Békésmegyei közlöny, 1905 (32. évfolyam) január-június • 1-64. szám

1905-03-09 / 31. szám

XXXll. évfolyam. Békéscsaba, 1905. Csütörtök március 9, 31 szám. BEKESMEGYEI KOZLONT POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők Kéziratok nem adatnak vissza. megjelenik hetenként kétszer: uasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DI.1: Egész évre 12 kor. Félév

rg <5 ^gr. Negyedévre 3 kor Előfizetni bármikor lebet évnegyeden belül is. Egyes szám ára lö fillér. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY Szerkesztő: PALATÍNUS JÓZSEF. Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal : Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő, nyilttcr-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Ne gyűlölködjünk! Békéscsaba, márc. 8. A politikai pártok nemes versengéséből üdv fakad a hazára, a gyűlölködésükből nemzeti veszedelem. Amikor a pártok ellenőrizve, serkentve egymást, egy közös célért, a haza javáért küzdenek — ha látszólag egymás ellen is, mégis egymás mellett, egymást kiegészítve, egymást megbecsülve — üdvöthozó a harc és áldás fakad belőle a nemzetre. De amikor a pártokból kivész az igazi hivatás érzete, amikor egymás megbecsülése helyett egymás élete ellen törnek, amikor a hon javáért való lelkesedésnél nagyobb az egymás iránt való gyűlölet, akkor elvész a nemzet ügye, s veszélyben forog az ország érdeke. Valamikor, nem is olyan nagyon régen, a legnagyobb magyar ugy gondolta, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsájtanunk, amiért, hogy olyan kevesen vagyunk. Éppenséggel nem sokasodtunk meg azóta, s ma mégis az apa kivégezné a fiát, a fiu az apát, ha nincsen vele egy politikai pártálláson. Szomorú gondolatokat kell, hogy ébresszen minden higgadtan gondolkodó magyar ember szivében, legyen ám bármilyen pártállásu, hogy ennek a közös édes hazának fiai, amikor pártokba sorakozva állanak egymással szemben, nem ellenfelek többé,' de ellenségek. Hiányzik már a szivekből egymás munkájának a tisztelete, hiányzik a meggyőződések becsülése, gyanakszunk egymásra, vádoljuk egymást és ami gyűlölet eddig lelkünkben ellenségeinkkel szemben élt, azt egymás iránt tápláljuk. A régi időkben is volt kormány, természetesen volt ellenzéke is. A régi időkben is szidtuk egymást, haragudtunk, veszekedtünk és a körmére néztünk annak, aki az ország javait kezelte. Az igazi nagy haragunkat mégis csak az osztrák ellen tartogattuk. Ezt már illet egy kicsit gyűlölni is. Azóta sokban változott a helyzet. Szidjuk, ütjük egymást itthon is, nemcsak a képviselők fönt a törvényhozásban. A gyűlöletből, amelylyel más pártállásu egyének, akár vezetők iránt viseltetünk, származik természetszerűen a bizalmatlanság is és széthúzások nemcsak politikai, de mindenféle társadalmi téren. Pedig azok a vezetők, mondjuk pl. | vármegyénkben, jószándékuak, becsületesek és hazafiasak, mint azok a vezetők, akik az ország sorsát intézik, vagy résztvesznek az intézésében. És erről a jószándékról, becsületességről és hazafiasságról a széthúzást szítok, békétlenkedők, gyűlölködők éppenugy megvannak győződve, mint az ellenzék arról, hogy elvégre egy hazaáruló akadhatna az országban, de hogy másfélszázfőnyi, a képzettségnek igazán magas fokán álló pártot tartson az adott viszonyok között valaki honárulónak, az naivitás volna fel is tételezni. Az ellenzék tehát éppen ugy tudja, mint bárki más, hogy a szabadelvüpárt is éppen olyan becsületes jó szándékkal igyekszik az országot minél boldogabbá tenni, mint a leghevesebb ellenzéki párt. S mégis, hogy van az, hogy amig a múltban a legelkeseredettebb politikai harcok közepette sem tudtunk egymásra igazán haragudni, most engesztelhetetlen gyűlölettel eltelve egymás irányában — még az osztrákkal is kibékülünk? Érdemes megfigyelni, hogy amióta olyan nagyok a belső zavarok nálunk, azóta mennyit szeretkeztünk az osztrákokkal. Amint baj van idehaza, szaladunk az osztrák mamánkhoz. Tisza megy Ooluchowszky és Pietreichhoz, Rakovszky vizitel Luegernél. Kossuth Ferenc szerelmes üzeneteket vált a csehekkel, Apponyi pedig cikket ir a bécsi Zeit-ba. Magában véve, mint tény, nem jelentene különös veszedelmet ez a kacérkodás. Csakhogy ám nem ez a betegség, ez csak a tünet, amely elárulja a lappangó betegséget, az igazi veszedelmet. Nem jól van az, amikor mi az ördöggel cimborálunk. Nem különösen az, hogy az ellenzék barátkozik a bécsiekkel. Elég baj lett abból, ha csak a kormány tette. Mi lesz velünk, ha ezentúl a kormányt is, az ellenzéket is becsapják a bécsiek ? A mi nagy gyűlölködésünknek igazi oka nincsen, legalább nagyobb oka nem volna, mint a múltban, amikor mégis kisértgetett néha közöttünk az abszolitizmus sötét szelleme. Miért sorvasztjuk hát az egymás ellen való agyarkodással a nemzeti erőt és miért nem látjuk be, hogy a mi igazi ellenségünk nem lehet a mi magyar vérünkből való. Kívánatos, elengedhetetlenül szükséges, hogy minden kormánynak legyen ellenőrző, munkára serkentő ellenzéke, de ne legyen soha ellenség az ellenfél, mert még mindig nem vagyunk elegen ahhoz, hogy egymást pusztíthassuk. Hanem akik magyarok vagyunk, hivatás és érdek, nevelés és vérmérséklet alatt széthúzó magyarok, fogjunk kezet a szeretet és gyűlölet nevében. A válság. Vasárnap ismét megindult Budapest Bécs felé. Már tudniillik aBurgbameghívott tizenhat politikusok hárma a felség elé, hogy megtegyék előterjesztéseiket a válságnak miként való megoldására nézve. Az ujabban meghívott politikusok, akik vasárnap a király szine elé járultak, ezek: Gróf Zichy Nándor, aranygyapjas vitéz, a néppárt megteremtője és tiszteletbeli elnöke, báró B á n f f y Dezső, volt miniszterelnök, az ujpárt vezére és F a 1 k Miksa dr. a szabadelvüpárt egyik megalapítója és legrégibb tagja. Három különböző pártállásu politikust hallgatott meg tehát a király. A mit beszéltek, legfőképpen a koalíciós kabinet megalkotásának kérdése és a katonai reformok körül forgott. A mint eddig kombinálják, a király a koalíciós kabinetet nem ellenezné, de a katonai kérdések dolgában nem hajlandó tovább menni a szabadelvű párt kilences bizottságának programmjánál. E miatt a helyzetet igen súlyosnak tartják s valószinü, hogy a válság még soká el fog tartani. Természetesen pozitívumot tudni arról, hogy mit végeztek ezek a politikusok, nem lehet. Egy érdekes dolog azonban, amely lehet, hogy döntő befolyással lesz a válság elintézésére, illetőleg a helyzet alakulására, kipattant a kulisszák mögül. Ez az, hogy a Burgban a legapróbb részletekig tudomással Békésmegyei Közlöny tárcája. Csifó írájter ás a lova. Irta : Petelei István. Anton Csifó frájtert szabadságolták a betegsége okán. Hitvány, köhögés keszeg fickó volt. A szüleit nem ismerte s sokat vetődött a falujában kegyelemkenyeren, mig katona sorba nőtt. Minthogy lángoló szemmel ügyelte a testét tapogató doktort s untalanul unszolta, hogy: „ne tessék vizitálni a bordáimat, mert az jó itt is, ott is", a német „tauglich"-ot mondott rá, bárha szükmellünek találta. Mint mondom, nem volt neki senkije odahaza. Jó, tüzes huszár lett Csifóból; merész, rendes, engedelmes. A lovát (Lármásnak hivták) roppantul szerette; a szerei (a bőrátvetői, csákója, bundája, szíjai, sapkája) az ágya fölött a polcon tökéletes rendben állottak éjjel-nappal ; puskája, kardja ragyogtak; a pajtásai — mind jó székely fiuk — igazszivü, füttyös, jóbeszédü fickók valának, a tiszt urak nagyon megkedvelték, ugy hogy Anton Csifó oly boldog, elégedett volt ebben az ő uj famíliájában, a nagy kaszárnyában, mint egy kis isten. Mégis Csifó a tavaszra ugy lehitványkodott, mint egy lepréselt mező száraz kánikula után. Köhögött, fuladozott, de akármint kimélgették (a tiszt urak, ha valami zákányos őszi szél zörgette tán a lombokat, ki-kihagyták a gyakorlatból), a német doktor egyszer, mintha csak esetleg jutott volna az eszébe, kedélyesen megtaszította Csifót s igy szólt hozzá: „Te huszár, menjél te haza és szedjed össze magadat, mert nem jól kinézel," „Én? én? dehogy, instálom," dadogta. — Csifó, s elborult a szeme, itt hagyjam én ? a kaszárnyát ? én ?" . . . Azonban itt nincsen szó, se jobbra, se balra . . . kimondatván a szó, Anton Csifó frájter hazament, hogy szedje össze magát, mint az parancsoltatott. Hazament a szovátai sóhegyek felé. A kankalinok már le voltak akkor virágozva ; a selymékes Szakadát-ban az aranysárga mocsárvirággal behimezte már a mezőt a nyár eleje ... a tavalyi cserfaleveleket már letaszította a ragadós, fényes uj lomb . . . fecskék tojtak a sósziklák ernyője alatt; a lágy andalító tavaszi levegőt a búzát érlelő meleg váltotta fel a madárdalos völgyekben . . . Anton Csifó elkeseredve, mi szépet, mi kedvest észre nem vett, — idegenül, fáradtan ődöngött s igen sínylette a kaszárnyát. Nem barátkozott, nem beszélgetett a parasztokkal; nem. Csifó a város felé vezető országút mellett való berekben lógott egész nap ; egy-egy cserfa tövére kuporodva, nagy tüzeket rakott s nézett aría felé, ahol a kaszárnya fekszik . . . álmodozott és igyekezett, hogy összeszedje magát, amint az parancsoltatott. . . . Ott benn a kaszárnyából már mennek ki a gyakorlatra a huszárok, a trombitaszó szárnyal a mezőn a Maros mellett... a nap játszik a ragyogó szerszámokon, lovak szőrén . . . egyformán dobognak a patkós lábak, aztán hajrá! hegyek ellenében, a föld is reszked örömében, amint a huszárok száguldanak át a testén ... a menték lebegnek . . . oh. Anton Csifó kitátott szájjal lélegzett, aztán köhögött és igen fázott, dacára a lobogó, nagy tűznek, mely a lába előtt égett. Aztán hazamentek . . . „Lármást" valaki megcsutakolja (ki ? vájjon ki ?); a csajkákban hozzák már a párolgó lét; a fiuk lehevernek a fehér pokrócokra; puccolják az egyet másokat, mig valamelyik kacagva beszéli el, mint fogták el a mezőn az őgyelgővén huszárt nagy derendociával . . . oh, mindez oly rendes, kedvderítő dolog . . . A tüz Csifó előtt hamvába fullad lassankint; a zsarátnok halk neszszel omlik szét.. . csak nézi, nézi s nyögve sóhajt fel és hallja, amint alkonyatban éneklik a kaszárnyában a szerelmes nó tákat az ágy tetején heverő fiuk: a kedvesnek édes csókjáról; vagy anyjuk meleg öleléséről, kakastejjel gyúrt kalácsáról .. . Anton Csifónak senkije sincsen, se anyja, se szeretője. . . . Neki minden gyönyörűsége ott a kaszárnyába bimbózott, virágzott ki. . . . A faluban, idehaza, kutyába se veszik ; ezek a házas gazdák, kik a kegyelemkenyeren felnőtt fiút ismerik ... a leányok félvállról néznek rá, — ha szászor is huszár ! — mert egy pászmát ki nem tud kapálni velük a törökbuzás oldalon s a fiuk, azok az izmos, tömzsi, kemény, veszekedő székely legények lenézik, óh ! . . egy cseppet se szedheti össza magát Csifó idehaza, hanem idegenképen csatangol mezőn, oldalokon és a meleg ájerben uszó szük völgyekben dideregi visszasírva a hangos kaszárnyára, a párás, langyos istállóra ; vágyik a trobitaszóra; a pajtásokra; vizsinia szivarokra, promenádokra és romlik mind jobban-jobban, már csak árnyéka annak a Csifónak, akit parancsszóra hazaküldtek, hogy szedje össze magát. És amint igy a zabföldek már sárgulva hajladoznak a szellő libegésén, a kukorica szakálla barnulva fityeg a cső szárán ; a völgyön, amint szállong a fenyves szurkos illata . . . egyszer egy délután hosszú sorban kigyózik fel egy nagy csapat a remetei uton, az emelkedőn. Zörgő szekerek jönnek elől, utánuk fényes huszártiszti csapat és mellettük és utánuk ficánkoló huszárlegények, rendetlen csomóban. Anton Csifó ránézett a látományra. Reszketett s törülgette a szemét, hogy megtudja: ébren van-e? A patkók kattogása már hallszik a köves uton . . . tehát felszökött esze nélkül Csifó és rohant a berken át, az országút felé. Oh . . . tán megbotlott, tán elfuladt a futásban, megtámaszkodott egy öreg eperfához s igy szólt: Még megbolondulok . . . hiszen az a tarka kanca ott tán a Magyaros ... a deres tul a Nőhang . . . mellette, a Lator, a Mendel, a Kényes.tán csak nem az én századom az, oh, teremtő Jézus atyám, aki ott jön ? Ismét összeszedte magát s idejében országútig érkezett: „Hová mentek, fiuk ? hova ? rebegte és fölemelte mind a két karját. A katonák rá néztek, de csak mentek tovább, inert nem ismerték meg . .. Csifó rekedten kiáltotta: „Hova, hova mentek ? — berontott a lovak közé .. . Egy privatdiner poroszkált leghátul két vezetéklóval s odadobott néhány szót. Valamikor gyakorlatot készítenek elő a tiszt urak ... s az első stáció ott a faluban lesz, mig a lovak kipihennek .. . „Hé ... hó !" — kiáltotta Csifó s lobogtatta a karjait a feje fölött. Oh, Istenem ! Hátul, egészen hátul egy fekete ló ballag lesütött fejjel ... Mintha egy hegyes tűvel szúrták volna meg Csifót. Üvölteni kezdett - „Oh, a Lármás ... a Lármás, az én lovam, az én édes lovam"... A katonák megállottak. - Te vagy az, Csifó? — kérdezte az egyik. — Te, Csifó ? mit kerssz itt. Élsz-e még ? Ebből mit se hallott. A fekete ló visszanézett az ismerős hangra és halkan felröhögött. Én ... én, lelkem, én vagyok! — kiáltotta — édes lovam, én vagyok egyedül. — S ilyfajta szamárságokat rebegve, megtelt mind a két szeme és odugrott, átölelte a ló nagy fejét: A huszár mindjárt leszállt a Lármásról, a többiek körülvették a mezitlábos paraszt fiut. Még a tiszt urak is megállottak, de senki egy szót sem szólt. — Te, lelkem, — rebegte ós cirógatta a barmot, veregette, ölelgette és Lármás odanyomta a kobakját a fula-