Békésmegyei közlöny, 1906 (33. évfolyam) július-december • 56-108. szám

1906-09-13 / 77. szám

Békéscsaba, 1906. XXXIII-ik évfolyam. 77-ik szám. Csütörtök, szeptember 13. BEKESHE6TEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részát illető Közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön ElrŐFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet éunegyedenbelul is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő : Dr. SAILERVILMOS Felelős szerkesztő : PALATÍNUS JÓZSEF. Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal : Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel [helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Elegendő-e csak a jog ? Békéscsaba szept. 12. Örök háborút folytatunk. Háborút a jogokért. Merthogy sok mindenünk hiányzik, amihez jogot formálunk, de jogunk is van. Jogunk van a nemzeti hadsereghez, önálló bankhoz, önálló vámterülethez és ínég sincs se nemzeti hadseregünk, se önálló bankunk, se önálló vámterületünk. Nincs pedig azért, mert ezek létezéséhez nem elegendő a jog. Ehhez elengedhetlenül szükséges az alkotó munka. Az alkotó munka nélkül veszendőbe mehetnek olyan intézményeink, amikért ezer évig hősies harcot folytattunk, mert hiszen a jog érzetét semmi sem bénítja anynyira, mintha huzamosb ideig a joggal való élésről lemondtunk. A jogfosztás fölébreszti a jog érzetét, de a joggal való nem élés, a jognak megfelelő kötelesség nem teljesítése lassan-lassan megöli a jog érzetét is. A munkátlan jog elvész, meghal. Sok-sok jogaink közül vegyünk elő egyet: az önálló vámterület kérdését. Jogilag biztositva van számunkra az önálló vámterület; de mit tettünk, hogy előkészítsük, hogy a jogunkkal éljünk is ? Nem igaz, hogy mihelyt életbe léptethetjük, azonnal automatikusan, gazdaggá, virágzó iparúvá fogja tenni az országot. A jog maga nem eszközöl semmit; a megfelelő ipart nekünk kell megcsinálnunk. De nem teremthetjük meg, mint az Úristen a világot, a Legyen igével. Ehhez pénz kell és tudomány és kitűnő közigazgatás. Megvan-e mindez ? Eddigelé j sokat tévelyegtünk ezen a téren, csak ' most mutatkoznak a jobbra fordulás jelei és a most szőnyegen levő törvényjavaslatok kezdetnek igen jók. Mi előbbre való, a közjogi küzdelem vagy a gazdasági élet föllendülése? Ily kérdéseket a németek doktorkérdéseknek neveznek, mert ilyenekkel doktori diszszertációkban foglalkoznak, melyeknek semmi közük a való élethez. De hogy a közjogi győzelem a gazdasági föllendülést magától létesiti, ugyancsak doktori ábránd. A közjogi küzdelem kivívja a jogot, melyre következn e kell a joggal való élésnek, mindennapi munkának. A gazdasági föllendülés lehetetlen biztos jogi alap nélkül, de épp oly lehetetlen jó közigazgatás, jó iskolázás, jó pénzügyi politika és még sok más nélkül, a mit bajos volna fölsorolni, mert ki kellene terjeszkednünk a nemzet kulturai életének egész körére, A jogokkal kötelességek járnak; a kötelességek munkát követelnek; a munka kitartást kiván meg; a kitartás föltételezi, hogy egész állami életünk a munkának kedvezzen. Aki dolgozik, annak itt boldogulni kell tudnia. Aki dolgozik, azt meg kell védenie az államnak, azt meg kell becsülnie a társadalomnak. A háború kivételes állapot, nem szabad ugy berendezkednünk, mintha folyton-folyvá.st háborút akarnánk viselni. Megvédtük alkotmányunkat, de miért kellet megvédenünk? Egészen hibátlanok voltunk mi magunk? Éltünk-e jogainkkal? Nem hagytuk-e ugy elaludni őket, hogy holtaknak hihették őket? A múltból kettős tanulságot kell levonnunk. Biztositanunk kell, a menynyire lehet, alkotmányunkat minden támadás ellen. Ez talán nem lesz túlságos nehéz, mert szemben a pesszimistákkal azt hisszük, hogy az utolsó évek története nem biztató a támadókra nézve. De élni is kell tudnunk jogainkkal; a jogokkal járó kötelességeket is teljesítenünk kell. Szeretnők látni, érezni, tapasztalni azt az uj szellemet, mely átjárja a társadalmat, a közigazgatást, a kormányt. Tanúi és részesei akarnnk lenni annak az alkotó munkának, melynek céljából a becsületes és tehetséges emberek összefognak. A győzelmi mámor múlóban van, kell is, hogy elmúljék, nincs mire fölhasználnunk. Ellenben nagy szükségünk van jó közigazgatásra, szociális törvények, jó ipari és kereskedelmi politikára, jó közigazgatásra, a mitől megtermékenyüljön az egyényi kezdeményezés bizalma és ereje. Nem kívánunk „áldozatokat" az egyesektől. Erre csak a háború idejében, a lelkesedés pillanataiban szabad számitanunk. A békében arra van szükség, hogy a munka szelleme ébredjen, mely az egyént gazdagítja, és vele együtt az államot. A jog egyedül i legyőzhetetlen megvédelmezője a joggal velejáró kötelesség teljesítése. E kötelességeket most módunkban áll teljesíteni. Ne késedelmeskedjünk hát! Mert az idő drága... B. H. Vármegyei ügyek. A közigazgatási bizottság jelentése a kormányhoz. — Törvényjavaslatok proponálása. Békésvármegye közigazgatási bizottságának hétfőn megtartott, szeptember havi rendes ülése messze kiemelkedett a sablonos keretekből,'amelyek rendesen száraz havi jelentések körül mozognak. A bizottság asztalán ugyanis ott szerepelt a miniszterelnökhöz adresszált és a bizottság féléves működését feltüntető jelentés, amely az uj rend értelmében nem száraz statisztikát ad a kormányelnöknek, de éppen annak mellőzésével rámutat a közigazgatási hatóságok tapasztalata alapján mindama kívánalmakra, amelyek szükségletként mutatkoznak a közigazgatási élet tökéletesítésére. Páldák ad infinitum igazolják, hogy közigazgatásunk még nagyon sok reparációra szorul. Szomorú bizonyságot szolgáltatott erről a letűnt sötét korszak, amikor legkiáltóbban kiríttak törvényeinkből a hézagok, a hiányok, melyeken keresztül kénye-kedvére tapostak az abszolutizmus örömlegényei. Továbbá különösen a munkásviszonyok nyilvánulásaiban vannak olyan jelenségek, amelyek reformja nemzetgazdaságunk és hazánk belbékéjének kockázata nélkül el nem odázhatók sokáig. A megvalósításra régen megérett problémák sorában különösen a munkásviszonyok reformja kapta meg Békésmegye közigazgatási bizottságát. A munkaadó és munkás közti viszonyt, különösen pedig a gazdasági bórszerződések szabályozását, a munkabérek egységesítését kívánja a bizottság s ilyen értelemben törvényjavaslat készítésére hivja fel a kormányelnököt. Reformálni kivánja azután a bizottság az 1886. XXI. t.-cikket is, különösen annak 20. §-át, amelynek kétértelmű magyarázata a darabontok idején szomorú összeütközésekre adott alkalmat. És végül még Békésmegyei Közlöny tárcaja Őszi ugar. Kint a mezőn a pacsirtaszó Olyan, mint egy búcsúztató. Sárga tarlók tépett virágát Temetik a sötét barázdák, S reménytélen, bús őszi dalban Kunsági szél siratja halkan. Jár az eke reggeltől estig, A nyomába barázda feslik, De a dolgos, acélos karban Szilaj, lobogó vad harag van, Barna arcok dús redőibe Nevét a gyűlölség irta be. Szántogatnak. A barna sorbúi Néha egy-egy cserép kifordul, Ott volt valami mély padmalyba, Százesztendők pora van rajta, És felkerült üzenetképen: Hogy nem így volt valaha, régen ... Mert magyar volt a lelke a dalnak, Ezért a földért éltek, haltak, A szív jobban hozzá volt nőve El se tudott szakadni tőle, Élt a magyar vígabb világot, Kicsi földjén dalolva szántott. Most más az ősz, mint akkor, régen, Hidegebb könny űl a szemében, Borongós minden gondolatja Borúját a szívekbe lopja, Hogy a kivarrt, cifra szűr alatt Vad, lázongó indulat fakad. Más a magyar, más a lehellet, Szomorúan jár az eke mellett, És a hideg, éles csoroszlya Barázdáit hiába osztja Nagy, félelmes, sötét csík gyanánt: Mig a magyar földjén sírva szánt. . . Kató József. Mese a bárom árváról. i. Volt egyszer egy özvegy asszony, annak pár hold földecskóje és harminc pöre. Mind a kettő az uráról maradt reá, aki nagyon becsületes ember volt annak idején. Honnan hát az a sok pör? — kérdezhetik, amire könnyű megfelelni, ha a szegény özvegy leveles ládáját végig böngészik, de ki venne magának akkora fáradságot ? Az emberek kimondják inkább a szentenciát, hogy civakodó, rossz asszony, azért van mindenkivel ellenkezése. Az igazság tulajdonképen úgy áll, hogy hajdanta az emberek telket, földet vásároltak, de nem nagyon igyekeztek az átírással. Kifizették az árát, oszt a régi tulajdonos meg nem boly gatta volna az uj gazdát. Hanem az idők fordulatável, ki meghalálozott, ki elszegényedett s nem akarta elismerni a vételt. No hát ebből indult a sok pör. Mondom, volt vagy harminc. Sok pör pedig szegénység, akár nyerem, akár vesztem. Az özvegy asszony is szegény volt, hozzá alig tudott irni ós olvasni. Hanem volt neki egy országos hirü okos leánya, akihez még a fishálisok is eljártak tanácsot kérni. Ezt a csoda-szülöttet, aki soha se tanulta a juris prudentiát ós mégis a kis ujjában hordta — nyilván a jó Isten küldte a szegény asszony oltalmára, hogy segítségére legyen a perelósben. Fehér ujjai — mint a liliomszálak — éjjel-nappali iratcsomókat kutatott. Számolgatott ós szekéren járt á városi hivatalokba. Otthon ezalatt folyt a gazdálkodás, a szegény özvegy szántott-vetett, a nagy Erzsús pedig — a másik lánya — vezette a háztartást ós gondozta a gondoznivalókat. Mikor már a harmincadik pör is a végit járta, azt mondja az okos leány az anyjának. — Édes anyám — fázom. — Bizonyára kihűltél. — Édes anyám most melegem van. — A hideg lel tán. Befektették az ágyba. Egy kis hideglelés nem nagy sor. Kól-fekszik az ember, aztán nincs baj. Csakhogy az okos leány nem kelt fel többet. Őt az Isten küldte, bevégezte küldetését, pőrét, visszaszállt angyalnak a menyországba. Már ki is teritették ós a szegény özvegy asszony még se akarta elhinni, hogy meghalt. Az ő fehér lánya nem hagyta őt egymagába. Nem hagyhatta. Hisz ő az öregebbik, ő az anyja a lányának, neki kell hát előbb az örökkévalóságba átköltözködni. Végig birta nézni, mint terítették ki az ő édesét, gyönyörűséges kis kezébe, mely annyiszor vezette a pennát, két szál rózsát dugott a nagy Erzsus. Aztán eljött a pap. És prédikált az embereknek, hogy nem járnak az istenházába, hanem ünnepkor is dolgozgatnak, böjtöt se tartanak, hogy legyen erejök a dologra. Ergo, meg is gazdagszanak, de nem élnek Isten ő szent felségének, hanem csak a földnek, mely ime, most is magába fogad egyet, kit megölt . . . Igy dörgött a szelid pap. Az öreg asszony csak hallgatta. — Annyit értett belőle, hogy ő ime, amit soha magálmodni sem mert, s amire vágyva vágyott mindétig, mióta él, ő most gazdag — gazdag .... a harminc pör bevégződött . . . Igen — csak az, aki annak örüljön, nincsen többé . . . Nagy, irtózatos fájdalom kezdte ostromolni szivét, ordított, haját tépte és a földre feküdt. Ugy kellett fölemelni. Az emberek körülvették. — Legyen eszed. Az Isten akarta. Te akarsz okosabb lenni az Istennél ? — Amit a föld betakar, azt el kell felejteni. — Gondolj a szentírásra. A szegény özvegy nem h Ugatott rájok és nem gondolt a szentírásra, csak arra, hogy az ő szivére kegyetlenül rátapostak most is és hogy igazságtalanság törtónt az ő szegény gyerekével. — Miért nem én ? Miért kellett néktek, oh, menybéli szentek, az ón édes, fehér gyerekem ? Erre pedig senki se tudott válaszolni, ahelyet ételt hoztak elébe és kínálták. — Egyél Aztán meg is vetették az ágyát. Feküdjél le. Az anya kinjait pedig el nem zsibbaszthatja se éhség, se szomjúság, se álmatlanság. Nagy fekete árnyak, vibráltak szeme előtt, bárhova tekintett és eszelős fájdalomban tépve magát, egyre a lányához kívánkozott. Arról egészen megfeledkezett, hogy van még egy lánya. A nagy Érzsus. Mikor a végét járta, eszébe jutott mégis ós igy szólott megmaradt leányához: — Én most megyek a húgodhoz, ne legyen magában szegény. Te pedig, fiam, itt maradsz a földdel, az is anya. Legyél jó hozzá. II. A nagy Erzsus nem volt se finom, se fehér. Széles durva arcából vizeskék szemek bámultak komikusan, mintha mindjárt a feje tetejére akarnának ugrani. Kezei-lábai kövérek, kemények voltak, a házi dologra teremve. Észjárása is lassú. Az eszére nem volt szüksége neki eddig, mindenkinek több volt belőle a háznál. Neki csak kiadták a parancsot és ő engedelmeskedett. Engedelmeskedni pedig édes, akár a jóságnak, akár az észnek. Mikor huga és anyja meghaltak, nagyon fáradt volt. Négy hét óta nem aludt és testi fáradságtól szinte nem is tudta sajnálni őket. Apathikusan bújt bele az ágyába s fel nem ébredt másnap délig, csak akkor, mikor a nap a szemébe sütött. Ijedten ugrott ki ágyából, megmosakodott a pitvarban ós kiment az nd-