Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) július-december • 54-104. szám

1904-08-04 / 63. szám

XXXI. évfolyam. Békéscsaba 19

04. Csütörtök, augusztus hó 4-én 63. szám. BEKESH 89 KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fó-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillér Előfizetni bármikor lehet evnegyeden beiül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Pályaválasztás. Békéscsaba, augusztus 3. Szinte ugy tetszik, mintha csöp pet sem' volna aktuális fönti cim, és még kevésbbé róla elmélkedni Ázt monnanák egyesek, hogy iskolaév végén szokás erről cikkezni, mikor egész sereg végzett ember lép ki az élet küzdőterére. Igaz. De megfordítva is igaz. Tudniillik iskolaév elején is aktuális a pályaválasztás kérdése. És még talán időszerűbb most, amikor a gyermekek túlnyomó része megvetve, irtózva a tisztességes ipari és kereskedelmi munkától, értve leginkább a kisebb existenciák gyermekeit, tekintet nélkül az arra való tehetségnek, rohannak a tudományok csarnokaiba, hogy növeljék az amúgy is túltengő szellemi proletárizmust. Még innen onnan egy hónap választ el bennünket az iskolai évtől. Még kerek egy hónapig gondolkozhat szülő, gyermek afölött, hogy válaszszon a könyv és szerszám között Tagadhatatlan, hogy nehéz a választás. Megnehezíti egyrészről a tanuláshoz megkívánt tehetség nem mindenkori birása, de megnehezíti különösen emitt az előítélet Ámbár az utóbbi időben mégis tapasztalható némi változás, amennyiben a felvilágosodott szülők, gyermekek belátják, hogy kedvvel, ambícióval akár ipari, akár kereskedelmi pályán éppúgy, sőt legtöbbször jobban lehet boldogulni, mint amazon. De azért az ipari ós kereskedelmi pályán is vannak riasztó akadályok. Kivált azóta,- mióta minden szakmabeliek azt üzenik embertársaiknak, hogy semennyiért ne válaszszák az ő mesterségüket, foglalkozásukat, kapacitálják a szülőket, hogy ne adják gyermekeiket az ő pályájukra. Mert nehéz ott a boldogulás, gyilkos a tolongás, keserves a versengés. Életpályát mindenkinek kell választani. Mert csak csavargó élhet meg annélkül. Napjainkban már tul vagyunk azon, hogy pályaválasztás idején igy állítsák föl a kérdést: könyv vagy szerszám. Megértettük a nyugoti példák és a saját tapasztalásaink révén, hogy minden foglalkozási ág, minden pálya, amitől kenyérkeresetet várunk, megköveteli a képzettséget s a gyakorlati pályákra való stúdiumokban csak azt látjuk, hogy az mire kvalifikál, de kezd kiveszni a megítélésnek az a módja, hogy mi diszkvalifikál. De sajnos, — csak elvben. Gyakorlati fölfogásunk még a régi fogalmak buta bilincseiben vergődik, holott évről-évre látjuk, mint értéktelenkedik el etikai ós anyagi értékben egyaránt érett égi, diploma, abban a mértékben, amint az érettségis és diplomás proletariátus ijesztő tömegben kezd növekedni. A pályaválasztás fölötti töprenkedésre éppen a mostani válságos idők nyújtanak bőséges alkalmat. Nincs iparunk. Nincs, vagy nagyon kevés alapos szakismerettel biró, tanult iparosunk van. Átmeneti korszak előtt állunk. Kik teremtsék meg hazánkban a nemzeti ipart? A harminc forintos, dr. előnévvel pöffeszkedő dijas, vagy éppen dijtahn, ideiglenesen kinevezett joggyakornok vagy nem tudom én miféle jelölt „urak" ? Vagy a magyar szakiparosok hiányában a külföldről behozott német, cseh, francia és angol iparosok ? Köszönjük ezt a nemzeti ipart, nem kérünk belőle. Hanem igenis, teremtsék meg szakképzett, tanult magyar iparosok. Da ha nincsenek? Legyenek! Meg kell őket teremteni. Vérébe kell oltani szülőnek, gyermeknek azt a tudatot, hogy ma már az ipari és kereske, delmi pálya, mint társadalmi állás is, teljesen egyenrangú az „uri" pályákkal. Vérébe kell oltani különösen pedig az intelligens osztálynak, amely ma még hallani sem akar arról, hogy gyermekét akár ipari, akár kereske delmi pályára adja, hanem a legtöbb esetben keservesen, nagy ügygyeibajjal és óriási költséggel keresztülvonszolja gyermekét a vizsgálatok retortáin, hogy minősíthesse „urnák " Hogy aztán milyen, az mellékes, csakhogy úr. Dehát mit csináljon az a szülő, akinek a gyermeke mindenféleképpen csak „ur" akar lenni? Mert vannak ilyenek is, éppen ugy, mint olyanok, akik meg mindenáron csavargói pályára készülnek. A kérdésre felelve, legokosabb a gyermeket mindenesetre arra a pályára adni, amire legnagyobb hajlandóságot mutat, érez magában. De viszont itt előáll az a veszedelem, hogy a gyermek hajlandósága nem mindenkor helyes utmutató. A leghelyesebb dolog mindenesetre az. hogy a szülő, tekintetbe véve gyermeke hajlandóságát is, megválasztja számára a legcélszerűbb életpályát. Azután minden erejéből azon törekedjék, hogy gyermeke a megválasztott pályát teljesen megkedvelje, és arra alaposan készüljön. A többit azután bizza rá a sorsra, a fii emberségére, a szerencsére, a viszonyok alakulására, a körülményeknek vagy bölcsességére, vagy éppen bolondságára. Van egy találó magyar közmondás: Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Mindenki tehát ugy üsse a vasat, hogy munkájával, legyen az bárminemű, a saját ós nemzete boldogulását idézze elő. Válaszszx mindenki azt a pályát, amelyiken legtöbb hasznot tud hajtani magának, a társadalomnak, a hazának. És van egy másik magyar közmondás, mely ugy szól, hogy: kutyából nem lesz szalonna ... És nem lesz még akkor sem, a világ minden kutyáját megnyúzzák is. És ha a haza minden ija fíja diplomás palyára készül is, nem teremtődik meg soha a nemzeti ipar, mert millió diplomás úriember sem tudja a nemzeti ipart kifejleszteni, erőssé, hatalmassá, virágzóvá tenni éppehugy, mint ahogy millió szakértelemmel ós kellő tudással nem rendelkező iparos sem lesz azt képes soha nyugateurópai nivóra emelni. Értsük meg tehát a példát és tanuljunk ! (P.) — Rekonstrukció a Tisza-kormánvban. Nehezebb idő elé alig nézett még az utolsó időben magyar kormány, mint aminőket az őszi kampány hoz magával. Nagy kérdések kerülnek döntésre. Kormánypárton ós ellenzéken már most izgalommal gondolnak az őszre, ós ónnak a hirót költik, hogy már folyik a fegyverkezés. A kormány szintén elkövet mindent, hogy tömörré és erőssé tegye a pártját és önmagát a nagy összeütközés idejére. A házszabály revízióján kivül legtöbbet vár Tisza István a kabinet rekonstrukciójától, és az őszi harcbi már rekonstruált kabinettel akar belemenni. Hárooi miniszteri tárca fog gazdát cserélni. A pénzügyminiszteri tárca üresedik meg legelőbb. Lukács László, akit tudvalevően családi ügyei bírnak a távozásra, — es ezekben augusztus 6 áu a pénzügyminiszter esküvőjével döntő fordulat áll be — csak a költségvetés letárgyalását várja ás azután lemond. Tárcáját Tisza István veszi valószínűleg át, aki helyett sógora, Sándor János államtitkár lesz az uj belügyminiszter. Belügyi államtitkárok báró V o j n i cs István és Kristótfy József lesznek. Ha Tisza esetleg nem vállalja a pénzügyi tárcát, akkor Popovics Sándor lesz a pén ügyminiszter. A igazságügyi tárcában is bekövetkezik őszre a rég emlegetett változás : Plósz Sándor székét S z i v á k Imre foglalja el, Békésmegyei Közlöny tárcája. Válasz. Azt irtad a múltkor, hogy a lelked vagyok, Az a fehér, tiszta, becsületes lélek ; Enyém minden perced, minden gondolatod : Számlálva az órát, várod azt a napot, Melyen hazatérek. De addig is irjak, ha mást nem, hogy élek És hogy látni nagyon szeretnélek. - Megírtam a választ ékes-fénye- nyelven S nyomban összetéptem azt a hazug lapot. Nem, azt nem Írhattam, hogy te vagy a lelkem, Hogy nagyon szeretlek, jobban, mint te engem S várom »azt a napot. — Mert, de minek irjak ? mindent másra hagyok, Majd elujságolják, hogy nyomorult vagyok .. . Varga János. Elet. Irta: Erdős Renée. A nagyvárosba megérkezett két leány. A nagyobbik, aki már régebben ott lakott, hozta fel magával faluról a kesebbiket, aki nem volt több mint tizenhat éves, karcsú ós kifejlett, aranyos szőke haját három ágba fonva viselte, még fel se tűzte konty ába, ugy lógót le a fejéről ós kígyózott végig a hátán, a csípőjén alul ért, szóval gyönyörű volt, édes, leányos, szemkápráztató, hogy az indóháznál sürgő-forgó embereknek, sőt a hordároknak s a csomagos kocsikat toló embereknek is feltűnt, megjegyzéseket tettek rá. — Egy kocsit veszünk fiam, — mondta a nagyobbik és odakiáltott a hordárnak, aki a kopott nagy bőröndöt, kis kosarat és kalapskatulyát vitte. — Egy konflist. A kocsis a skatulyákat és egyébb cókmókot a lába alá tette, a sarkával egyszer kétszer igazított rajta és megcsapkodta a szomorú kis lovát. A két testvér, de különösen a kisebbik gyönyörűséggel helyezkedett el a kocsiban és kigyúlt arccal, csillogó szemekkel nézett az embertömegbe. — Jézuskám, mekkora házak! Ha ezeket nagyanyó látná ! Az idősebbik fölényesen mosolygott a gyermekes észrevételen, őt nem érdekelték többé a házak, de a huga elragadtatását látva, bár nem rajongott túlságosan a viszszaemlékezésekért: önkénytelenül is saját magára gondolt és arra a napra, a négy óv előttire, mikor ő érkezett először a városba, s az ő szemei néztek ilyen furcsa mámorban, ilyen lázas csillogással a tömeg közé. A kicsi ujjongott. Minden tetszett neki. A sarkon álló gyümölcsös asszonyokra vidám és bátor pillantást vetett. A mellette elrobogó kétlovas fogatok felé azonban csak titkon mert pislantani. Előre nyúló férfi fejek, furcsa mosolygással nézték. Pirult, remegett, a córnakeztyüs kis kezeit nem tudta kellőkép elhelyezni az ölében. — Istenem, micsoda világ ez! Talán a tündérország, — mondta a nénjének. Ilyen magas embereket faluhelyen nem látni. Es mind a nők szépek. Jaj de szépek ! Egy buzavirágkék kalap, amin piros pipacsok ringtak ós alatta egy fehér tollboá kígyózott, mégis megnevettette kissé, ahelyett hogy elragadtatta volna. — Bolondos viselet, — jegyezte meg kissé elbizakodottan — nekem nem kellene. Látsz itt mindenfélét — felelt rá az idősebbik leány. — Olyanok néha mint a papagályok. Csakhamar vége szakadt a tündéri, az uj ós különös látványosságnak. A kocsis behajtatott egy kis szük ós sötét utcába és megállt egy nagy emeletes ház előtt. Felkocogtak a harmadik emeletre egy kis udvari lakásba, amely egy szoba, konyha volt, nem több. — Ugy-e, miyen egyszerű ? — mentegetőzött az idősebbik — de azért egyenlőre jó lesz. Nem lehet egyszerre pompázni, fiam A művészpálya mind igy kezdődik. Ezek után a művésznő, aki kardalosnő volt egy színháznál, kirohant a folyosóra és éles hangon kiabált le az udvarra : — Kopacsekné ! Kopacseknó ! — Kicsoda az ? — kérdezte a huga. — A házmesterné, aki takarit és kiszolgál. A kicsi megdöbbent azon, hogy még rendes cseléd sincs, de — gondolta — városon minden máskép van, mint falun. Mialatt kicsomagolták a holmijukat és mosakodtak, átöltözködtek, a nagyobbik egy kis szónoklatot rögtönzött » kisebbiknek. — Tudod, majd ezek mind neked rohannak, mint a majmok egy szem mogyorónak. Vagy elgurulsz a karmaik között, vagy elfognak és összeroppantanak. Majd tele beszélik a fejed mindenféle sz-tmárságokkal, csakhogy a hatalmukba keríthessenek. ígérnek nyakra-főre ós nem tartanak meg semmit Hát csak ne félj. Én majd melletted leszek. Én már ismerem őket. Én majd vigyázok a te érdekeidre, hogy téged rá ne szedhessenek. — Kikről beszélsz ? — kérdezte a kicsi ós letürölte a nyakáról a szappanhabot. — Bióluk, azokról a fenevadakról — mondta az idősebbik és fiatal, szép, de kissé bágyadt arcán gonosz és energikus mosolygás tutott át. AZ én életemet elronthatták, mert nem volt mellettem senki, aki tanácsot adhatott volna Da melletted itt vagyok ón és majd minden ugy lesz, ahogy mi, ketten akarjuk. — Én nem akarok semmit, mondta Veron, a kisebbik ós ijedt, tágranyitott szemekkel nézett a nénjére. — Én iskolába akarok járni. Ki akarom művelni magam, hogy nagy mővésznő lehessek. De én nem akarok semmit — olyant — azokkal — és kérlek Mari, te se. Különben ón nem is értem jól, hogy mit akarsz. Bántottak téged ? Valaki rosszat tett elleued ? — Ejh, ostobaság — nem érted gyerek vagy, — mondta az idősebb. — És voltaképpen mi szükség is, hogy értsd ? Majd meg tudod még elég jókor, milyen világ ez itt. Csak fogadj szót nekem és azt tedd, amit ón mondok. Majd meglátod, valamennyi a lábad elé csúszik és nyöszörög mind a megvert kutya. Csak bánni kell tudni velük. Ez a fő Bár én tudtam volna. Téged majd megtanítalak. — Istenem, istenem, — fohászkodott a kisebbik — ha ilyen rosseak itt az emberek, miért is nem maradtunk inkább odahaza. Nagyanyónál. Ott mégis csak jobb. — Ugyan te. az nem élet ! Egy zugban senyvedni, mint valami zöldség Ami nekem nem sikerült, neked maid sikerül. Csak egy kis eszed legyen. Most p^dig miradj itt szépen. Nekem el kell mennem a