelkével, jó szivével erre a sártekére; közénk, gyarló, nyomorult, földhöz ragadt lelkű emberek közé. Csodálatos és őszinte tisztelettel vegyült szeretetet éreztem Tar Gergely ügyvéd ur iránt. Kétszeres volt a bámulatom, hogy éppen ügyvédember tud ilyen idealista gyöngéd lenni, holott éppen ezen a pályán az idealisták nem valami nagyon hemzsegnek. A jóság és a tisztesség fogalmának valóságos megtestesülése volt ez az ember. Sőt gyengédségében elment egész a nevetségesség határáig. Például nem állta meg szó nélkül, ha az ő jelenlétében agyoncsaptak csak egy szúnyogot is. Most nyáron is, mikor egyszer kint sétálgattunk a Margit-szigeten s diadalmas csatakiáltással összemorzsoltam egy szemtelen szúnyogot, rám szólt: — Azt hittem, hogy jobb szived van, — kezdte el az ő behízelgő, lágy, szelíd hangján — egy író, egy poéta, aki öl 1 És pedig jogtalanul öl! Mert a legparányibb élőlénytől sincs jogunk elvenni azt az életet, amit nem mi adtunk neki, hanem amit az ur adott. Életével csak neki tartozik a legkisebb bogár is. Nekünk nincs jogunk őt megölni. — Hát neki joga van engem összevissza csipni ? — Ez csak kellemetlenség, mit nem szabad a legnagyobb rosszal, a halállal megtorolni. S ki tudja, milyen boldog volt ez a kis szúnyog! Ez is szerethetett, ennek is lehetett családja s bizonyára ez is ugy örült a napfénynek, a nyárnak, a virágoknak, az életnek, mint mi. — No, azt hiszem, aligha örült olyan öntudatosan. — Honnan tudod, hogy nem ? S épp ezért, mert nem tudjuk, ugy kell bánni a legparányibb Isten teremtésével is, mintha a testvérünk lenne. Mikor pedig egyszer a szegény emberek nyomorúsága került szóba, szinte a könyekig elérzékenyedett. — Odaadnám a lelkemet értük ! Oh, ha második Megváltó lehetnék s meghalhatnék értük a kereszten ! Különben, tette azután hozzá, ki tudja, nem boldogabbak-e ők mégis, mint mi, akiknek lelkét az egész emberiség szenvedésének terhe nyomja. Lehet, hogy az ő szomorú életük, nehéz kínlódásuk nenekem jobban fáj, mint nekik. Csak segíteni tudnék rajtuk! Csak lennének millióim, billióim, hogy szétoszthatnám az utolsó fillérig szegények, a szűkölködők között. S akkoriban csakugyan azt htttem, hogy milliók ós milliárdok méltóbb helyre már nem is kerülhetnének, mint Tar Gergely ügyvéd úrhoz. Ugy tünt fel előttem, mint valami ókori bölcs, aki klasszikus jóságát még egyesítve a krisztusi szeretet tanaival, felemelkedett az eszményi jó magaslatára. — Mindenkit becsülni ós szeretni, mert mindenki testvérünk. A nagy ember családban egyformák vagyunk és egyformán nyomorultak véges életünk határáig. Egyformán kínlódunk itt mindnyájan napról-napra a biztos szörnyű vég tudatával és még bántsuk is egymást, holott a szenvedések közössége szeretetre ösztönöz mindnyájunkat ? Elég gyakran elmondta ezeket ós az ezekhez hasonló elveit. S csakis elveinek ez a gyakori emlegetése ébresztett bennem néha kételyt.. Hátha mégse olyan nagyon jó ez az ember, aki mindig a jóságról beszól. Hátha olyan, mint azok a gazemberek, akik mindig a becsületért párbajoznak. Hanem a kótkedósem csak nagysokára vált be. Jó ideig én is annak tartottam az ügyvéd urat, aminek a többiek, aminek bemutatta magát: a föld hátán a legjobb embernek és a legderekabb családapának. Hogy tudta az otthont dicsérni! — Az élet minden vihara közepette erőt és kitartást ád az embernek az a tudat, hogy van egy nyájas, puha fészek, Bhol szeretet ós ölelő kar várja. A feleség és a gyermekek, ezek képezik a földi mennyországot. Hanem az ügyvéd ur ez után a földi menyország után mintha jobb szeretett volna csak ugy távolról epekedni. Odahaza nem igen szeretett lenni: még az irodája is máshol volt, mint lakása, hanem az otthonától távol egyre az otthonát dicsérte: — Az ón édes feleségem, az ón aranyos csibéim! — Hanem az édes feleségét, meg az aranyos csibéit nem vitte sehová magával. — Legjobban érzik azok magukat odahaza! Nem lehet őket ki sem mozdítani otthonról. Eleintén akartam őket vinni ide is, oda is, de most már meg sem kísértem. Csak nagyritkán lehetett őket társaságban együtt látni, hanem ilyenkor azután Tar Gergely ur szinte tüntetőleg mutogatta, hogy milyen gyöngéd, jó, odaadó férj ő. És ez a tüntető magaviselete volt gyanúmnak a második alapja. Mert az ügyvéd ur ezzel a tüntető szeretettel mintha el akart volna leplezni valami tttkot, ami közte és felesége között volt. Mintha minduntalan védeni akarta volna magát valami olyanféle láthatatlan vád alól, hogy ők nem élnének jól. egymással. S a gyanú egyre erőlködött bennem, hogy ez a sápadt, halvány arcú asszony távolról sem olyan boldog, mint