Békésmegyei közlöny, 1906 (33. évfolyam) július-december • 56-108. szám

1906-11-08 / 93. szám

Békéscsaba, 1906. XXXIlI-ik évfol am. 93-ik szám. Csütörtök, november 8. BEIESME6Y EOZLONT POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető Közlemények küldendők. Kéziratok nem adatunk vissza. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön EltOFIZBTÉSI Din : Egész évre 12 kor. Félévre ö kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet evnegyedenbelül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő : Dr SAILER VILMOS Felelős szerkesztő: SZÉKELY BÉLA. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal : Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések' és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel 'helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Közgazdaság és szociálpolitika a közigazgatásban. Fábry Sándor dr. főispánnak Hódmezővásárhely város főispánjává történt installációja alkalmával elmondot székfoglaló beszédében egy rendkívül érdekes és nagyjelentőségű rész is volt, amely az alföldi megyék legvitálisabb érdekeit érinti. Ebben a részben a közgazdaságról és szociálpolitikáról szólott a főispán, zajos és ismételt tapsokra ragadta a hallgatóságot. Ezzel a helyes útiránnyal, amelyet dr. Fábry Sándor elvéül kijelöl, célt ér az a törekvés, mely a szociálizmus túlkapásait kívánja megfékezve látni, de népünk lelke is hozzáférhetetlenebbé lesz a lelketlen izgatók által. A székfoglaló beszédnek fent hivatolt részét itt közöljük: A közigazgatás feladatairól csak általános elvekben akarom felfogásomat megismertetni, annál inkább is, mert nem vagyok oly mérvben tájékozva e törvényhatóság szükségleteiről, hogy azokkal különlegesen foglalkozhassam. Közigazgatásunkról az én nézetem, felfogásom az, hogy hazánk fejlődés alatt álló speciális viszonyai között a magyar közigazgatás akkor lesz teljes és nemzeti feladatainak megfelelő, ha abba egy uj hatáskört, egy uj közigazgatási ágat viszünk, illesztünk bele s ez: a közgazdasági közigazgatás. Elszigetelt nemzeti mivoltunk és dualisztikus állami létünk — az egészséges organizmusnak csodálatos életösztönével, mely a szervezet tevékenységét mindig arra irányítja a mi fennmaradásához a legszükségesebb — évszázadok óta arra késztetett bennünket, hogy nemzeti és politikai önállóságunkat biztosítsuk, s ezért évszázadok küzdelmei — jogosan — abban a harcban teltek el, mialatt a gazdasági élet természetesen nem fejlődhetett ki, sőt az annak szervezéséhez való érzék is lassankint visszafejlődött. Pedig az európai államok mostani viszonylatában, midőn közgazdasági harcok döntik el az államok sorsát, hazánknak e téren sem szabad hátra maradnia, mert habár magyar és politikailag független is legyen az ország, erős csak ugy lehet, ha gazdag, hisz földhözragadt, szegény nép igazán független soha sem lehet. Uj korszak körvonalai bontakoznak ki e részben felettünk. Az egész nemzet érzi e korszak intő jelszavát, s a veszélyeztetett állami függetlenséget visszavívott nemzeti kormány ily irányú felfogását jelzi, hogy első nagy törvényjavaslata: az iparfejlesztés. E nemzeti követelmény kielégítésére kell berendezkednünk. Társadalmunk eziránt való ereje azonban visszafejtett. Nálunk ma mindent az államtól és a hatóságoktól várunk, s ez időszerint tényleg csak azok az alkotások sikerülnek, melyeket az állam kezdeményez, vagy emel segitőerejével. A hol nincs meg a bizalom s igy a munkakedv az öntevékenységre, a hol szervezni kell a munkára is a társadalmat, ott természetszerűleg áll elő annak szükségérzete, hogy — legalább átmenetileg — az önkormányzati hatóságok álljanak a szükségesnek felismert társadalmi tevékenység élére. Es ez a tevékenység meg is felel a közigazgatási hatóságok rendeltetésének, mert a közigazgatás feladata és végcélja: az emberi fejlődés minden irányú biztosítása, s a társadalmi közjó előmozdítása. Ha a közigazgatás feladata és végcélja ez, amint hogy az, ugy méltán vonható bele kezdeményező és fejlesztő munkásságába, a társadalmi jólét és annak legfőbb szerve a közgazdaság megművelése — annál inkább is, mert ettől függ hazánk vagyoni függetlensége és nemzeti önérzetének erősbödése és mert a tisztviselők úgyis a társadalom bizalommal kiválasztott elöljárói, hivatott és felelős vezetői. A közgazdasági közigazgatás kiegészítésével és az erre hivatott szervezet megteremtésével látom én a jövő közigazgatás reformját helyesen megoldva. S mert programmom ez, a magam részéről a közigazgatás mostani keretében egyénileg igyekezni fogok tevőleges előmozdítója lenni a társadalom közgazdasági törekvéseinek. Különösen fontos feladat ez a városokban, melyek az értelmiségnek, az iparnak és kereskedelemnek hivatott góczpontjai s ezért a városnak fejlődése különösen hozzá van nőve azokhoz az erőtényezőkhez, melyeket csak az ipari és kereskedelmi élet nyomán fakadt jólét teremthet meg. Ezeknél fogva a mezőgazdaság érdekeinek gondos megóvása és okszerű fejlesztése mellett, melyre mostani gazdasági berendezkedésünk természetesen első sorban utal, az ipargazdasági élet ezen most megnyíló uj korszakában városunk összes tényezőinek közre kell munkálkodnia egy aktív közgazdasági tevékenység kifejtésére. Vallvetve kell tehát közgazdasági alkotások megteremtésén munkálkodnunk, ugy majd nem sokáig lesz már ábránd az önálló vámterület s nem lesz utópikus álom teljes nemzeti önállóságunk kivívása! A közigazgatás általános feladataival kapcsolatban másodsorban]emlékezem meg szoáál-politikai feladatainkról. "í $ Ez a mai korszak legégetőbb kérdése. A nemzetközi szociáldemokrata párt, amidőn internacionális elveinek a nép lelkébe való becsempészésével veszélyezteti nemzeti önállóságunk erejét, egyszersmind gyűlöletet szit a tradíciónál és képességeinél fogva vezetésre hivatott osztály ellen. Sok részben innen ered az egész országban tapasz talható társadalmi visszavonás, a tekintélynek minden vonalon való hanyatlása; a bizalmatlanság a vezetésre hivatottak iránt, idegenkedés mindennel szemben, ami a hatóságtól jő. Nem szabad közönyösen néznünk a helyzet ilyetén alakulását.^ A túlkapások visszaszorítására, az izgatások megakadályozása, de az érdemesek megbecsülése mellett rokonszenvvel kell foglalkoznunk a munkások ügyeivel. Az erőssebbnek kötelessége ez a gyengével szemben. Gondoskodással, szeretettel, felemelőleg kell foglalkoznunk a munkásnép sorsával, hogy a nemzeti államnak erőforrásai legyenek, létérdekeit ne veszélyeztessék. A munkásnép anyagi helyzetét a mezőgazdasági és ipari munkaalkalmak lehető szaporításával javítva, ideális szempontokat is bele kell vinnünk a szociális küzdelembe. Igyekezzünk visszahódítani elvesztett befolyásunkat a népre s vezessük Békésmegyei Mony tárcája. Dalok. Lelkem egy-egy dalt sóhaft el, Mikor csak rá gondolok, Sóhaj után uj sóhaj kel, Egyre kelnek a dalok. Kelnek, szállnak s mindig lágyabb, Mélább hangon zengenek, jj arcom egyre haloványabb, Szivem egyre betegebb Megláttalak, lányka, téged, A föld legszebb rózsabokrát, Egyszer láttalak, szerelmem, Mégis százszor gondolok rád. 5 látom ajkad, mint egy bimbót, Lágy mosolyra nyilni lassan ; Oh, százszor halnék meg érte, Csakhogy egyszer esókolhassam. Vargha Gyula. Mese az üvegkastélyról. - A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája, Irta : Mányin é - Prlgl Olga. Bercsiné nagyon jó anya volt, azt nem vitathatta el'tőle senki. A gyerekei olyanok voltak mindig, mint a cukorbabák, tiszták és hófehérek a gondosan kolmizott párnácskáikban, kivasalva az utolsó főkötő-szallagocskáig És mindezek dacára Bercsiné kezei is hófehérek maradtak, pedig soha mosóné, vasalóné át nem lépte a küszöbüket. Nem is történhetett volna másképen, i hogy Bercsiné még mindig az anyja | fehérneműjében járjon, a koronával í himzett, monogrammos szép holmikban, a lenszagu tiszta vásznakban, amelyeken még a vasaló is jókedvűen siklott tova, mintha csak csókolgatta volna a selyempuha ráncokat. — Pedig csak olyanok voltak már a szálai, mint a pókháló szövése, mint maga az álom, mely a Bercsiné családja fényes múltjából megmaradt. Az asszony kegyelettel ápolta, gondozta mind a kettőt. Majd ! — majd, — mondogatta olykor, ós szelid két szeme felcsillant, alakja kiegyenesedett. Az ura szinte félve nézett rá olyankor, vállai még jobban összegörnyedtek és csaknem méltóságos asszonynak szólította a feleségét. Hja !, — mint régen. Óh, pedig nem is volt olyan nagyon régen. Még a szomorú kőrisfák is megvannak a kastély előtt s a madarak épp ugy fészkelnek rajta, csak éppen hogy a kastélyban lakik más. Mikor az édes apjuk, az öreg méltóságos ur átköltözködött ama szük örökös laká ba, amelyből nem perelhet ki bennünket seníd, mondom, akkor a sorsában osztozkodtak azok is, akik idefenn maradtak ebben a fényesnek mondott, ragyogó világban. Csak éppen az a különbség volt benne, hogy abba a keskeny, hónapos szobába," amelyet valahol egy elrejtett kis vidéki városban béreltek, — mégis csak befutott a világosság, behallatszott a zaj, kíváncsi emberek bekandikáltak az ablakon, látni, tudni akartak mindent. Szinte követelődztek, hogy sajnálkozhassanak, óh, hisz az emberek oly résztvevők tudnak lenni, ha amellett saját magukra mosolyog a sors. Ezeket se hagyták bókén s az egy hónapot se tölthették ki, már is állandó themái lettek a zsuroknak. Mint a szegény cifra lepkék, ha tépett szárnyaikkal, levert himporukkal a földre kerülnek, az utolsó nyomorult féreg is tapos egyet rajtuk. A méltóságos asszonyók hát elfutottak onnan egy nagy óriási városba. Ott ki mertek menni az utcára is, taszigálhatták egymást a járókelőkkel, senki se kérdezte tőlük: ki vagy, mi vagy, honnét jöttél ? — A forgatag sodorta őket magával, itt már mutatni se mutatják a részvétet, egyetlen fogalom agitál; ez az; ón! A lázas sietség; élni! - élni. A méltóságos asszony leánya zongora-órákat adott. Futott reggeltől estig, de azért nem érezte magát boldogtalannak, nem ért boldogtalan lenni. Talán nem is gondolkodott. Este, ha lefeküdt, szeretett volna álmodozni, de az álom mindig gyorsabban jött, szinte meglepte ós zsibbasztó mély álma volt, nem tudott magáról semmit. Szép őszi napok jártak már, idestova letelt az egy esztendő, a gyászév, de ő még mindig feketében járt, sima egyszerű, fekete ruhában. Mutatós alak volt, úri minden mozdulata, fel is tűnt akárhányszor, de úgy el is felejtették mindjárt. Eh, talán valami csinos színésznő, aki érdekesnek akar látszani. Bercsi Kálmán se ismerte meg előbb, pedig valamikor régen . . . Hagyjuk a halottakat! A leány felelte ezt a jogcímre, a melylyel őt Bercsi megszólította. Éles és keserű volt, de arca piros és hamvas, mint az őszi barack a kirakatok üvegtáblái alatt. A férfi erősen a szeme közé nézett, a mig mondta; — Maga nem olyan, mint a milyennek mutatja magát . . . A leánynak mintha remegtek volna a keskeny szájszélei, hangja elcsuklott s majd hogy el nem sírta magát az utcán. Lopva nézte a férfi, a szíve olyan erősen vert, hogy önkénytelen odakapott a kezével, azt hitte meghallja valaki. És akkor este szokatlan csöndes volt a kávéházban. A barátai körülfogták. Ugratták szörnyen ós minden áron le akarták beszélni: bolond • vagy Kálmán, elvennéd feleségül, mikor nem vihet magával egyebet, mint egy csomó koporsót, a mikben az elmúlt ragyogását sirathatja nap-nap után. Szegények lesztek, mint a templom egere, odalenn maradsz a karriered kezdetén, mert a pólyás babákat kell ringatnod és esetleg rántást kavarnod a konyhán. Szakácsnéra nem telik, a méltóságos kisaszszonyod pedig bajosan volt ilyenféle dolgokhoz hozzászokva. Bercsi Kálmán szeretett volna egy széket odavágni a pajtásaihoz, de meggondolta mégis. Elment szép csöndesen. És rá egy hétre szétrepült két név, finom, fehér papírra nyomva. Nem is hangzott rosszul. . . . Es Bercsiné mosott, vasalt, főzött otthon, és a kezei mégis hófehérek maradtak. Nagyon haragudtak ezért reá a többi asszonyok, akik nem csináltak egész nap semmit és a kezeik mégis vörösek és szélesek voltak. Ugy-e kérem, azt hiszik, hogy csak leányok között lehet versengés, de ha egyszer kikötöttek és megvan a „főkötő" — ügy bevitorláztak az örök nyugalom és béke hajiokába. Pedig nem ugy van. A leány lelke csukott könyv, nála az érzés még csak sejtelem, az asszony