Békésmegyei közlöny, 1906 (33. évfolyam) július-december • 56-108. szám

1906-09-08 / 76. szám

Békés csaba, 1096. szeptember 23. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY nának minden rejtegébe tartozó leányok íevelésére. Akármelyik mód alkalmaztaása alkalmas a szülők panaszának elíémitására. És itt egy füst alatt még melegen tjánljuk figyelmébe Csaba illetékes kő'einek, hogy tekintettel a csabai állami aolgári fiúiskola nagy látogatottságára 5s sikeresnek Ígérkező jövőjére, eszközöljék ki a kormánytól az iskola ötödik és hatodik osztályának minél hamarabb való megnyitását. Nagy számmal vannak ugyanis szülők, akiknek nem áll módjában gyermekeiket évek hosszú során át drága iskolákba küldeni, de anyagi erejük csak addig terjed, hogy gyermekeiknek könnyebb boldogulást biztosító taníttatást adjanak, hogy ipari, kereskedelmi, esetleges mezőgazdasági foglalkozásukhoz megfelelő műveltséget szerezhessenek. Ezt a célt pedig legjobban szolgálja a polgári iskola, mely hat éves tanfolyam alatt gyakorlati embereket nevel az élet számára. Folt a hnmanizmusban. Adresszálva a jótékonyság apostolaihoz. A csabai jótékony nőegylet ma este táncmulatsággal egybekötött tombolaestélyt rendez a Széchenyi-ligetben. A nőegylet az estély tiszta jövedelmét a szegény iskolás gyermekek felruházására fordítja Hasonló jótókonycélú estélyeket, mulatságokat más nőegyletek és egyéb humánus célból alakult társaságok is rendeznek. Elismerés illesse őket a dicséretes buzgalomért Mert hiszen a jótékonyság gyakorlása erény. A nyomorúság csökkentése, a szenvedés csillapítása emberbaráti kötelesség. Kötelessége ez az államnak, a vármegyének, a községnek, egyesületeknek, társulatoknak, egyeseknek, szóval az egész társadalomnak. Vármegyénk társadalma kétségkívül sokat áldoz a köznyomor enyhítésére. A különböző jótékonysági egyesületek, asztaltársaságok, műkedvelők folyton működésben vannak, de ténykedésük, legalább a legtöbb esetben, csak a zord idők beálltával észlelhető, mely főleg a szegénysorsú iskolás gyermekek felruházásában csúcsosodik ki. Az idő helytelen megválasztásában a hiba, amelyet elkövetnek a jótékonyságot gyakorlók. Még egy foltja is van a jótékonykodásnak. A ténykedéssel össze nem egyeztethető ünnepségek rendezése, melyek hivalgás színezetét adják a humánizmus gyakorlásának. Reformálni kell hát a jótékonyság gyakorlását is. Hogy miként, szépen kifejti az alábbi sorokban egy jeles pedagógusunk. íme : A jótékonysági egyesületek ezer meg ezer gyermeket látnak el évről-évre jó meleg ruhával. De mikor ? Rendszerint akkor, midőn a gyermekek már fog vacogva járnak-kelnek. Vájjon nem le hetne-e a fölruházást előbbre tenni ? Akkora, midőn móg a gyermekek egészsége megvédhető volna. A fölruházási ünnepélyek keretei dicséretesen szűkülnek minden évben. Azonban még mindig tapasztalható egyes helyeken a túlságos ünnepélyesség, ami az önérzet fejlődésének rovására esik. A tanítók, mint a nemzet hivatásos nevelői, bízassanak meg minden esetben a ruhakiosztás módozatainak megállapításával, tapintatukkal, tapasztalataikkal bizonyára megtalálják a legmegfelelőbb eljárást. Igy kettős célt szolgálhatunk : a jótékonyságot és a nevelést. Az asztaltársaságok legtöbbje még ma sem enged az ünnepélyek rendezésének rossz megszokásából. S ami természetes, az ünnepélye mindig valamely jeles napra esnek, pl. karácsonyra vagy ujóv napjára. Pedig sokkal jobb volna, ha október elején választanák ki azon gyermekeket, kiket fölruházni óhajtanak. Csináltassák meg a ruhát. De ki ne adják, hanem vitessék el azt a gyermek tanítójához, ki bizonyára kész örömmel fog szolgálatukra áilani. A jótékonysági egyesületek térjenek el az eddigi szokások egynémelyikótől. Igy attól, hogy minden gyermeknek egyforma ruhát csináltatnak. Higyjék el, hogy az ilyen jótékonyság közel áll a megbélyegzéshez. Nincs semmi akadálya annak, hogy négy-ötféle kelméből készüljenek a ruhák. Mert micsoda többletkiadást jelentene az, ha tizenöt egyforma vég helyett ötször három-három vég különböző színű, de egyazon minőségű kelmét dolgoztatnak föl ? Gazdaságilag nem róna ez az egyesületekre külön kiadást és a szociális szempontokat jobban kielégítené. A megcsúfolt honvédeskü. Néhány szó még a gyulai Gotterhaltehoz. Legutóbbi lapszámunkban megirtuk, hogy a gyulai honvédujoncok esküté| telekor, vasárnap délelőtt, a budapesti első honvédzenekar az ezred zászlója előtt való tisztelgéskor aGotterhalte c. császári himnuszt játszotta. Botrány, tüntetés nem történt ugyan, de azt jeleztük, hogy amikor a gyűlölt bécsi melódia megszólalt, a baűsiiletes jó magyar fiuk fogaikat szitták, zúgolódtak, igen akaratlanul tisztelegtek, a tisztek pedig, különösen a tartalékosok, bele1 sápadtak a hazafias felháborodásba. Ismételten hangsúlyozzuk, minden veszély nélkül hangzott el Gyulán a fekete-sárga hóhér-nóta. Újságírói tisztünkből kifolyólag mégis kötelességünknek tartjuk újból is foglalkozni a Gotterhaltezással, amelyet sehogyan sem tudunk összeegyeztetni a nemzetinek nevezett uralommal. Tudott dolog, hogy a katonai parádó-aktusok tábori mise mellett folynak le. A tábori mise: zenés mise. Csakhogy orgona helyett a katonai zenekar játszik ott, Zsoltári énekek helyett a bécsi melódiát, a császári himnuszt fújják. Tudjuk ezt nagyon jól, s azt is tudjuk, hogy ízlésünk és kívánságunk ellenére történik. De megtörténik, mert a katonai reglama így kívánja. Amit pedig a reglama kiván, nem annyira kívánalom, mint inkább parancs. De hogy a magyar királyi honvédség fölesketésekor a magyar királyi honvédség zenekaraa Gotterhaltóval tüntessen, az ellenére van minden magyar érzésnek és ízlésnek, s bizton hisszük, ellenére van a honvédtisztikar fölfogásának és magyar érzelmének is. A parancs-parancs, amit katonai értelemben mindig teljesíteni kell. Igy van aztán, hogy a honvédség eskütételekor az kivezényelt zenekar a Gotterhaltet játsza, de ennek következménye az is, hogyha valaki emiatt ingerült, izgatott* és lelkében elkeseredett, az bizonyára maga a jóérzésű honvédtisztikar. A gyulai honvédtisztikart igen jól/ ismerjük. Intelligens ez a gárda és ma-] gyar tetőtől talpig. Nem mondta senkii de azért jól tudjuk, hogy a vasárnapi) eskütételnél, amikor a Gotterhalte föl' harsant, elsősorban a tisztek sápadtak • el. De azért álltak ós tisztelegtek, mint a parancsolat, mert igen kockázatos dolog lett volna ellenkezőképpen cselekedni. Elég szomorú ez, ránk magyarokra nézve. Saját hazánkban, saját fiainkat vérig molesztálják azzal az átkozott nótával, amelynek gyűlöletes akkordjai mellett hullottak a szent ügyért vivott harcban legjobbjaink feje a porba. A szógyen ós düh arcunkba kergeti minden vérünk. És csodálkozhattunk volna e ha a gyulai osztrák szemtelenkedés alkalmával a magyar honvédek kifejezést adtak volna megbotránkozásuknak ? Oh nem. Éppen az ellenkezőjén csodálkozunk. Ami késik, nem múlik . . . í Közös kötelességek. H. Minden ember annyit ér, mint a mennyi munkát végez. De van olyan mondás is, „Többet ér kettőnél", vagyis többet dolgozik, mint más kettő. Vonatkozik ez a mondás különösen a fizikai erő által kifejtett munkára; de vonatkozhatik a szellemi munkára is. Tehát itt is, ott is egész emberre van szükség, hogy e földön hivatásának megfelelni tudjon. A foglalkozások összehasonlításánál sokszor esik szó arról, mely foglalkozás nehezebb és melyik a fóntosabb. De bárhol akadjunk meg, az igazság az marad, hogy e földön minden munkabíró emberre szükség van. Ha ez utóbbi igazságnál maradunk, úgy közös erővel igyekezzünk egészséges társadalmat nevelni. „Igyekezzünk" 1 Tehát mindnyájan, ne csak az arra hivatott egyének a sokszor emlegetett tanítók, népnevelők. A tanitó a kezére bizott gyermekeket vezeti, a tökéletesség felé. Megismerteti a természetet. Rí mutat a nagy mindenségre, a teremtés munkájára, mely folyton változik ugyan ; de a maga egészében .a rajta élő teremtményeket szolgálja. Özszehasonlitja az ember munkáját a természet nagy munkájával, hol önkénytelenül Isten nagyságát mutatja be. Szóval a fogékony kis sziveket bevezeti a földi paradicsomba, hol csak a renyhe, a dologtalan Aem tálát megélhetést. A vallás ; de még az életből merített példák alapján pedig bevezeti a kicsiny gyermeket a társadalomba, hol megint van alkalma rá mutatni az ember gyarlóságára. Milyen irigy egyik ember a másikra, — ha a földi javakból egyiknek több jut, mint a másiknak. A földi javak aránytalan megosztásáért a zúgolódó a társadalom egyik osztályát teszi felelőssé. Pedig a tisztességes megélhetéshez mindenkinek joga van ezen bibliai mondás alapján is: „Imádkozz és dolgozz, úgy álld meg az Isten". Tehát szociális téren is szép munkát teljesít a tanitó, mikor kimutatja, hogy az ember mindig végzett munkájáért becsültetik és nem a szerint, hogy nadrágban járt e az illető, kapál-e az egyik vagy tollal ázolgálja-e a közügyet a másik ? A lusta, dologkerülő úgy itt, mint ott szánalomra méltó ós csak terhére van a társadalomnak. Ez történik az iskolában s mondhatom nem eredménytelenül, mert a tanítvány akármilyen hitvány -is volt előmenetelében, tanítója iránt az életben mindenkor tisztelettel adózik. Ezt különben mondják meg azok, akik a téren megőszülve érdemeket szereztek. ugrásomnak a történetét. Ma már kevesen tudnak róla. • A nagy bonviván szivarra gyújtott, s feszült figyelem között kezdett beszélni. — Hogy abba hagytam iskoláimat, hogy megszöktem hazugról, ez a régi sabíón. Nálunk akkoriban, igy kezdték a szinészpályát. Szinésziskolák nem voltak, de tehetségek bőven. A kettőnek alig van egymáshoz köze. Két évig nem játszottam, csak éppen előfordultam a darabokban. Mert minden szín darabban van olyan husz-harminc szavas szerep, melyet akárki elmondhat. Nos, én ilyen akárki voltam hayi huszonöt forint fizetéssel, melyet nem nagyon pontosan fizettek. A lelkem fele volt égő vágygyal

? nagyratörő gondo latokkal. A színész lelke gyors sikereket áhit. Hiszen csak egy szerep kell hozzá, hogy vágyát teljesültnek vélje. Ah, ti nem tudjátok, mi pz, szerep után vágyakozni Ez a tantaluszi érzés fojtogat minden fiatal színészt. Kilátás nem volt reá. A rendező kényelmi szempontból tehetségtelennek tartott, akivel nem érdemes kockáztatni. Egy izben azt mondotta, hogy miért nem lettem inkább sugó, akkor jobban ínegszolgálnám a fizetést Ez a megjegyzés a i/Jvemet nyilalta át. És ez a ríyllálás minden hónapnak elsején és tizenhatodikán megismétlődött, mikor az igazgató fizetett. Lerítt az arcáról a kelletlenség. Az egész arc ráncaiból kiolvastam gondoltát. M'-ért is kell ilyen embert tartani és fizetni ? Magam is buta feleslegesnek éreztem magam. Egy kamasz fiú, aki kifesti magát, libériát; huz, s hejelentí, hogy a leves tálalva van . . . Mennyivel értékesebb, gyakorlatibb lény az {gazi inas, aki igazi levest jelent. Desperátus voltam lelkem fenekéig, Egy falusi rokonom, falusi jegyző. a véletlen összehozott, szánalomból azzal kínált meg, hogy maga mellé vesz segédjegyzőnek. — Legalább kenyered lesz, — mondotta az öreg őszinte szánalommal. Ez két héttel a beugrás előtt történt. Meg kell jegyeznem, hogy bámulatos emlékező tehetségem volt, hogy a reportoár majdnem minden szerepét könyv nélkül tudtam. Nos estére Sardounak pompás vígjátéka „Jó barátok" volt kitűzve. A zuáv szerepét egy vén rutinos színésznek, Molvainak osztották, ki délr ben súlyosan megbetegedett. Én kísértem haza a lakására s én jelentettem az igazgatónak, hogy arra a beteg emberre nem lehet számítani Az igazgató a normálisnál epésebbnek mutatkozott. — Ki az ördög fogja a szerepét játszani ? Engem mélyen felháborított ez a cinizmus. A beteg emberrel szemben nem volt más gondolata, mint az, hogy ki helyettesíti. — Eljátszhatom ón is, — mondottam egészen önkéntelenül. — Tudja a szerepet? — Tudom, Nos eljátsztam ... Nem volt valami rendkívüli sikerem, de az igazgatónak tetszettem. Előadás után égés? komolyan mondotta; — Magábóiy lesz valami . , . Szavamra, jobban jatszotta mint Molvay... Igen, igen több eredetiséggel. Éelbuzgott bennem az önértet. — Hátha még Tulosán szerepét játsz-= hatnám, mondottam vakmerően. — Qhó barátocskám, figyelmeztetett az igazgató . . . hátráhb az agarakkal, Ahhoz színész, kész színész kell, az bravúros szerep , . , elsőrangú honviván. — Tudom, épp azért mondom. Három hét múlva eljátszottam Tulosánt, a gúnyolódó szellemes orvost .. . És másnap én lettem a társu at starja... Egy szereppel, egy beugrással... Azóta nem kértem szerepet, nem kértem fizetésemelést . . . Minden magától jött. . , Mindaz, amit azóta miveltem, szinte gyermekjátéknak tetszik ahhoz képest, a mit bátorságban, energiában ós szerencsében a beugrás követelt tőlem ... Ez igy van . , . Igaz, hagyta helyben az esztétikus, ki nagy érdekkel figyelt a kitűnő művész érdekes, kifejező előadására . . . Meg' is jegyezte. — Amit te itt elmondottál, az egy darab művészettörténet . . . Roppant hálás vagyok érte ... És véleményem is megváltozott a beugrásokra vonatkozólag ... A te beugrásod olyan diadalokat szerzett az előadó müvóI szetnek . . . — Igen, lehet, mondotta a nagy 1 bonviván, valami sajátságos elmélyedéssel, az egyik beugrás sikerült... De a másik . . . Mélyet sóhajtott s a klasszikus szabású magas homlokon eddig soha nem ! látott ború jelent meg. — A másik ? kérdezte liatal kolle gája, hát másodszor is be kellett ugrani a nagy siker után ? — Nem kellett , . . egyáltalán nem kellett, válaszolta a nagy bonviván, de his?; az a másik beugrás nem is áll vonatkozásban az én művészetemmel . . . Egészen más . . . Nem is ón ugrottam be . . . hanem egy fiatal leány, egy kis kóristánó . , , a kellékesnek a leánya, kinek finom, hajlékony hangja gyakran feltűnt, mikor a színfalak mögött egyegy melódiát dúdolt. — Ki volt az ? kérdezte az esztetikus. — Á feleségem . . . igen, a volt feleségem, mert hisz elváltunk.. . Emmának hívták ... az én biztatásomra beugrott egy szerepbe ... a legnehezebbek egyikébe . .. Szép Galateába . .. Két hét múlva első rangú primadonna lett ... Az igazgató, ki Emmát előbb félig cselédszámba vette, kezet csókolt neki, mikor az első szerződést aláirta . . . Olyan alázatosan csókolta a kezét, mint akitől élete boldogságát reméli .... És a móg néhány héttel előbb félénk, esetlen kóritánécska ugy fogadta a kézcsókot, mint köteles tartozást . . . Aztán a feleségem lett... két évig éltünk együtt . . . testvériesen osztoztunk a közönség kegyében . . . nem kellett féltékenykednünk tapsra, elismerésre, mert soha együtt nem léptünk fel . . . Talán máig is együtt lennénk, ha . . . Igen, ha ón be nem ugratom . . . Micsoda buta véletlenek döntenek az ember sorsa felett 1 Bécsben egy koloratur-énekesnőt kerestek ... s a mi karmesterünk Emmát ajánlotta ... de Emma hallani sem akart arról, hogy elhagyja hazáját... nem honleányi boldogságból, de mert alig tudott németül... Én máskép vélekedtem . . . engem izgatott az a gondolat, hogy Emma világjáró primadonna lesz . . . Elővettem minden befolyásomat, hogy bátorságot öntsek belé . . . kértem, könyörögtem, szuggeráltam . . . Nos Emma fellépett Bécsben ... ott voltam az előadáson .. tökéletes, őszinte diadalt aratott . . . Pedig alig tudta jól a szerepet.. . beugrott. . . — Beugrott? kérdezte a kritikus nagy érdeklődéssel. — Igen, mondotta a nagy művész ajka körül keserű mosolylyal, beugrott, én beugrattam . . És három hónap múlva megugrott egy tenoristával . . . Azóta nem láttam . . .