Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) január-június • 1-51. szám
1909-01-10 / 3. szám
2 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY karókat szeretne olcsón beszerezni, de nem tudja a módját, hogy és miképpen fogjon hozzá, hogy ezt elérhesse ? Hiszen a földmivelési minisztérium ügykörébe ezer és ezer olyan dolog tartozik, a mitől jó volna bővebbet tudni, de eddig nem állott módunkban a dolognak könnyen utána járni. A midőn ezeket megírtam, az a gondolat adta kezembe a tollat, hogy jó lesz, ha földmivestársaim közül minél többen tudomást szereznek erről az üdvös intézményről, mert biztosra veszem, hogy hálával fognak ezen soraimra gondolni, ha valamilyen ügyes-bajos dolgukban a tudakozódó irodához fordultak, a melynek, ha levelet ir az ember, ez a pontos cime: Földmivesek tudakozó irodája, Budapest, V., Országháztér, földmivelési miuiszterium, II. emelet. Alkalmilag okos dolog lesz igénybe venni és magukat sok lótás-futástól megmenteni. Levél a tengerről. A „Békésmegyei Közlöny* számára irta: Székely Béla. Constanca, január hó. Egy kissé bizarr e cim. És szokatlan is, mert ugyan bizony ki hallotta volna, hogy télidőben kíváncsiskodjék valaki arra a rengeteg víztömegre, amit tengernek nevez a köztudat ? Mégis ugy van. A beláthatatlan víztükörről íródnak ezek a sorok. Arról a víztükörről, melynek különös színjátszását meghatározni nöm lehet, amelyet évenként rengeteg kíváncsi keres föl, csakhogy csodás eredetiségeit lássa és amelyet éppen vizének jellegzetessége miatt Fekete-tengernek mondanak. Ez a tenger valóban csodálatraméltó vízmedence. Rengeteg árat adott érte Románia is. Am az oroszok Bessarábiáját, ami csereföld volt a tengermosta Dobrudsáért, éppen nem lehet irigyelni, mert Románia — ha adott is területi áldozatot — bőségesen kárpótoltnak érezheti magát a délkeleti tengerparttal, amely sok politikai, sok gazdasági és a szemnek is minden tetszetős tulajdont egyesit magában. Bukaresttől 4 és fél óra alatt röpítik ide az utast a román királyság kátránynyal fűtött gyorsmozdonyai. Milyen hatalmas alkotások ezek a gépóriások ? Kevés hasonlót láthatunk Magyarországon, pedig egytől-egyig a Mav. gépgyáraiban kó czültek. De a mi Máv.-unk is csak a külföldnek szállít kifogástalan produktumot. A hazai közönség ? Hadd döcögjön a mótorokon. Jó a magyarnak ez is. Az az aránytalanul különb figyelem, melylyel a külföld teszi elérhetőbbé kikötőit, sehol sem nyújt oly jó összehasonlítást a hazai viszonyokkal, mint éppen Romániában. Mindössze harminc eves múltra becsülhetjük ennek a királyságnak történetét s máris összehasonlithatlanul fejlettebb a közlekedésügye Magyarországénál. Közledésí eszközei mintaszerű pontosságúak. Vasútja nincs annyi, mint nekünk, de ahol van: ott mind elsőrangú tényezője az állami érdekeknek. Constancára, a tengeri kereskedelmi kikötővárosba, egyszerre három különböző irányból szaladnak be a vonatok. Hol marad e mögött Fiume, melyhez csak most építik 1 i a második vágányt ?! És milyen vonatok, milyen megrakott vonatok? Törökország, Oroszország, Ázsia néptömege nagy hányadban erre igyekszik elérni a maga földjét. Ez a retortája mindannyi keleti zűrzavarnak és ez az átmeneti pont a modern élet kezdetlegességéből az igazi Kelet naiv szokásaiba. Aki Kelet tüneményes világára kíváncsi, ne menjen először odébb Constancánál. Olyan nélkülözhetlen fordulópont az utazó előtt ez a város, mint az olvasni tanulónak az ábécé. Ezt kell előbb megismernie, hogy a Kelet sajátos világában eligazodni tudjon s hogy kellőkép tul ne becsüljön semmit. Mert hogy a képzelet túlbecsül minden idegenszerű dolgot: ez kétségtelen. Konstantinápoly például hány embertársam vágyainak álma ? S milyen keveset nyújt a maga piszkos, kövezetlen útjaival, csontra soványodott, undok kutyáival, régi, viskószerü házaival, rekedtesen kiáltó nuerinjeivel, csöppet sem hivalkodó minarettjeivel és minden oly furcsaságával, amit egyszer huszonnégy óra alatt okvetlenül megun a nyugateurópai polgár. Reám például — pedig fölöttébb fogékony érzékkel áldottak meg az egek — a Bosporuson, az óriási keleti bazáron, meg a mi bujdosóink ereklyéin kivül alig gyakorolt valamelyes érdekessége meiyebb benyomást. De igen, még van valami, amit nem felejthet el Könstantinápolynak egyik utasa sem. És ez a baksis. Hü cicerónénk még a templom-ajtót is reánk zárta, csakhogy ki ne menekülhessen valamelyikünk baksis nélkül. És ez a rém hűséges utitársunk egész Keleten. Még Oonstancán is, ahol hiába kérdem például a fiakkerestől, hogy : — Birjar estu liber? Nem kaptam meg addig a választ, mig 40—50 centimet (pariat vagy bánit 1) nem csúsztattam a markába. Ekkor aztau megszólal a derék ur : — Da, domnule ! . . . Constanca különben a Fekete-tenger királynője. Az a félig nyugateurópai, félig keleti világ, amely falai között összeverődik, a világ földkerekségének legcsodásabb s talán e tekintetben egyesegyedül álló városává avatja. Széles, gyönyörű rakpartján, még mindig dolgoznak, hogy a hatalmas, feketés hullámtorlaszok elé kőgát épüljön. Erről a gátról meseszerűen szép a kilátás. Sehol a világon nincs több olyan kikötő, mint a constancai. Ez előtt minden fjord, minden öböl nélkül jobbra is, balra is maga a végtelen, elbűvölően szép tenger terül el, amely mindig haragos, mindig háborgó, mert Oroszország hideg, csipős szele, a grive'e, sehol sem tombolhat ugy, mint ezen a víztükrön. Sebaj! Ha velőig fázik e szépséges természeti csoda szemlélése közben az ember: kettőt-hármat lép csupán, hogy a mozik, színházak, varieték, orfeumok, bonboniérek, vagy ha jobban tetszik : kabarék sokasága között választhasson. És milyen bő választék kínálkozik itt! Igazi keleti bujaság ömlik el ezen a választékon is. Emitt karcsú, sugár, szépséges tatárnők „lejlik" a macsics-ot. És hogyan „lejtik" ? A tatárföld volt bölcsője ennek a táncnak. Nem csoda hát, hogy messze földekről csupán emiatt is sok gourman jön Constancaba. Mert az igazi, a hamisítatlan, a keleti női szépséggel és bájjal párosult macsics-ot máshol nem láthatják az élvhajhász emberek, csak Constancán, a tengerparti santánokban. Odébb a német múzsa nyújt hajlékot egynéhány művésznek, majd egy cirkusz-féle alkalmatosság mutogatja olcsó látnivalóit, azután kápráztató össze-visszaságban török, orosz, román, francia és angol varieték kerülnek sorra. És hogy teljes legyen a kép, hát nem hiányzik a magyar múzsa papnője sem a csapatból. Egy Keleti Boriska nevü honfitársnőm (valamikor Szálkái Lajosnál primadonna volt) énekelget az egyik varietében. A „ Helyre-tyu tyu-tyu", meg más hasonló értékű dalokkal szerez „hírnevet" a magyarságnak. De tapsolni nem igen tapsolnak énekszámai után. Én megpróbáltam egyszer hangulatot kelteni. Egy kidülledt szemű, kipirult arcú, borgőzös ember reám mordult: — E sti ungár ? És én a jobbik eszemhez folyamodtam s bizton látva, hogy hétköznapi emberem nem tud franciául, ezt feleltem : — Le boulet a passé á travers la muraille ! Hamarosan nem jutott más az eszembe. Ezt a mondatot pedig annyira betanultam valamikor a nyelvtan segedelmével, hogy mindig ezzel válaszolok, ha francia nyelvtudásom egy, vagy más irányban cserben líagy. S az én emberem (valami munkásfelügyelő-félének látszott) illedelmesen bocsanatot kért: — Pardon, pardon, domnule! — és nem bántott, mert franciának gondolt. Bezzeg, virtuskodtam volna csak az én magyarságommal. Lett volna alkalmam konstatálni, hogy a munkásfelügyelők nem igen szavatolnak lovagias formában a kezük hirtelenségeért. Mert hogy itt nincs minden ugy, mint nálunk Parancsoljon helyet foglalni. És már régeboen volt, ha szabad kérdeznem ? — Már három éve. A bányamérnök aztán elmondotta a jól ösmert kisvárosi történetet, mely oly megátalkodottan ismétlődik. A menyasszonya tanítónő volt. Szépsége irigységet ébresztett s az irigység rágalmakat termelt. A vőlegény hitt a rágalmaknak Ez a gyöngeség kiegészítő része a vőlegény természetrajzának, A becsületében, női méltóságban megsértett leány első idegrohamában otthagyta állását, vőlegényét ós a várost. S mire a rágalmak hitvanysága nyilvánvaló lett, vége volt mindennek. Szives Tivadar érdekkel hallgatta a történetet s cSaknem könyekig meg volt indulva, mikor a volt vőlegény őszinte elkeseredéssel igy végezte a szomorú históriát : — Eddig meg volt az a reményem, hogy valamikor mégis jóvá tehetem hibámat, bűnömet, vagy legalább bocsánatát kikönyörögjem. De most, hogy férjhez ment, attól is elestem Ugy élek emlékében, mint a leghitványabb ember . . . — Oh, a világért sem ! Hová gondol ! A fotográfus közel állott ahhoz a a hőstetthez, hogy leleplezi magát, mint közönséges hazug frátert. De ehhez még sem volt elég leiki ereje. Még fecsegett egy darabig, aztán lefotografália a bányamérnököt, miközben_,egy csomó banalis, olcsó vigasztalást igyekezett elhelyezni! — Az ördög nem oly fekete, mint aminőnek festik. Vannak nehéz, váratlan, nem remélt kedvező fordulatok ... És a többi. Egy ideig zaklatta a dolog a lelkét, azután, mire a legközelebbi varosba jutott, el is felejtette a mjrnököt, szerelmi bánatostul együtt. Csak egy félév múlva tolakodott ismét emlékébe. Soinrgymegyében fotografált, mikor a szóban forgó arckép eredetije, a tömzsi orrú, selymes aranyha u tanítónő beállított a rögtönzött ateiiérbe. — Egyik régebbi arcképemet láttam a kirakatban. Szeretnék néhányat utána rendelni, ha lehetséges. A fotográfust elfogta az igazolom. Érezte, hogy neki a sors most döntő fontosságú szerepet osztott. Színpadias deklamációval kiáltotta : — Milyen szerencse, milyen kitüntetés ez rám nézve ! Oh, ha tudná, kisasszony, hogy epedtem ón évek óta önt látni szemtől-szembe. — Nem értem ... — Azt elhiszem. Mindenekelőtt azonban egy kérdést kell tisztáznunk. Kisasszony, egy indiszkrót kérdéssel kell terhére lennem. Ön lesz szives megajándékozni bizalmával. Csak azt kérdezem : szabad-e a keze és szive ? Csak ennyit ? A tanítónő méltatlankodva utasította j vissza ezt a tolakodó modort, melyet I semmivel sem tudott magának megmagyarázni. — Uram, ön először lát s nem értem, mi jogosítja fel ? ... A fotográfus nem engedte tovább í beszélni. — Mindjárt, kedves kisasszony, csókolom a kezét. , . csak semmi indulatos| ság ... Én a világ legtisztességesebb embere vagyok .. . Valamikor egyébről is álmodoztam, mint a fotografálásról, | de az nem tartozik ide . . . Eközben lázasan kutatott egy vasj tag fénykép-albumban, amelyből aztán | kivett egy fényképet. ! — Hogy mi jogosit fel ? A kérdés jogos ... De mennyire! Nos hát engem | ez az ur jogosit fel... Igen, ez az ur, tessék megnézni . . . Egyik legjobb fotográfiám. A lelkemet öntöttem bele, ( ha szabad magamat igy kifejezni. A tanítónő megnézte az arcképet j és az intenzív szívósság, mely szép, szaj bályos arcát elöntötte, mutatta, hogy l nem hatott rá közömbösen. A fotográfus hamarosan elmondott mindent. A gyarló iró bombasztiáival, a rossz színész túlzásaival festette meg a bányamérnök halálos bánatát, elkeseredését és forró szereimét. Reá két héttel ott volt ismét a bányavárosban. Korán reggel toppant be a mérnökhöz. Nyomban a dologra tért. — Azért jöttem, hogy a legkülönösebb dologról adjak számot. Hihetetlenül hangzik, de valóság. Eleven valóság. — Micsoda ? — kérdezte a mérnök az ágyból kiugorva. — Az, hogy engem cserbe hagyott csodás memóriám. Gyalázatosan hagyott cserben. Mit mondtam ? Hogy Erdélyben, Fogarason lakik ? - Somogyban, Marcaliban van ! Még tegnap beszéltem vele . . . Mit mondtam ? Hogy férjhez ment egy bírósági végrehajtóhoz? Egy szó sem igaz! Annyira nem, hogy egyáltalán nem is ment férjhez . . . Nem is megy ... ha csak egy bányamérnökhöz nem. Azon alul nem adja. Ezt kategorikusan kijelentette! — Mit beszél? — Amit én beszélek, az nem számit. De amit én fotografálok, az szent. Tessék ide nézni. Itt vannak önök ketten együtt lefotografálva, egymás mellett. Az ön fotográfiája kissé fakó, de nem volt elég ezüstöm . .. Mindegy . . . Együtt vannak ... Ez a fő. Azaz nem is ez, hanem az, hogy a kisasszony engedelmével készült ez a közös fotográfia. — Az ő engedelmével ? A fotográfus patétikusan emelte égnek ujjait. — Isten a tanúm! Aztán meghajolt s morogva mondta: — Viszont az önök hazassági tanuja, ha megengedi, én leszek. A mérnök megölelte a fotográfust. s hogy Magyarországon nincs minden ugy. mint emitt: ezt tapasztaltam már. Á revedere! . . . Asszonyi szemmel. A jóba is hamar teleún az eir Azt hiszem igen sokai sóhajtottur megkönnyült szívvel ünnepek utál — Hála Istennek csakhogy van! Vége a nagy ebédeknek, vacsor nak, elcsukhatjuk a szekrénybe fé' ós kényelmetlen ünneplő ruháii vendégeink távoztával, vagy a mag otthonába való visszatéréskor letehet] u^. még kényelmetlenebb ünneplő ábrázatunkat is s a megszokott napi munka ideggyógyitó s kedélynemesitő forgatagában szívhatjuk megint az életet. — Kiürültek a családi pátriák. Szétrebbent a fürge diákcsapat s az édes mama is, a mig egyfelől siró szemmel tekint a nagyreményű csemete utin, titkon megkönnyebbülten sóhajt fel, a szőnyegporoíás keservei között: — No, ezt se rugdossa össze senki húsvét utánig ! Csöndes lesz a porta, már csak az emlékek uralják a tért. .. A jó Istennek áldásos keze nyoma van azon is, hogy az elmultak csodálatosképpen ugy jegeces«dnek ki, hogy azokból jórészt csak az marad meg, mi kellemes volt, sőt a kellemetlen d gok is bizonyos nimbusí-szerü zom. cot vesznek fel az idők 'olyamán, air szinte megszépíti azt, »mi bántó < csúnya volt benne Innei van, ho a szerető hitves hosszú Terseket sí temetőben a meghalt társ után, aki. dicshymnuszokat zeng, hjlott életükbi igen sokat veszekedtek, minek legnagyobb oka az volt, hogy a pihenő hü társ inkább kedvelte a boros pohár? kat, mint a szerelmes oldalbordát, idők patinája kimenti az elévült gy kosságot,sőt mondhatnám : a történél^ legnagyobb alakjait is igen hétközr. embereknek néznénk, ha ma élnéneK. A távolság, a sejtés, a képzelet, pompás kendőző szerek s egy-egy nagyobb írónak, festőnek, vagy költőnek kü ,; nősen vigyáznia kellene, hogy teljes hétköznapiságában ne mutassa magát a nagyközönség előtt. Hogv <* aí> 1' " szülőfalunkbeli . a kikrt * kezünk idegenl csiságg; A r üozömbösit. Isme jük gyarlóságaikat, szárnypróbálgatás kat, tudjuk róluk, hogy nem ugy pa* tantak ki, mint Jupiter Minerva homl kából, ós ez már lefokoz bennün' Illúziókban szeretünk élni, bolondn önmagunkat. A kép mindig szebb, mii. a valóság. A tükörben is minden sze h bet mutat. De valahogy ez a lelki cico, az élet költészete Uay vagyunk vek hogy addig képzelődünk és addig mesélünk, mig magunk is elhisszük. Előbb csak tréfából nagyítjuk a dolgot, utóbb megrögzik bennünk a kép s meggyő ződésből beszélünk. Akárhány öreg nénikénk dicsekedve enlegeti nekünk vérszegény és vőlegény-szegény huga ; nak, a kérőket, akik hetenként tuca számra robogtak roznaringos kis k; púja elébe s akik közű mégis az édt bácsit választotta, ak igaz, biccent fél lábára, de ami neli olyan jól áll< akkor is ... S a „ma" leánya sem f tenni másképpen. Madan eldicseks ő is a „kis urával", ikit pedig 0I3 nehezen fogtak neki <bben a drága v lágban. A Szilveszte>esti statisztika . megmondhatója . . . logy valahára t lálnák ki már ennek 1 bajnak is a szt rumát! Annyira csak elmentünk, hog^ a nősülósi kedv hanyatlásának diagnózisát megállapítottuk de orvosságot még nem bírtunk rá eltalálni. Még csak kísérleti nyulat sem kapunk sehol . A titkot a kétes jöví tartja még elzárt markában s addig (tök hordjuk, hordhatjuk szegény jó kis leányainkat a feminizmusnak és ninden rossznak elkeresztelt nagy mdoch torkába, a ke| nyérkeresetre képaü műhelyekbe, aho. megtanítanak igáta hajolni sok szé fehér nyakat, ahol a betű, az írott m laszt, sok szép szennek idő előtt elvesz sugarát... És az elismerés ?... Gúny tarisznyaszámra.. S még oly arcátla nok, hogy a mapnk ősi fegyverével ütnek bennünket. A főzőkanállal! Már ha egyebet nem mondhatnak reánk. Botor következe ensógj Mintha nem tudnák nagyon jl: „Üres kamrának bolond a gazd'asáonya!" És hogy legyen valaki „tüzrl pattant menyecs e", ha nincs, aki betosse a fejét! mpo.
