Békésmegyei közlöny, 1907 (34. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1907-08-08 / 62. szám

BEKESMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1907. aug. 1. Uj vasüt a vármegyében. Keskenyvágányu vonal a Doboziaknak. Az Aegv. terjeszkedése. Békésvármegyónek régi időktől fogva mostoha-gyermeke volt Doboz község. Ez a derék nép lakta alföldi község mindig kivül esett a számitás cirkulusain, amikor közgazdasági előnyök megosztásáról volt szó, sőt még közigazgatási előnyökre való figyelemmel sem részesült mindig abban a gondoskodásban, mint többi közeégtársai. Ámde a doboziak nem követelő emberek s minden energikusabb fellépés nélkül csak a jóakaratra vártak, amely megváltsa a mostoha helyzetet. Ilyen alkalom kinálkozott a közelmúltban is, mikor az Azföldi Első Gazdasági Yasut vonalainak a kibővítéséről esett szó. A vasút vezető-köreiben eleintén az a terv merült föl, hogy a rég óta vájudó kondorosi vonalat olyformán építenék, hogy ebbe a hálózatba belevonják Doboz község határát is. A dobozi hiszékenységet azonban itt is csalódás érte, mert a még mindig megbeszélés tárgyát képező vasútvonalnak a tervezés mai stádiumában máris uj irányt szabtak s igy bizonyosra vehető, hogy Doboz község újból kivül marad. Ámde ennek a nagy gazdasági és forgalmi tőkével rendelkező községnek elvitathatlan szüksége van egy helyiérdeket szolgáló vasútra. Doboz messze esik a máv. állomásaitól is, amit rendkívüli módon megéreznek a személyforgalmat biztosita polgárok épp ugy, mint azok az uradalmok és gazdaságok, amelyek Doboz határában feküsznek. S hogy ezen az állapoton végre valahára segíteni kell, ez a szükségesség semmi magyarázatra nem szorul. Azok, akik Doboz község polgárainak érdekeit át tudják érezni és akik kellőképpen értékelik a vasutvonalaknak a mezőgazdaságra, az iparra, a kereskedelemre és a polgárok személyforgalmi kívánalmaira vonatkozó jelentőségét, mozgalmat indítottak most egy Doboz községet átszelő keskenyvágányu vasútvonalnak kiépítése érdekében. Ez a mozgalom azt célozza, hogy az Alföldi Első Gazdasági Vasút intézői lássák be azokat a nagy érdekeket, amelyek Doboz község és a vasút életképessége között viszonylagosak, hogy mérsékelt befektetéssel, amelynek egyrészét a doboziak készségesen hajlandók viselni, Sarkadkereszturon keresztül át egy szárnyvonalat épittesenek Dobozik. Ez a vonal átszelné Gerla és Póstelek önálló pusz tákat is s később a Vésztő—hollódi vicinális vasút állomásáig éppittetnék ki. Hogy ezt az életrevaló eszmét kellőképpen fogják értékelni a vasúttársaságban, erre kellő garantiát nyújt az A. E. G. V.-re felügyelő Arad-Csanádi Egyesült Vasút, amelynek élén dr. Fábry Sándor, a gyakorlati tapasztalatokban rendkívül gazdag békésmegyei főispán áll. Kétségtelen nagy jövője volna ennek az uj szárnyvonalnak. Erkölcsi jelentőségétől eltekintve állítjuk, hogy az Aegv. üzleti könyveit is nagy anyagi eredménynyel fogja gazdagítani, mert bízvást feltehető, hogy egy olyan nagy területen, amely minden oldalról messze esik a a máv. vonalaitól, jól lealapozott jövendő elé nézhet egy uj vasút. A mozgalom kezdeményezői meg akarják nyerni életrevaló eszméjüknek a kerület országgyűlési képviselőjét : Fábry Károlyt is, akit tegnapelőtt föl akarták keresni, de a képviselő még nem érkezett vissza Herkulesfürdőről, ahová Kossuth Ferenc meglátogatása céljából utazott. Gyula város válság előtt. Orvosolandó bajok. Egy vezető ember sorai. Avatott kezekből veszszük a követ kező sorokat: Ismeretes, hogy Gyula város községi pótadója az 1907. évre a 105%-ot érte el. Ha figyelembe veszszük ezt a tekintélyes számot és azon körülményt, hogy a város tisztviselői a leghitványabb fizetés mellett tengődnek, önként felmerül az a kérdés, vájjon micsoda gazdáldálkodás folyhatott éveken keresztül e szerencsétlen és jobb sorsra érdemes városban. Micsoda szerencsétlen kezek vezethették és miféle kupaktanács intézhette gazdasági ügyeit Gyula váro^sának ? Bűnös mulasztások egész garmadáját lehet itt feltárni, mely mulasztásokban részes maga a képviselő-testület is. Hiszen elképzelhetetlen az, hogy éveken keresztül a megszavazott költségvetést 10—20 ezer koronával tullépeték anélkül, hogy erről a pénzügyi szakosztálynak, vagy a képviselő-testületnek csak halvány sejtelme is lett volna. És ezek a szabálytalanságok, viszstb. s mivel gyakran összejöttek ott nyáron át, elnevezték az Avas-hegyet: helikonnak, parnasszusnak a görögök és rómaiak mintájára, ugy, hogy a nép is csak ugy mondta: „megyek a parnaszszusra" Miskolc egy időben valósággal a költők találkozó helye, mágnese volt: Lévay József koszorús költőnk vonzotta őket oda : Igy lett aztán híressé az Avas s az avasi katakombák. S mivel a temető ott volt közvetlen alatta, melyet a várossal — mert a Szinva-patak ott foly — egy hid köt össze, ezt a hidat elnevezték arégiekaSóhajok-hidjának azért, mert a meghaltak egyrészét, akik a hidon tul laktak, ezen szállították át örök nyugvó helyeikre, a temetőbe. A költők közül ezt a Sóhaj ok-hidját egy pár meg is énekelte. A parnasszus mellett említésre méltók még a gyászoló poharak is, melyek szintén Levay József nevéhez fűződnek. Volt ugyanis Miskolcon egy Tóth László nevü takarékpénztári hivatalnok, aki jóbarátainak a számára, akiket ő vendégszerető házánál sokszor szívesen látott, tizenkét poharat szerzett be. Minden egyes pohárra oda volt metszve az illető egyén neve. Azok az özvegy birtokában mai nap is megvannak. A poharak tulajdonosai a következők: Tóth László (a gazda), Tóth Lászlóné (Csernák Judit), Tompa Mihály ev. ref. lelkész, költő, Lévay József nyug. alispán, költő, Solymossi Samu főgimn. tanár, Csernák István ev. ref. lelkész, Nyilas Samu ev. ref. lelkész, költő, Krandy József takarékpénztári hivatalnok, Bódogh Albert dr. várm. főorvos, Szobránczy Samu tűzkárbiztositó hivatalnok. Ezek közül ma már csak Lévay József és özv. Tóth Lászlóné, Csermák Judit él, a többiek már mind csöndes révpartra jutottak. Lévay állítása szerint mind a tizenketten egyszerre az asztalnál nem voltak; de akik összejöttek, — mondja a szaélések és egyéb előre nem látott s a költségvetés egybeállításánál részint szakértelem hiánya, részint befolyás folytán figyelembe nem vett eshetőségek okozták, hogy az 1907. évi költségvetésben 50.000 korona közpénztári hiány pótlásáról is kell gondoskodni. Hát ez az összeg már egymagában is elegendő figyelmeztetés arra nézve, hogy komolyan gondolkozzék Gyula város képviselő-testülete a további teendőkről annál is inkább, mivel a városi számvevői nyilvántartás teljesem megbízhatatlan és csaknem bizonyos, hogy a hiányok teljes pótlására mintegy 70.000 koronára lesz szükség, ami egy pótköltségvetés megszavazásával lesz kiegyenlíthető és ami a 105%-ot valamicskével emelni fogja. Megszűnik minden rekrimináció, minden okoskodás. Mert habár teljesen megállapítható, hogy Dutkay Béla alatt végzetes gazdálkodás folyt, amit az ő terhére lehet irni, másrészt tényekkel igazolható, hogy Gyula város képviselőtestülete olyan érdekcsoportokat foglal magában, melyekkel Dutkay együtt úszni volt kénytelen. Mert csak ilyen kiabáló érdekcsoportok igényeinek szabálytalan módon történt kielégítésével lehetett kormányozni, illetve adminisztrálni Gyula város ügyeit. Ezen érdekcsoportokból került ki azután minden többség és bizottság, mely a különféle vágyakat és igényeket megszavaztatta. Ezen érdekcsoportok természetesen tulnyomórészben a képviselő-testület gazdálkodóiból került ki, miután többségben lévén, szavazataikkal mindenkor saját érdekük szerint döntöttek, tehát mindenkor saját előnyükre, ha kellett, a város, vagy tisztviselő, kereskedő és iparos polgártársaik hátrányára is. De nagy szerencsétlensége volt még Gyulavárosának az is, hogy képviselőtestülete mindég politizált s előtte sohasem a közérdek lebegett, hanem mindig a pártérdek. Nem igen volt rá esett, hogy tanácskozásaiban egy intelligens képviselő indítványát, ha az hasznosnak mutatkozott is, elfogadják volna. Ellenben, ha saját emberük állott elő, bármily butasággal s ha az az érdekcsoportok szája ize szerint való volt, feltétlenül elfogadták. Ennek azután szomorú következménye az lett, hogy az értelmiség, amely szellemi képességnél fogva az adminisztrációba befolyhatott volna, teljesen visszavonult. Magára hagyatva ez a csak kiabálni tudó, az ellenőrzésre amint most már a szomorú tények, 105 és 112 %-os pótadók mutatják — teljesen képtelen testület — melynek költségvetési tárgyalása minden évben abban merült ki, hogy a városi erdő-őr hány varjú csőrrel számoljon be 20 fillérért — dolgozni sem tudott. Tehát ez a többség boldogul a város összességének erején és anyagi hozzájárulásán. Ez a többség, amely minden anyagi előnyt magához ragadott, mely tisztviselőivel csaknem lealázó módon bánt, ha nyomorult fizetésének javítását kérte, amely 30 évvel ezelőtt is annyi volt, mint most. S ha kérte a fizetés javítást azoktól, kik termékeiket most 50—100 %-kal drágábban árusítják, csak az a válasz volt ós van, hogy mondjon le! Ilyen Gyulaváros, igy gondolkodik az a szellemi munka elbírálására teljesen képtelen csoport. Ez a többség juttatta Gyulaváros közügyeit, vagyoni ál • lapotát idáig. Igaz ugyan, hogy Gyulaváros öszszessége érezni fogja a terhet, de meg fog szabadulni ettől az éretlen, és kormányzóra képtelen, csak kiabálni tudó érdekcsoporttól. Rdmélni lehet ezt most már annál is inkább, mert a pótadó elviselhetetlen magasságát fog elérni és egy teljesen demoralisált s jövője fölött kétségbe esett tisztikar reorganizálásnak szüksége felsőbb hatósági intézkedést fog maga után vonni. Egyetlen mód kínálkozik még és ez az, hogy egy tisztességesen fizetett, kiváló szakértelemmel és adminisztráló képességgel biró egyén állittassék a számvevő és adóhivatal mint vagyon kezelő osztály fölé. Kossuth Ferenc Békésmegyében. Szeghalom község Kossuth-szobra. A szeptember 22-iki ünnepnap. Rövid két év alatt ]Bókésmegyében már a második Kossuth-szobrot ^emeli a honfiúi kegyelet Magyarország újjáteremtő]© : Kossuth Lajos emlékének. A Sárrét színmagyar ajkú és szivü gazdálkodó népe tette lehetővé, hogy ez a második szobor is ott hirdesse az örök szabadság eszméjét a népek sokasága előtt s ez a derék nép akarta ugy, hogy Szeghalom község területén is legyen egy oltáruk, amelyre ráhelyezzék időnkint a hazafias érzések áldozati tüzét. A szeghalmi Kossuth-szobor költségej igazán fillérekből gyűltek össze. Nem vonakodott ettől az áldozattól a legszegényebb napszámos ember sem s csak igy vált lehetővé az, hogy aránylag rendkívül rövid időn belül felállíthatják a sárréti 'gócpontban Kossuth Lajos ércalakját. A szobor alapzata máris elkészült s magát az alakot is nemsokára fölhelyezik. A szobor-bizottság nem tudta megállapítani eleddig a leleplezés napját, mert nem kapott még értesítést, hogy a nagy emlékű halottnak fia: Kossuth Ferenc mikor érhet költő — kiki a saját poharát használta. Tompa Mihály különösen kedvelte ezt a kedves családot. Egyszer sem ment ugy Miskolcra, hogy azt meg ne látogassa s vendége ne lett volna. De ez a kedves kis kör sem örvendhetett soká a katerkázásnak, a poharak kocintását, csengését, ezt a lélekharangszót csak- j hamar föl-fölváltotta a lélekváltás szomorú harangja, hol az egyik, hol a ináuik, de apródonként lassan-lassan sirba szálltak. Mindössze csak Lévay József s özv. Tóth Lászlóné maradtak meg a poharak őrizőikéül. Szomorú szívvel, megdöbbent lélekkel látták, hogy most az egyik, most a másik pohárnak dől ki gazdája s elhatározták, hogy a kidőlt tulajdonosok poharát gyászoló szallaggal látják el. A halál, e kíméletlen, zord kaszás ugyancsak garázdálkodott a víg poharak között s lassan-lassan, — kettő kivételével — mind gyászoló poharakká változtatta azokat (innen e név). Közösen elhatározták, ha összejönnek pár kvaterkára, azokat a poharakat is tele töltik borral, amelyeken gyász van, vagyis a gazdája már kidőlt. Koczintanak vele s a benne levő bort a földre öntik ki, Lévayként szólva: talán megérzi azt a holt! Lévay József ezt a kis kört a „gyászoló poharak" cimü remek költeményében meg is örökítette. A hangulatos, szép poémát ide iktatjuk, mely e baráti kört a poharak regéjét hűen világítja meg, egyrészt ezért tesszük ezt, másrészt p^dig azért is, hogy azok, akik még e költeményt nem olvasták, vagy egyáltalában nem ismerték, olvassák ós ismerjk még; de ennek idézését tárgyunk is megköveteli: Gyászoló poharak. A nyájas baráti asztal Most is áll még és vigasztal, Hölgye kedves, ura jó' A kis hajlék szívesen int, Benne a sziv megpihen, mint Enyhe révben a hajó Ámde, ott benn a kis házban, Látom én, hogy mégis gyász van S tűnőben a sugarak ; Felhő borong fent, az égen, A dal sem ugy szól, mint régen, Gyászolnak a poharak. Gyász és pohár összefér-e Hisz kedv a pohár testvére S kedvben a bú m it keres ? Amint kézről-kézre járja, Forrva-forr az öröm árja S ifjul a fő, hár deres S mégis ! Im az egybefont sor, Mint a tizenkét apostol, Csengő ajkú poharak; Metszve rajtok, hogy kilátszék, Sok külön név, egy barátság, Más inás élet és alak. Ezt aggsága terhe nyomja, Az hevének lett bolondja S néhány messze bolygva jár ; Kevés, aki tartja szentül Régi voltát, s búra csendül Gazda nélkül a pohár. Ah 1 pedig van gazda nélkül, S nem hamar muló emlékül Rajta fényes név ragyog. Kétkedvén, hogy újra lássa, Mélán nézi többi társa S a szép múlton andal )g. A barátság vidám tájit, Legelőször ő hagyja itt, Méltó hosszan élni még ! Lelke gyorsén visszaszárnyalt Honnan a fényt és a lángdalt Drága kincsül nyerte rég. Oh 1 tegyük fel néma kelyhét, Ha könnyitni a nap terhét, Még mulatnánk csendesen. Mintha ő is köztünk volna, Mintha élne, mintha szólna Szivderitőn, lelkesen 1 Töltsünk üres poharába S öntsük ki a föld porába ; Tán megérzi azt a holt Titkon hadd lebegjen ő itt, A kit e kis kör dicsőit, Akit gyászol: Tompa volt I íme rövid vonásokban a parnasszus és a gyászoló poharak regéje. Egyszerű kis epizód az egész, de kár volna agyonhallgatni, vagy a sirba vinni magunkkal, mert hü világot vet : Lévay József koszorús költőnk barátságos, vendégszerető, jó szivére s azokra a költőkre, akik a parnasszust felkeresték, Lévay nektárjából kvaterkáztak; továbbá a gyászoló poharak, melyeknek tulajdonosai már régen porladoznak, de kiknek neveit a gyászoló poharak hűen őrizik. Az ott lakó nép ma is fölmegy az Avasra, de sok talán nem is tudja, hogy a helyikoron, parnasszuson jár. Fogalma sincs arról, hogy milyen barátságos, vig, patriarkhális világ volt ott hajdan, mert akár ismerték az illetőt, akár nem, de ha a pincék előtt elment, tiszta szívből testvériesen megitatták ingyen. Most pedig legfeljebb üdülés szempontjából megy oda az ember s bevetődik egy rongyos korcsmába s ridegen, drága pénzért hörpintgeti a rossz vinkót, mert az sem „akva vita" ma már. A gyászoló poharak is, melyekhez oly sok kedves emlék fűződik — ha e két őrizőjük elhal — ki tudja, kinek a birtokába kerülnek ? Lehet, hogy talán nem tudván felfogni azok becses értékét, reálisan, ridegen gondolkodva — minden poézis nélkül — felejthetetlen gyászoló poharak, mint egyszerű üvegek, a lomtárba kerülnek! Hja! az öreg Szaturnusz, az örök ifjú idő vasfoga mindent megőröl, megemészt, Mi is, unokáink is elhalnak, elmúlik minden s a vidám, boldog órák zord valóra válnak, vagy elmosódnak az idővel s mindenre a feledékenység borítja reá rideg fátyolát.