Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) január-június • 10-52. szám

1908-06-14 / 48. szám

Békéscsaba, 1908. XXXV-ik évfolyam. 48-ik szám. Vasárnap, junius 14. BEKESME6YEI KÖZLÖNY Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI LAP Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön EltOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet évnegyedenbelOl |

s. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő : Dr. SAILER VILMOS Felelős szerkesztő: SZÉKELY BÉLA Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal : Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel |helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér A kivándorlási törvény. Békéscsaba, junius 13. Békésvármegyében különösképpen is örömmel vették és veszik tudomásul azt, hogy a kivándorlás nagy epidémiája fordulóponthoz ért, mert ha valahol, ugy bizonyára itt éreztük leginkább azt a pusztító veszedelmet, a mely e baj nyomán támadt. Hisz alig van község Békésmegyében, honnan egész rajok ki ne vándoroltak volna, magukkal vivén azt a sok munkaerőt, amelyet bajosan nélkülözhet egy földmi velő államnak polgársága. Az a törvényjavaslat, amely maholnap a képviselőház tárgyalása alá kerül, arra hivatott, hogy végre gyökeresen segítsen társadalmunk ezen rettenetes nyavalyáján. Későn, az igaz, de a közmondás is ugy tartja, hogy jobb későn, mint soha. Hiszen elgondolni is rettenetes, milyen óriási tőkénk veszett el azáltal, hogy munkára képes és munkát biró véreink messze idegenbe mentek és egyáltalán nem állithatjuk, hogy felért volna ezzel a veszteséggel az a ne . tudom én hány millió dollár, melyet esztendőnkint hazaküldözgettek. Ez a pénz idehaza nagyon kevés kamatot hozott, sokkal kevesebbet, mint amenynyi kárt szenvedtünk a produktív erők el vesztén. Tagadhatatlan, hogy hosszú idő óta nem volt olyan kedvező az alkalom a kivándorlás elleni intézkedésre, mint most. Ezerszámra jöttek haza a kivándorlottak, nem honszeretetből, hanem csak azért, mert ottan a munkásviszonyok, az ipari viszonyok nagyon megromlottak és mert a hatalmas arányú válság folytán még remény sem lehetett a megélhetésre. Ezek a vándormadarak azonban nem azzal a szándékkal jöttek haza, hogy itt fészket verjenek és állandóan letelepedjenek. Sőt ellenkezőleg. Alig várják már a híradást, hogy fellendültek odaát a viszonyok és megint megindulnak sei regestül a Kánaánba, nemcsak maguk, de talán még háromezer annyit csábitanának magukkal. Amig egyrészt tehát igen célszerű időpont a mostani a kivándorlás meggátlására, addig másrészt kötelessége is a kormánynak, hogy a fenyegető további veszedelem ellen védekezzék. Igen sajátságos azonban, hogy még a törvényjavaslat tárgyalása előtt is akadnak már egyesek, akik nincsenek megelégedve a tervbe vett intézkedésekkel. A régi, kedves szövetségesek ezek, a balpárt és a. nemzetiségiek. A balpárt eljárását értjük, egyetlen célja, hogy a kormánynak minél több kellemetlenséget okozzon, amint a vásott fiu is kárt okoz, csak azért, mert ebben örömét leli. De értjük a nemzetiségek magatartását is. Ő nekik ez a haza nem hazájuk, ez a föld semmi egyéb, mint akár a Yellowstone partvidéke, akár a Pampasok egy része. Idegen világ ez nekik, ennél is több": gyűlöletes, mert be kell látniok, el kell ösmerniök, hogy itt nem garázdálkodhatnak olyan féktelenül, mint ahogy ezt megtehetik ellenünk pl. az újhazában. Ezek a jó urak azonban félre értenek bennünket. Nem tudnak a sorok között olvasni. Azt hiszik, hogy az ő kivándorlásuk is valami mélyen sujt bennünket. Milyen rettenetes csalódás! A törvény, sajna, nem tehet különbséget honpolgár és honpolgár között és viiágosan nem szólhat kivételekről. De legyenek megnyugtatva a nemzetiségi urak, hogy nekünk csak annak a távozása fáj, aki magyarnak vallja magát. A többiekét biz' Isten nem fájlaljuk, hanem ellenkezőleg, igen szivesen látjuk távozásukat és tőlünk telhetőleg rajta leszünk, hogy az minél könnyebben és minél hamarább következzék be. Nekünk nem az az ambíciónk, hogy poliglott államot alkossunk. Legfeljebb Ausztriának lehet a célja, hogy a számra nézve kisebb németséggel szemben álló nemzetiségeket egymással ellensúlyozza. Mi elég erősek vagyunk ahhoz, hjgy fentartsuk hegemóniánkat ebben az országban. És azt fenn is fogjuk tartani minden esetre. Ilyen fegyvertársakra azonban, mint amilyenek a fanatikus nemzetiségiek, szükségünk nincs. Tudjuk, hogy el fognak következni talán nemsokára azok a nagy harcok, amelyekben Ausztriával fogunk szemben állani, és semmi szükségünk nincs arra, hogy akkor majd valami orvtámadás érjen a saját táborunkból. Éppen azért nagy örömmel fogadjuk a nemzetiségi kivándorlást, boldoguljanak azok az urak csak odaát: túl az Óceánon . . . Csönd a politikában. A politikai világot hirtelen csönd ülte meg. Nagy nyomott és nyomasztó némaság honol a berekben, erdőn, mezőn, a hatalmas hangú oroszlán csak ugy elhallgatott, mint a vékonyan cincogó kicsiny egérke. Mit jelent ez ? Csak a kétségbeejtő terméskilátás szomorú csöndje-e ez, vagy az ernyesztő nyári meleg közelségének jele, vagy pediglen az a bizonyo3 vihar előtti tikkasztó, rejtelmes nagy némiság-e ez, mely romboló, mindent felforgató, hatalmas viharrá fog válni ? Ki tudná megmondaui? Ki láthat a jövőbe, hol hallgató párkák szövik a jövő fonalát, amely fonálon függ életünk, boldogságunk? Kétségtelen, hogy a mostani viszonyok annyira egymagukban állók, anynyira precedens nélküliek, hogy belőlük aiig lehet következtetés útján valami kielégítő magyarázatot lelni. Hiszen a politikának az a része, amelyet látunk, a legfelsőbb rétegek politikai működése, távolról sem azonos mindig a nemzet közhangulatával és gyakran forrong, háborog az egész nemzet, mig a parlamentben e forrongás legkisebb jele sem látszik. Sokszor, akár a vizre hintett olaj, merev nyugodtságot mutat a képviselőház, mig alatta tajtékzó ár csapong, máskor meg, mint a viz szinére öntött és meggyújtott gyanta, lobogó lánggal rőtre festi az ég boltozatját, mig alatta minden nyugodt, hallgatag és komoly. Epen ezért, mert a napi politika nem hü képe a nemzet érzületének, nem is foglalkozunk azzal, hogy a politika keretén belül keressünk magyarázatot arra a nagy hallgatásra, mely most Kassandraszerü jóslatok sejtésévei reánk borul. Mi inkább ugy hisszük, hogy ez csakis egy nagy elernyedés jele. A nép megunta a politikai kérdéseket, nem törődik velük. Évtizedekig közjogi kérdések feszegetésóvel foglalkoztunk, mig a többi nemzet produktív munkával küzdve, eredményesen haladt előre a boldogulás ösvényén. A hosszú stagnálás visszavetett bennünket. Kénytelenek voltunk ezt nemcsak belátni, de el is kellett ösmernünk. A strucmadár politikája már idejét multa. Akármilyen mólyen temettük is a homokba fejünket, korgó gyomrunk sürgetően figyelmeztetett arra, hogy itt van dél és éhen halunk, ha nem nézünk kenyér után. És egyszeribe elhagytuk a hiábavaló politizálást. A gyakorlati kérdések özöne lepett el bennünket és ssmmi iránt nincs többet érdeklődésünk, csak aziránt, aminek a mindennapi életben is hasznát vehetjük. A kis ember védelme, bírósági, gazdasági, munkásvédelmi reformok, ez az a programm, amelynek megvalósítása még érdekli közönségünket. Elismerjük immár, hogy hiába tisztázuk a legbonyolultabb kérdéseket is papíron, mindaddig, mig kellő hatalmunk nincs akaratunk érvényesítésére, mindez csak irott malaszt marad. Ausztriával szemben csak egyképen boldogulhatunk, ökölbe zsugorított kézzel, villogó szablyával kell szemben állnánk vele. De aztán lássa is karunk izmain, hogy csapni tudunk, ha kell. Békésmegyei Közlöny tárcája. Szeszély. Jöttödre most is oly epedve várok, Számolgatom az órát, perceket, Az el mm csattant csók varázsa éget, Tőle a szivem újra megremeg. És még sem csókollak meg, félek tőle — Csókok zaján felébred a való . . . Édesebb annál a vágy, a sejtelem, Maradjak én csak a vak álmodó. Mányiné Prigl Olga. A kis Meisonniérről. Irta: Vértesy Gyula. — A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. — Magunk között, a bohém kompániákban, mindig csak ugy hívtuk: a kis Meisonniére. Mert mindig olyan apró képecskéket festett, mint a nagy francia piktor. Csakhogy persze a francia képei egy kicsit többet érők voltak, mint barátunkéi, akit különben becsületes ne vén Elekházy Kálmánnak hivtak; lett volna tehetsége, de elpocsékolta, elszegényedett uri gyerek volt, az öreg Elekházynak még birtoka, kastélya, négylovas fogata volt, Kálmán pedig tulajdonképen azért akart festővé lenni, mert azt hitte, hogy akkor mégis szabadabb, függetlenebb ur lesz, mintha beül valami hivatalba. Meg aztán azt is hitte, hogy igy kevesebbet kell dolgoznia, szóval, hogy turáni módra, az élet könnyebb végét foghatja. Hát hiszen független is volt, hanem miután se vérbeli piktori tehetsége, se vasszorgalma, se stréberségi hajlama nem volt, hát természetszerűleg semmire se mehetett. Festegetett, festegetett, a nevét emlegették is a tehetséges kezdők között, hanem mikor az embert még negyven éves korában is csak tehetséges kezdőnek tartják, hát nem csoda, hogy elzüllik. Szegény kis Meisonniére el is züllött alaposan. S mindnyájan előre tudtuk, hogy csak két vége lehet: vagy kórházba i kerül, vagy öngyilkossá lesz. Az utóbbit választotta. Tegnap délben szépen halántékon lőtte magát. Délelőtt még együtt sörözött egypár magafajtáju züllött alakkal, azután hazament és leszámolt ma- t gával. Minket, akik nem voltunk hajlandók I vele inni éjszakáról-éjszakára, a lehető | leglehetetlenebb pálinkásputikokban, az : utóbbi időben elkerült. Haragudott ránk és smokingos bandának hívott. — Az igazi művészt, ha koldus és nincs a legutolsó divat szerint öltözve, kinyalva, lenézitek, pedig ti csak most vagytok divatban, a jelen tán a tiétek, de a jövő bizonyára a miénk, a rongyosaké, mezítlábasaké, foltos, meg piszkos ruhákban járóké, — hörögte inkább, mint kiabálta. Tavaly télen történt ez, amikor utoljára találkoztam vele. Azóta kerültem a vele való találkozást. Csak most láttam újra a ravatalon. Olyan szép, nyugodt volt az arca, a halál letörülte róla a delerium bélyegét. S olyan derűsen, olyan szinte boldog mosolylyal indult a nagy útra, mintha csakugyan a halhatatlanság terén indult volna, itt hagyva a piszkos pálinkás lyukakat, a poloskás hónapos szobákat és a lyukas cipőket, foltos kabátokat s a kutya- meg lóhusos ebédeket is, amiket kapott a 30 filléres főzőhelyeken. S amint elnézem nyugodt arcát, eszembe jut minden mozzanata a mi utolsó találkozásunknak, amikor dúlt arccal, pálinkától bűzösen, rikácsolva szidott mindenkit, aki nem volt részeg és akin tisztességes ruha volt. Tavaly télen történt ez a mi utolsó találkozásunk. A farsang egyik éjjelén, erősen reggel felé, az előkelő bál után, a sok jótól és szépségtől megcsömörlött a lelkem s megkívántam egy kis időre a közönségest, a komiszat. Nem tudom, más is ugy van-e vele, de énnálam a lelki állapotok minden ok nélkül egyszerre megváltoznak. A hangulatok kaleidoskop-szerüen változnak, mint minden ideges embernél. A tulajdonképeni okuk megvan ezeknek a gyors hangulatváltozásoknak, csakhogy nem mindig és nem mindnyájan látjuk. Olyanforma dolog ez, mint mikor valami vizhez érünk s vizgy ürüket látunk a felszínen, tudhatjuk, hogy valaki bizonyára kavicsot dobott belé, csakhogy nem látjuk se a kavicsot, se azt, aki beledobta. Ilyen láthatatlan kavicsot dobhatott bele akkor is valaki a lelkembe. Lehet, hogy egy hideg tekintet volt, lehet, hogy egy félelmetesen meleg, — elég az hozzá, hogy onnan mennem kellett, hacsak nem akartam unalmassá válni. S végtelen jól esett a fényes, talán kissé affektált hangú paradicsomból kikerülni a durva, cinikus, szürke világba ... S kedvet kaptam hozzá, hogy elvonuljak valami kis korcsmába, amelynek . piszkos homályában rágondoljak a fé- 1 nyes termekre. Valami kis szürke helyre vágytam, ahol falócán ülhetek a pamlagok után és kocsisbort ihassak a mummök után. Valahol a legsötétebb Józsefvárosban találtam is egy ilyen, akkori hangulatomnak megfelelő helyet. Odakint már hajnalodott. A szürke, téli égen kezdett átderengeni a nap s a reggeli világosság beszűrődött a jégvirágos ablakon át s kellemetlen sárgás szinnel vonta be a gázlángokat, mely olyan volt, mintha homályos üvegbura alatt égne ... A vastag lábu faszékek már gúlákba voltak rakva az asztalok tetején s a jégszekrény előtti bádoglapon ott hevertek a nehéz'talpu, csorbaszélü fröccsös, meg sörös poharak. A reggeli világosság kezdett mindjobban áttörni a helyiség piszkos levegőjén s az álmos csapos le is csavarta hamarosan a gázlángot. S beleesett a lelkembe a másik kavics- Megutáltam a piszkos lebujt, fizettem és menni akartam. Akkor vettem észre, hogy ott ül mellettem a lócán egy alak. A kis Meisonniére volt. — Ahá, hát te is ide jársz ? Gratulálok! A züllés a haladás utja! — szólalt meg tilekházy és reszkető kezével megrázta a kezemet — No csakhogy te is a jó útra tértél, — motyogta a részeg emberek rekedt hangján s bamba mosoly kíséretében. — Ezután remélem gyakran eljösz ide? Tudod, ha.az ember egyszer megszokja, nem tudja abbahagyni. — Te gyakran jársz ide ? — Gyakran ? Ahogy vesszük, amikor rámjön az ivás, akkor mindig ide jövök. Azaz ide is eljövök, mert ez a butik van legtovább nyitva, és ide akkor is lehet még jönni, amikor már mindenhonnan