Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) július-december • 53-105. szám

1908-12-31 / 105. szám

Békéscsaba, 1908. XXXV-ik évfolyam. 105-ik szám. Szerda, december 30. BEEESHE6TEI EOZLONT POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető Közlemények küldendők. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön EliOFIZBTÉSI 013 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet éunegyedenbelül i s. Egyes szám ára 12 fillér. — Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Laptulajdonos: Kéziratok nem adatnak vissza. Dr. LÁNG FRIGYES. GULYÁS JÓZSEF. SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szára 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel jhelyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér Politikai erkölcs. A politikai küzdőtéren — igy hirdetik a politikai bölcselők — más erkölcsök uralkodnak, mint a magán­életben. Azonban az erkölcsnek ott is csak erkölcsnek kell lennie, nem lehet egyenlő például a magánéletben értett erkölcstelenséggel. Ha figyelemmel kisérjük Magyar­országnak legujabbkori politikai törté­netét, olyanformát látunk, mintha a politikai erkölcsök elvadultak volna, avagy egyáltalán hiányoznának. A mai magyar politikai élet az 1867-iki kiegyezésből indult ki. Ma­gyarország azelőtt 400 evvel kapcsol­tatott össze Ausztriával, azonban ez a kapcsolat- örökös viszály és háborús­kodás szülőanyja volt. Ennek a kapcsolatnak a jogi tisz­tázását s békés fenmaradását célozta a 67-iki kiegyezés, amelyet a Deák Ferenc mély bölcsesége teremtett meg. S addig, mig Magyarország ebben a kapcsolatban Ausztriával és viszont meg akar maradni, • ezt csakis a ki­egyezésen alapuló jogi állapot fentar­tásával teheti. Ez tehát a politikai bázis. S ezt ma már Magyarországon minden valamire való politikusnak be kell látnia. Mégis egészen mások a mai politikai jelszavak. A nép pedig, amely mindig egy jobb, szebb jövőre vár, igazán nem tudja, hogy mit higyjen. Politikai erkölcsösségnek tartanám tehát, ha politikusaink nem hirdetné­nek lehetetlen, kivihetetlen dolgokat, hanem megmondanák őszintén (poli­tikai őszinteséget értek),, hogy ez le­hetséges lesz, ez pedig nem. De még inkább kívánatosnak tar­tom politikai erkölcsi tekintetből, hogy a politikai küzdelem ne legyen azonos a létért való küzdelemmel, da már a gyakorlati politikában meg nem való- | sitható programmal lép is fel valaki képviselőnek s lesz is képviselő, be­csülje meg a más politikai meggyő­ződését s elveit is, különösen azokat, amelyek reálisak s megvalósíthatók. Szomorúan tapasztaljuk, hogy a mai sajtóban, országgyűlési beszédek­ben, politikai nyilatkozatokban, nép­és pártgyűléseken a legdurvább han­gok hangzanak el, már nemcsak egy­másnak a politikai tisztességét, egyéni tisztességét is megtámadják, sárba ti­porják, s a küzdő-felek igyekeznek egymást politikailag, sőt sokszor egyé­nileg is minél jobban befeketíteni. Hiszen ma minden előkelő állam­férfiaink, nagyjaink egyik-másik ellen­párt részéről ugy vannak odaállítva, mint az ország ádáz ellenségei, kiszi­polyozói, akik mindannyiunkat be­csapnak, az országot tönkre teszik, el­adják, elárulják. Ügy, hogy ha e be­szédeknek s újságcikkeknek csak tized­része is igaz volna, akkor minden igaz magyar embernek kétségbe kel­lene esnie a haza úgynevezett nagy­jainak megbízhatósága felett. A legjelesebb államférfiainkat igye­keznek lejárátni, a politikai küzdőtérről leszorítani bizonyára csak azért, hogy kisebbkaliberü egyének juthassanak a legmagasabb vezető-állásokba. Ez a harcmodor nem fog jóra vezetni s ez fogja tönkre tenni az országot. A politikai erkölcsnek azt hiszem, a legelső s legelemibb követelménye az, liogy a politikában is tisztességes fegyverekkel küzdjünk egymás ellen. Ugy jutni győzelemhez, hogy az ellenfelet magunkhoz méltatlannak, a lovagias mérkőzésre jogosulatlannak jelentjük ki: gyávaság. De meg örök átka a magyarnak, hogy — csupa politikai szenvedélyből — egymást hazaárulónak kiáltsa, ugy, hogy ha Magyarországon az egyes politikai pártok gyorsan váltanák fel egymást az uralmon, egy szép napon nem lenne ebben az országban: csak hazaáruló. Ezen az uton haladva, a bennünket minden oldalról körülvevő igazi ellen­ségeink : szász, horvát, szerb, oláh tót kárörvendve látják, hogy piszkol­juk egymást, hogy igyekszünk egy­mást a politika örve alatt még a ma­gán becsületünktől is megfosztani. S talán, ha már annyit emlegetjük, annyit kiabáljuk, annyit ordítjuk, hogy szeressük a hazát, az uj év mesgyéjén vegyük ezt a szeretetet is komolyan s na valóban szeretjük, politikai maga­tartásunkkal, politikai erkölcseink, job­ban mondva, erkölcstelenségeinkkel ne vigyük ezt a sokat szenvedett, szegény hazát a végveszedelembe. Kiss László Az 1908. év. Irta : Dusbaba Vilmos. Búcsút veszünk egy oly esztendő­től, mely mindvégig következetes ma­radt önmagához. Beálltakor nem igért semmi jót, sőt a legrosszabb kilátások perspektíváját tárta elénk ós tényleg mondhatjuk, hogy jót nem is hozott. A magyar hözgazdaság az 1908 iki évet sem fogja azok közé számithatni, melyek fejlődésében mórtföldmutatónak bizo­nyult. A véget ért év történetében mind­azonáltal rendkívül sok tanulság rejlik a jövőre nézve ós ezek a tanulságok abban az egy tételben összpontositha­tók, hogy az emberi bölcsesóg és előre­látás rendkívül szük határok közé van szorítva. Azt hisszük, hogy alkotásaink sziklaszilárdak, a körülmények okozta helyzet állandó, anyagi fejlődós érzeté­ben ringatjuk magunkat és ugy véljük, hogy vértezve vagyunk minden veszóly­lyel szemben, de ha jönne egy 1907. évi úgynevezett rossz esztendő ós a hátrá­nyos körülmények véletlen találkozásán minden bölcsesóg, minden előrelátásba magasan állók hatalma, törvények ereje, szakfórfiak tudása, küzdelem és kitar­tás hajótörést szenvednek. Az 1907. évnek abnormis időjárása előidézte hátrányoknál súlyosabb csa­pása alatt, az egész világ pénzpiacainak válságával köszöntött reánk az 1908-ik év. Az a képtelen pénzdrágaság, mely­nek a lefolyt év elején tanúi voltunk, nem volt, mint máskor, érezhető jelen­sége a nemzetek térfoglaló igyekezeté­nek, hanem szomorú jelensége egy tengerentúli helytelen közgazdasági irányzatnak, mely jószerencse, csak vál­ságot és nem katasztrófát idézett elő. E válság hatása alatt, mely nyugat­ról viharként száguldott vógig á föld­tekén kelet felé, közgazdaságunknak egyedüli reménysugara csak a jöven­dőbe vetett bizalma volt. De a krizis-okozta vihar végre is elült és sokáig ba nem hegedő sebek hátrahagyása után a helyzetnek jövőbeli kialakulása vártában egész közgazdasá­gunk a kezdődő óv jórésze alatt pan­gott. Végre lassan kiderült és ezen ja­vulófélben levő helyzetet a tőzsde — közgazdasági életünk ezen érzókeny iránytűje — is áremelkedéssel igazolta és visszatért lassan gazdasági életünk is a rendes kerékvágásba. De nem volnánk önmagunkhoz kö­vetkezetesek, ha a körülveyő szélcsend­ben önmagunknak nem kellemetlenked­tünk volna. Ugyanis alighogy a krizis okozta bizonytalanság megszűnt, a consolidált pénz és hitelviszonyokból önként folyó vállalkozási kedvet hátrányosan befo­lyásolta a bankkartei, a folyamatban levő koncentrációs irányzatnak egyik hajtása, amely nyugatról plántálódottát hozzánk, mint egyike azon sok rossznak, melyet onnan átvettünk. Miután felismerték azt az elvitathatatlan tényt, hogy a kartel kizárólag a nagy pénzintézetek érdekeit van hivatva szolgálni és csak ezeket erősítette volna a kisebbek rovására, országszerte oly nagyarányú mozgalom I indult meg a bankkartei és azt létesítő fővárosi pénzintézetek, illetve kartellált i bankok ellen, hogy azok végre is jobb i belátásra érve, elhatározták a kartel­szerződés hatályon kivül helyezését és az egyes kartel-bankok cselekvési sza­badságának vagyis a szabad versenynek visszaállítását. így tehát közgazdaságun­Békésmegyei Közlöny tárcája. Szerelmi posta, (A Tuileriák kertjében.) — Guy de Maiipctssant. Jöjj, kis fiu . . . Anyád, lelkemnek üdve, Hogy nézze a játékod, e padra ül le. Sápadt. Csodás fürtselyme fénymezőkül A csillagokig fellobogva szokül. Jöjj s rózsa ajkad engedd szívni hosszan, Nyújtsd kék szemed, göndör, habos hajad, Hogy csókjaim fejedre záporozzam ; Majd hogyha Hozzá mégysz te hallgatag S éjjel nyakát karoddal átfogod S csókolja a hajad, homlokod: Ajkát az ajkaid sebesre süssék ! És fogja el lágy s vad szerelmi szükség S sikoltsa borzadozva és hebegve Látván, mi nagy tiprott szivem szerelme, Mig az én csókom adja néki ajkad: — „Fiam, fiam, mit érzek én ma rajtad ?" Ford. Kosztolányi Dezső. Ezüst billikom. — Irta: Zöldy Márton. — Dobokay Illés hősiesen tűrte a dij­noknyomort, ezt a speciális kulturbeteg­séget, mely legalább is oly gonosz, mint a meztelen nyomor, melyről Lear király oly keserűen almélkedik. Dobokai Illés — a pénzügyminisztériumban volt díj­nok — keserűség, irigység, panasz nél­kül viselte sorsát. Az intenzivebb lelki életben keresett és talált kárpótlást, illú­ziókból táplálkozott. Hitt és remélt. Min­dent hitt és annál is többet remélt. Móg a saját hazugságait is elhitte. Meg kell jegyeznem, hogy Dobokay hazugságai nem ütköztek a helyesen értelmezett emberi erkölcsbe. Hazugságai ártatlan dicsekedésekre szorítkoztak. Megengedem, hogy a di­csekvést lelki defektus, elitélendő em­beri gyarlóság, de oly általános, és fő­leg oly emberi, hogy szinte embertelen dolog lenne szigorú mértéket alkalmazni reá. Még sohasem találkoztam régi ös­merőssel, aki ne tudott volna múltjából néhány epizódot citálni, amelyek lelki vagy testi tulajdonságait előnyösen ne tüntették volna ki. Ösmeretes a szülők­nek az a naivsága, amelylyel gyermekük­ről apropóval és apropó nélkül dicse­kesznek. Ösmertem egy igen derék fiút, ki széles gesztusokkal, patetikus hang­hordozással dicsekedett azzal, hogy mi­lyen szép. temet.'se volt boldogult édes­apjának. Ösmert tipus az az alföldi birto­kos, ki szertelen túlzással dicsekszik utólérhetetlen agarával, esetleg cimeres ökrével vagy közveszélyes birkájával. Melyik vitéz huszár nem dicsekszik lo­vával, iró sikerével, szinész ezüstkoszo­ruival, primadonna hódításaival, állam­férfiú népszerűségével, szakácsnő főzt­jével ? És valószínűnek kell tartanom, hogy Napoleon sem szordinálta a hang­ját, mikor Marengoról és Auszterlitzről beszélt. Dobokay Illés, mint az emberek leg­többje, speciálisan az őseivel dicseke­dett. Egy derék budai szatócsnál lakott ós kosztolt. Wigner Mátyásnál. Semmi sem természetesebb, minthogy szerel­mes volt lakásadója leányába, a magas, csontos, svábos beszédű leányba, ki erős gyakorlati érzéke és foglalkozása mellett időt szerzett szentimentális hajlamokat ápolni. Dobokay Illés szerelme nem a lá­zasan lüktetők közé tartozott. Csendes ós szelid volt, mint minden más érzése Rezignáltán fűzte az első szerelmi vallo­máshoz a következő kijelentést. — Feleségül legjobb esetben akkor vehetem, ha kineveznek számellenőrnek. Ehhez a mostani előléptetési viszonyok mellett négy esztendeig kell várnunk. Vilma, igy hivták Dobokay ideálját, belenyugodott a négy esztendei vára­kozásba s azóta együtt szidták a mostoha előléptetési viszonyokat. Ez a közös szi­dás közelebb hozta szivüket. A hosszú téli estéket Dobokay a Wigner-család körében töltötte, teázva, cigarettázva, főleg pedig őseivel dicsekedve. A jele-, sebb ősök az anyai ágra vonatkoztak. Boldogult édesanyja Werbőczy-leány volt ós Dobokay nem minden alap nél­kül hivatkozhatott, hogy egyik őse nem­csak nagy törvényalkotó volt, de igen viszontagságos történeti időkben a ná­dori méltóságot is viselte. Nem volt könnyű megértetni az öreg Wignerrel a nádor közjogi állását. De végre sejteni kezdte fontosságát, fő­leg abból, hogy e diszes állás után utcát is neveztek el. Ez jobban tetszett neki, mint a Tripártitum, mely nézete szerint mégsem több, mint egy ócska könyv. Dobokay sokszor beszélte, hogy bár a család tönkrement, a hires előd után mégis megmaradt egy ezüst billikom, kétségtelenül valamelyik fejedelem, vagy király ajándéka. Le is irta részletesen, hogy milyen hatalmas, tömör ós diszes az az ezüst billikom, mely egy nagynénje birtokában van ós kétségtelenül rá fog szállani, ha a jó Isten elszólítja a szó­banforgó nagynénit. Ez után a képzeletbeli billikom után általános volt az érdeklődés a Wigner­családban. Vilma rajongással emlegette. Ah, ha oda tehetné egyszer dísznek a politúros kredencre! Mennyi bámulója lenne! Dobokay biztatta, hogy majd eljön annak is az ideje. És ezt oly őszintén mondta, hogy maga is elhitte. Miért ta­gadna meg tőle a sors egy ezüst bil­likomot? Hisz másoknak annyi felesle­gük van a családi ezüstben! Két évig semmi nevezetes változás nem törtónt Dobokay viszonyaiban, csak a kabátja könyöke fónyesedett vesze­delmes móretekben. A szegény dijnok költségvetésében az uj kabát kellemet­len tétel, mely képes az egész költség­vetést irreálissá tenni. Éppen afölött tűnődött, mikor távol bérces hazájából, a szép Erdélyből, atya­fiságos látogatást kapott. Nagybátyja, Dobokay Áron állított be hozzá a mi­nisztériumba. Az öreg, vidéki, kopott kabátu öreg ur súlyos szívbajjal utazott fel a fővá­rosba. — A doktor küldött, — mondta — mert tudod, édes vérem, szegény va­gyok. Aszondta a doktor, hogy itt Pes­ten ingyen is megoperálnak a klinikán. Hát felgyüttem hozzád, te mégis jobban tudod itt a dörgést. Dobokay Illés hűségesen utána járt, hogy nagybátyját a sebészeti klinikán elhelyezze. Meg is operálták sikeresen és Dobokay minden üres délutánjának egy részét ott töltötte a lábbadozó beteg kórtermében ós türelmesen hallgatta annak végtelen panaszkodásait. Nagyon keserves panaszok voltak azok. Az öreg főleg azt panaszolta, hogy agglegény maradt s most, ha meg kell halnia, idegen kéz fogja le a szemét. A szegény ember ki nem jött a halál-

Next

/
Thumbnails
Contents