Békésmegyei közlöny, 1907 (34. évfolyam) január-június • 1-50. szám
1907-04-28 / 33. szám
Békéscsaba Ki 7. ipilis 28 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY 3 csendőrörsnek legalább 8 főre való fel- | emelését kérte. Wieland példáját nemsokára Orosháza é", Békéscsaba is követte. Az orosházai járásnak rengeteg kiterjedésű s ] mintegy 100.000 katasztrális holdat kitévő területén alig 20 gyalogos rendőr teljesített közbiztonsági szolgálatot. Ebből a 20 főből álló legénységből 6 Orosházán, 5 Tótkomlóson, 5 Csorváson és 5 pedig Gádoroson állomásozott. Ilyen létszám mellett a közbiztonsági szolgálat természetesen nem volt kifogástalan s a csendőrkerületi parancsnokság is jónak látta az orosházai járáshoz tartozó csendőrök létszámát szaporítani, ami bizonyos részben meg is történt már. Most aztán azt a hirt vesszük, hogy a békéscsabai, a szarvasi és gádorosi őrsöket lovasitani fogják a létszám felemelésével. Jelentős újítás ez, mert a lovasitott csendőrök gyalogos szolgálatot is tudnak teljesíteni s az ellenőrzés nagy munkájában kiválóbb tényezők a gyalogos csendőröknél. A csendőrőrsök kicserélése már ezekben a napokban megtörténik s hisszük, hogy e tény közbiztonsági helyzetünknek teljes szanálását eredményezi majd. Elnök nélkül... Felfordulás az ipatestületben. Nem lehetett ülést tartani. A csabai ipartestület elnökválsága körül mindinkább összebogozódnak a kivezetés Ariadne-fonalai. Maholnap teljes lesz a zűrzavar, amely már most is oly helyzeteket teremt, hogy a legteljesebb és legradikálisabb közbelépését várjuk az iparhatóságnak, amely ezidőszerint tétlenül nézi az ipartestület fejtetőre állított visszás ügyeit. Ennek a helyzetnek ismertetése céljából ízelítővel is szolgálhat a krónikás. íme : Több felhalmozott ügynek elintézéséért az ipartestület elöljárósága e hó 24-én ülést akart tartani. Az elnök és alelnök lemondása miatt azonban nehézségekbe látszott ütközni az ülés összehívása s hogy az ülés megtarthatósága tekintetében bizonyos helyzet előtt álljanak a vezetők, ifj. Horváth Mihály jegyző közölte az elöljáróság szándékát Wagner József lemondott elnök és Áchim László lemondott alelnökkel is, kiket az elsőfokú iparhatóság — az uj vezetők személyének megválasztásáig — az ipartestület ügyeinek vezetésével ideiglenesen megbízott. Wagner József olyképp nyilatkozott, hogy ő az iparhatóságtól nyert megbízatás dacára sem hajlandó elnökölni. Ellenben Áchim László kilátásba helyezte megjelenését. Horváth Mihály mindazonáltal — teljes bizonyosságot szerzendő — fölkereste még Linder Károly dr. iparhatósági biztost is, hogy az elnöki szék üresen ne maradjon, ámde a biztosnak — társadalmi elfoglaltsága lévén — nem volt ideje hivatalos ügyeit ellátni. Ily körülmények között jöttek össze a tagok s vártak perceket ós vártak órákat türelmesen, nagy megadással, de elnök mégsem jelentkezett a láthatáron. Mit volt mit tenni, másfél órányi várakozás után az előljárósági tagok elszéledtek s magukkal vitték a „hivatalos" csalódás borongó érzéseit is. Amikor minderről hirt adunk, nem mulaszthatjuk el, — hogy az iparhatóság kényelmét, melylyel az elnök és alelnök nélkül maradt testületnek sorsát kitüntetni kegyes, ne hibáztassuk s megrovás tárgyául ne 'tegyük. A társadalmi osztályok gerince, az iparosság, nem maradhat hivatalos vezetők nélkül s ennek a nagyfontosságú kérdésnek eldöntése ós rövid időn belül való megoldása van olyan jelentős kötelesség, mint annak a kellően meg nem emésztett pesszimizmusnak a kinyilvánítása, melylyel bizonyos körök a békéscsabai ipartestület sorsát és jövőjét ecseteigetik üres óráikban. A testület sorsa iránt jelentkező pesszimizmus inditó okát mi abban látjuk, hogy az iparhatóságnak még eszeágában sincs, hogy a megüresedett vezetőállások betöltése tágyában elérkezettnek lássa az intézkedés szükségét. Erre a szüksógie most m^ga az elöljáróság fogja figyelmeztetni a hatóságot. Ugy értesülünk ugyanis, hogy az elöljáróság legközelebb rendkívüli ülést fog tartatni, amely elhatározza megkeresni [a főszolgabírót, hogy a választó közgyűlést mielőbb hivja össze. Ha ez megtörténik, csak azután remélhetjük azt, hogy ezek a fejetlen állapotok megszűnjenek s hogy a testület körül tapasztalt régi anomáliák orvosoltassanak. — De van egy vétkem, amit nem tudok elvinni magammal, a másvilágra, a mig te fel nem oldozol. Ha te megbocsátasz, tudom, hogy megbocsát az a legfőbb biró is, akihez útban vagyok. — Megöltem egy embert. Hej, a sok vétek közül, amit elkövettem, egy sem égeti ugy a lelkemet, mint ez. Tiz esztendővel ezelőtt esetj meg a dolog, éppen karácsony estéjén. Az erdő tisztásán cipekedtem egy lelőtt szarvassal — mert hát akkoriban vadorzó voltam — ! — kellett az a vad, abból tápláltam a feleségemet, az adott volna karácsonyra kenyeret a házhoz. De az emberek törvényt szabtak, hogy szegény embernek nem szabad elejteni az erdő vadját, — pedig az Úristen, tudom, azért népesítette meg vele az erdőt, mezőt, hogy a szegénynek is legyen egy kis tápláléka. — No de az urak másképp csinálták, törvényt szabtak rája, engem is megfogott a törvén}', hogy ott vesződtem az elejtett vaddaí, rám esett az erdész ! — Ugy jött oda, hogy észre se vettem, mintha csak a földből nőtt volna ki. Egyenesen csak a puskámat Uérte, hogy is ne ! mért nem kérte egybe az életemet, hisz a puskám volt akkor az én életem ! — Hát nem adtam! — Akkor rám kiálttott, — másodszor is kérte, — harmad szor se. adtam. Fogta a puskáját, célba vett, — de én gyorsabb voltam. Nálam is volt puska, egy golyó még benne; annak a párja, ami a szarvast leterítette. — Céloztam. — Lőttem. — Menten lebukott ott, egy álló helyében. Kiömlő vére összevegyült a vad vérével, szépen megfértek ott egymás mellett. A szarvast nem hagytam ott, haza vittem, tisztelendő uram, beteg volt az asszonyom, kenyér kellett neki. Hogy megöltem egy embert, sose tudta meg senki, magamnak is az volt eddig a biztatóm, hogy nem is öltem én meg, csak védtem' magamat. Most mikor érzem, hogy rövidesen találkozni fogok vele, nem merek eléje kerülni, amig tisztelendő atyám fel nem oldoz, mert hát az az ember, akit megöltem, a tisztelendő atyám édesapja volt. Mintha csak az elkárhozottból kiűzött sátán, egy szempillantás alatt a gyóntatót szállotta volna mely,ugy torzulták el arca vonásai, megrándult a teste és a keresztet tartó kéz felemelkedék, hogy egyetlen csapással szétzúzza a koponyáját annak, aki őt oly árvává tette. De az utolsó percben rá esett tekintete a keresztre feszitett üdvözítő vérző sebeire, aki született, élt és meghalt, hogy életével, halála árán megváltsa a világot. Sújtó karja lehanyatlott a gyilkos verejtékes homlokára, s gyengén belocsolta a megszentelt vizzel. És az a nyomorult ott a szalmaágyon ugy érezte magát, mintha ez a pár vízcsepp eloltotta volna a lelkében lángoló poklot. — Végtelen az Ur irgalma s kedves előtte a megtért bűnös. Legyen ő tevéled s bocsásson meg néked, miként én is megbocsátok. Kiszaladt a lélek, megtért a vén bűnös. Mikor a fiatal pap kilépett a rozoga ajtón a téli éjszakába, megkondult a harang kicsiny falujában, elsőt harangozlak éjféli misére. Megszületett a Megváltó! A pap pedig felnézett az égre, melynek azurboltozatján milliónyi csillag reszkető fényével dicsérte az Urat, lelki szemeivel ott látta magát Ur zsámolyánál. Szemeit elvakította a ráömlő fényözön, és hallá a Megváltó szavait, szelíden, biztatóan. — Istennek felkent szolgája az Ur vagyon tevéled, egy szempillantás alatt felemelkedtél hozzám, mert bocsánat lakozik a te szivedben, megbocsátottál ugy, miként ón megbocsátok minden vétkezőnek ! A tökéhez. Mindnyájunknak feszült figyelme kiséri a két kormány közti tárgyalásokat, bár azoknak végleges döntését nagyon is fedi az a bizonyos homály. Amit a fővárosi sajtó, nyilatkozatok alakjában illetéktelen és illetékes tényezők szájába ad,vagy onnan mint interjuwokat leközöl az nekünk jó vidékieknek hangulatkeltésre elég, a dolgokon való eligazodhatásra padig kevés, ha csak nincs bennünk egy jó csomó optimizmus. A közvélemény már az unalomig van a kiegyezési tárgyalások meddőségét tárgyázó hirekkei, sőt egyik része a sok kormánynyilatkozatok között olvasni véli, hogy az önálló vámterületet a mostani kormány meg nem csinálja. Az ország és igy milliók sorsát intéző nagy elméknek eszmejárását a vidék csakis a fővárosi sajtó utján ismeri meg, igen gyakran különfé !e világításban A közvélemény ilyeténképen megalakul és magának ítéletet alkot. A kiegyezési tárgyalásokat illetőleg a közvélemény most, statisztikai pontossággal megállapítva olyan, hogy eléggé megokolt nézete az, miszerint a kiegyezési tárgyalások a státusquo 1917. év végéig való kimondásával, és valószínűleg a bankközösségnek ezen ideig való fenntartásával és sajnos, minden más fontosabb kérdés kikapcsolásával, érnek majd véget. De bárhogyan is végződjenek a folyamatban levő tárgyalások, egy bizonyos, hogy a vámegység kérdését már napirendről levenni nem lehet és miután ezzel a bankközösség is szoros nexusban áll, e kérdés felett sem térhetnek napirendre. Ha tehát annak idején az intéző körök a vám elkülönítést elhatározzák és nyélbe is ütik, ugy akkor ebből a bank különválasztása majd önként folyik. Nem célunk itt a kiegyezési tárgyalásokról értekezni, de nem is tehetnénk, mert ahhoz, mint annyi soknak, határozott véleményalkotásra az előismeret hiányzik; az előre bocsájtottaK után csak a meglevő közös ós megalkotandó önálló jegybank közti viszonyt az előbbi részvényeinek birtokosai és a gazdasági téren megoldásra váró problémák szempontjából igyekszünk homloktérbe vonni Áz Osztrák-Magyar Bank privilégiuma 3 év múlva jár le, annak meghosszabbításához, vagy meg nem hoszs^abbitásához joga van hozzá szólani nemcsak a törvényhozásnak,- hanem a bank részvényeseinek is. A közös jegybank részvényeseire tehát a jövőben fontos feladat vár. Ezt tudva, azt hinné az ember, hogy az önálló vámterületet és önálló jegybankot óhajtó tőkepénzeseink és gazdasági életünket befolyásoló pénzintézeteink mindent elkövetnek, hogy eme előreláthatólag korszakalkotó ügyben igyekeznek a közös jegybank részvényeseivó lenni, vagy ha már azok, igyekszenek majd vótuni jogaikat lehetőleg szaporítani, hogy annak idején a .bank kebelében erőteljes magyar részvénycsoport támogassa az önálló magyar jegybank érdekeinknek megfelelő megalakúlhatását. Ilyen törekvéseknek azonban nyomát sem találjuk. Bizonysága ennek a budapesti tőzsde, hol az Osztrák-Magyar-Bank részvényeiben alig van üzlet; minden más tőzsdén nagyobb a kereslet ezen címletekben. Megszívlelendő tehát ezen kérdés azok részéről, kik magyarhonban a tőkét képviselik és kiknek talán nagy érdekeik fűződnek ahhoz, hogy az önálló jegybank létesíttessék, mely a gazdasági élet fellendülésére messze kiható irányítással fog bírni, mert a bankelkülönitésnek számottevő befolyása lesz a kamatlábra, ennek pedig a földbirtok értékére és az ország hitelére. Felhívásunkat tehát elsősorban pénzintézeteinkhez adresszáljuk, melyeknek mindegyike százezreket érő értékpapirkészletet tart tárcájában; és ha nézzük a tekintélyes vidéki pénzintézeteinknek értékpapír-készleteikről közölt kimutatásaikat, látni fogjuk, hogy azok el enyésző számban birtokosai az Osztrák Magyar Bank részvényeinek. Mig Ausztriában a pénzintézetek 60'Vo-a részvényesei a jegybanknak, addig nálunk alig találunk olyant, mely ilydn címletet tartana tárcájában, a priváttőkét nem is említve. Ily viszonyok között ne csodálkozzunk azon, ha a jegybank kebelében a magyar érdeket nem lehet kellő nyomatékkal képviselni. Pénzintézeteink részéről valóban nemcsak észszerű, hanem hazafias eljárás volna, ha a válságos helyzettel számot vetnének és ha már a drága pénz hátrányait viselni kénytelenek, a bank jövedelmében való részvétel utján igyekeznének magukat kárpótolni és e célból idejekorán jegybank-részvények birtokába jutni, amig ezen részvények esetleges nagy értéke nemfog utjokban állani, Ha azonban ezen kérdésnél tőkebefektetés szempontjából a vidéki pénzintézetek némelyike nem is találja meg a megszokott számítását — lévén nagyobb kamathozadékhoz szokva — erkölcsi szempontok teszik kötelességé, hogy a bankrészvényesek sorába a tárintézetekkel egyetemben pozitiót biztosítsanak maguknak. És még egy szempont felemlítése válik szükségessé, bár a jegybank különválasztása mikénti eljárását senki sem ismerheti, mégis előreláthatólag a magyar jegybank megalakulása annak magyarországi üzletének kiválasztásával fog történni. Ha tehát most már megindulna egy áramlat, mely az Osztrák Magyar Bank részvényeinek megszerzését célozná, ugy annak idején saját jegybankunk háta mögött tekintélyes számú magyar részvényes fog állani, mig ellenkező esetben csupa idegen tőkepénzes lesz részvényesünk. Egy szerény vidéki lap hasábjain igyekszünk e kérdést felvetni és reméljük, hogy ez pénzintézeteinket — nagy anyagi előnyöket nem tekintve — magasabb szempontok betartására fogja sarkalni, hogy karöltve, egymást buzdítva amenynyire az idő és alkalom, illetve a kínálat megengedi a bank részvények számottevő contingensét magunk ho' váltsuk. Ez hazafias és okos cselekedet volna. Dusbaba Vilmos. Egy törvénybiró fegyelmije és a „klaíikáció" Ahol az iskolaszék mindent tud . . . Szegény Domokos Gábor — békési törvénybiró is beleesett ez egyszer abba a betegségbe, hogy respektálja a „klafikációt" . . . Miért is ne respektálná, mikor a hasonbőrü emberek mély áhítattal nézik azokat, akiknek megadatott az a jus, hogy hosszú éveken keresztül végigüljék az iskolák szamárpadjait s végezetül pergamenes diplomával lóduljanak ki abba a nagy menazsériába, ahol diploma nélkül is ijesztően sok a csacsi. De hát Domokos Gábor uram sem lehetett kivétel. Elvégre ebben a fenebolond világban mindenki a többség felé szalad. Egymagában senki sem érzi jól magát s a kisebbség környezetében mindig hűvös a levegő. A társadalom valóságos csibe-természetet él. Az emelt fővel járó kotló után fut a lehajtott fejű csibe-sereg. Az akaratnélküli, iskolai képzettség nélküli s talán értelem nélküli sereg is, amelyet Domokos uram ugy keresztelt el, hogy : „klafikátlanok". Mindeddig rendben volnánk, csak az a baj, hogy Domokos Gábor is a klafikátlanok közé tartozónak vallja becses személyét. S alighanem igazat vall be ezzel, egyébként nem respektálná oly szörnyen a képzettebbek „tudományos" álláspontját, hogy ebből a respektálásból önmagának szerezzen kellemetlenséget. A dolog ugy történt — s erről mi is hirt adtunk már — hogy a békési iskolaszék Domokos Gábor törvénybirót bízta meg az iskolakötelesek összeírásával. Ennek a munkának teljesítése körül aztán Domokos holmi dotációkat fogadott el, amiért fegyelmit indítottak ellene s az alispán meg is büntette őt 100 koronára. Ez ellen most felebbezéssel él Domokos Gábor a közigazgatási bizottsághoz. Elmondja felebbezésében a törvénybiró, hogy ő nem önfejtileg szedte ezeket a dijakat, hanem az „iskolaszék által lett erre utasítva". (!) S hogy ő ezzel meg nem engedett cselekménvt követ el, erről fogalma sem vott, annál kevésbbé, mert Farkas Gyula, mint a községi iskolaszók, igazgatója tette ezt az indítványt s mikor Szathmáry Gábor elsőjegyző, iskolaszóki elnök, azt kérdezte erre, hogy vájjon ez nem-e törvényellenes, azt válaszolta reá Farkas, hogy az iskolaszók igy is határozhat. Az iskolaszék — folytatja tovább Domokos — ebben a kórdósben „m i ndent tud" (?) s ha ő, mint „klafifeátlan" ember, megfogadta az utasítást, ezzel nem szolgált rjá az iiyen szigorú büntetésre, amelyet leszállítani, vagy előrölni kó r.
