Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) július-december • 54-104. szám

1904-12-25 / 104. szám

3-ik old. kijózanodás s a valóságot kereső tapasztalás ellenmondása! Mondják: minek játszunk szemfényvesztést karácsonykor a gyermekek előtt, minek jelezzük csöngetéssel és énekkel az angyal jövetelét, s minek akarunk a fényárban uszó karácsonyfával reá mutatni a Jézuska szeretetére, mikor kíváncsi leskelődésével a kicsike úgyis hamar tájékozódik arról, hogy a sokféle ajándékot az édes mama vásárolta s hozatta el a közeli játékboltból ! Mondják: hibás nevelői eljárás az, hogy vallás cime alatt oly rejtelmes dolgokra forditjuk az eszmélni kezdő gyermek figyelmét, melyeket a tolakvó tapasztalatok holnap után, — mint a ködöt a napfény — eloszlatják! Annyiban figyelemre méltó e bírálgató okoskodás, hogy valóban komoly nevelési érdekek parancsolják, mikép a szülők minden oly felfogást, oly alaptalan gondolatot kizárjanak a gyermekszobából, melyet az. élet tapasztalatai utóbb ábrándnak, valótlanságnak, álnokságnak bélyegezhetnének. Igaz, hogy a józan felvilágosodás ezen intelme, a tudatos és tervszerű nevelésnek egyik követelménye. Azonban pedáns ridegséggel és mindentudással kérkedő idő előtti felvilágosodással még sem szabad elfojtanunk és leperzselnünk a gyermek lélek gyöngéd hajtásait és feselő bimbóit. Ne feledjük, hogy a zsenge gyermekkorban a tapasztalatok elégtelensóges, s a gondolkodás fejletlensége miatt már több a sejtés, mint a tudás, több a képzeletnek költői játéka, mint a világos fogalmakra, megcáfolhatlan igaz Ítéletekre és beigazolható helyes következtetésekre törekvő szigorú értelmesség. Nem is volna a gyermek igazi gyermek, ha fejlődése nem ezt a fokozatot mutatná. Es miután mégis bele kell világitanunk fejlő lelkébe a szépnek, igaznak, jónak s isteninek életszabályzó eszméivel, nem lehet és nem is szabad a tudós prózaiságával letörülnünk az ifjú lélek ártatlanságának himporát, melyet úgyis elég jókor lever arról a kijózanító tapasztalat durva érintése. Nem is szándékos és tervszerű ámítása az a nevelői kötelességeket teljesítő családnak, hogy a gyermekszoba szentélyébe beviszi a karácsony ünneplésének ma szokásos kedveskedéseit. A gyermek lélek kifejezésének természetével ismerős nevelő ebben okszerű alkalmazkodásra ismer, mely által valláserkölcsi igazságok jókori áthasonitására törekszik a szülő akkor, mikor a költői szépítések iránt már fogékony, de teljes és értelmes gondolkodásra még nem eléggé pallérozott gyermeki lélekbe átplántálni óhajt oly gondolatkört, oly érzelmi hangulatot, sőt oly magatartást irányító vágyakat, elhatározásokat, megszokásokat és cselekvőségeket, melyekben már a gyermek Isten félelmének, Isten szeretetének, szóval istenes életirányának első zsengéi nyernek kifejezést. A kényszer helyzetben hallgassuk meg a prózai gondolkodásnak bírálatát, mely a gyermekszobában a karácsony ünneplésének most szokásos módjait hibáztatja s legalább is egyszerűsíteni kívánja. A jó ízlés és igazságszeretet vezérlete mellett szelídítsük az ünneplés félreértésre okot adható túlzásait, de ne ejtsük el apróbb gyarlóságai miatt az ünneplést magát. Ki ne tudná, hogy időhöz kötött fejlődésében minden ember több-kevesebb alképet (illusiót) táplál keblében. Vagy nincs e csalódásra vezető önámitás a szerelmesek örök boldogságot ígérő mámorában, a hivatásuknak keresésénél életpályát választók reménykedésében, a politikai ellenfelek önfeláldozó küzdelmében, a martyrok kínszenvedésében, sőt a legreálisabb foglalkozás körében élő gazdálkodók vállalkozásaiban, midőn alig valósulható reményekkel néznek a biztató jövő felé ? És ugyan ártott-e ezen vállalkozóknak az, hogy képzelniük kiszínezte vállalkozásaiknak boldogító előnyeit, hogy ábrándképekkel határos reményeket tápláltak lelkéik mélyén, melyeknek valósulását félig sem érhették el ? A gyermek is ember. Velünk, nagykorúakkal közös sorsa az neki, mely időbeli fejlődésétől elmaradhatlan, hogy álképeket (illusiókat) alkosson addig is, mig csalódást kizáró s a dolgok lényegének megértéséhez fölemelő fogalmak birtokába juthatna. Gyermekeinknek velünk közös sorsa az, hogy ítéleteikben ne jussanah el egyszerre a világos belátás magaslatáig, de fokozatos emelkedésben táguljon látókörük, mig nem eljuthatnának az emberileg elérhető, magasság tető-pontjára. És nem a fejlődés ezen útján haladt-e emberi nemünk történeti alakulásában is, melyet költői felfogásának fenségében oly szépen állított szemeink elé Madách, az „Ember tragédiájáéban. Ne fosszuk meg tehát mi se tündérburkolatától azon igazságokat, melyeket a gyermekkel kezdetben csak sejtetnünk lehet. Prózai felfogásunk ridegségével oly illusióktól fosztanék meg ezzel gyermekeinket, melyek az emberi gondolkodás kifejtésének — ugy látszik - szükséges lépcső fokai. Hadd emelkedjék a gyermekvilág e léppcsőfokokon feljebb és feljebb, a világos belátás magaslatáig, — talán csak azért — hogy aztán annál inkább érezze szétfoszló illusióinak egykor boldogító erejét. Elmefuttatás! Mondja nyájas olvasóm. Mentségemül szolgáljon az, hogy a családok szentélyébe is betolakvó ellenvetések dacára is ragaszkodlunk a karácsony szokásos ünnepléséhez, mert hiszem s kívánom, hogy igy lesz „b o 1dog karácsonyunk." Kereskedelmi reformok, Irta : Kulpln Ferenc dr. I. Korunk legfontosabb kérdései a közgazdasági problémák körül csoportosulnak. Parlamenti tárgyalásaink súlypontját mindezideig a közjogi vitákbán kellett keresnünk, nemzetünk legjobbjai tehetségük és tudásuk javát a közjogi kérdések tisztázása érdekében vetették latba, mig ujabban a súlypont mindinkább a gazdasági kérdések felé terelődik. Az utolsó évek gazdasági vonatkozású törvényalkotásai és az azokat megelőző tárgyalások arról az örvendetes tényről tesznek tanúságot, hogy vezető politikusaink ujabban alapos "közgazdasági tanulmányokat folytatnak, át lévén hatva annak a tudatától, hogy a nemzetek harca a közel jövőben' a gazdasági érdekek mezején fog megvivatni és hogy állami önállóságunk erőteljesebb kidomborodása is első sorban gazdasági erőnktől, gazdasági önállóságunktól függ. De mig egyfelől megelégedéssel láthatjuk, hogy a küszöbön álló harc hazánk jeleseit nem fogja készületlenül találni, másfelől lehetetlen elzárkóznunk annak constatálása elől, hogy törvényhozásunk tevékenysége — már a menynyiben ilyenről manapság egyáltalán szó lehet, — ujabban bizonyos egyoldalúságról tesz tanúságot, a mennyiben túlnyomóan a mezőgazdasági érdekek védelmére és támogatására szorítkozik, mig a kereskedelem érdekében sürgetett reformokkal szemben meglehetősen tartózkodó állást foglal el. Nem akarjuk a törvényhozást azzal vádolni, hogy ez a jelenség a gazdasági téren ujabban felmerült pártoskodással áll összefüggésben, de éppen oly helytelen volna e jelenségből arra következtetni, hogy a kereskedelmi érdekek védelme és fejlesztése kevósbbé szorulna törvényhozási reformokra, mint a mezőgazdaság. Az ellenkező igazolására elegendő lesz talán egyszerűen utalnunk a hazai kereskedelmi és iparkamarák évi jelentéseire, a kormányhoz intézett felterjesztéseikre és az Összes tekintélyesebb kereskedelmi testületek emlékirataira. A kereskedelmi érdekek eme hivatott szószólói most érintett munkáikban számos törvényhozási reformot, főleg a kereskedelmi és az ipartörvénynek revízióját és több idevágó kész törvényjavaslatnak az országgyűlés elé terjesztését évről-évre kitartó következetességgel sürgetik. A Szegeden néhány évvel ezelőtt megtartott II. kereskedelmi congresszus a magyar kereskedelmi csarnok érdemes főtitkárának, dr. Schreyer Jakabnak megokolt indítványára egyhangúlag a kereskedelmi törvény reviziója mellett foglalt állást. E törvény revíziójának szüksége immár teljesen átment a köztudatba ós pedig nem mesterséges agitációk, hanem azon szomorú tapasztalaí tok révén, melyeket közönségünk s tőleg a kereskedő világ, kereskedelmi törvényünk és a vele összefüggő tételes jogszabályok fogyatékossága követ1 keztében napról-napra érzékeny károsodások által a legközvetlenebb s egyszersmind a legintensivebb módon szerez. Ugy véljük, nem végzünk felesleges munkát, ha a' közönséget nagyjában tájékoztatjuk azon reformtörekvések tárgyáról, melyeknek megválósitását a merkantilista világ és a szakjogászok egyaránt óhajtják és makacs erélylyel sürgetik. A merkantilis világ alaptörvénye: a kereskedelmi törvény életbeléptetése idején, 28 évvel ezelőtt teljesen alkalmas lehetett az akkori forgalmi igények kielégítésére. A törvény nagy gonddal készült; figyelemmel volt azon nyugati államok javára, melyekkel kereskedelmi összeköttetésben állottunk és szerencsésen megteremtette e kódexekkel a nemzetközi forgalom igényelte összhangot. Kellő figyelemmel volt hazai viszonyainkra is; néhány magánjogi intézkedés felvétele által sikerülten pótolta a polgári törvénykönyv hiányát, sőt ezzel helyes irányt adott kötelmi vonatkozású magánjogi gyakorlatunknak is. És ha eltekintünk néhány apróbb hibától, no meg attól, hogy Apáthy mester itt-ott rosszul fordította a német szöveget, nagyban és egészben elmondhatjuk, hogy a közönség jogos bizalommal tekinthetett az uj törvény életbelépése elé. Azonban a kereskedelem terén 1876. óta bekövetkezett, sohasem várt rohamos fejlődés, a forgalom uj alakulásai és azok a visszaélések, melyeket a törvénynek a jóhiszeműségre túlságosan épitő szelleme lehetővé tett. De ellenük kellő oltalmat nem nyújtott, csakhamar megérlelték a módosítások s utóbb a törvény teljes revíziójának szükségét. Már 1877-ben megszorították a kamatvételi szabadságot, még szigorúbb intézkedést léptetett életbe e tekintetben az 1883-iki uzsoratörvény. Módosították és kiegészítették a kereskedelmi törvényt az 1881. évi csődtörvény, az ipartörvényt a rószletügyletekről, a törvényes kamatláb leszállításáról, a gazdasági és ipari hitelszövetkezetekről, a megrendelések gyűjtéséről szóló törvény stb. Mindezek a törvények, melyek korántsem merítik ki a kereskedelmi törvényt módosító, kiegészítő s a vele összefüggő jogforrások sorát, kétségkívül sokban hozzájárultak a jjanaszolt helyzet sanálásához, de hogy a sürgetett revíziót feleslegessé nem tették, annak igazolására csak egykét kiáltóbb példára hivatkozunk. Azt hisszük, alig van gyakorlati ember, aki érzékeny veszteséget ne szenvedett volna az ügynökök visszaélései miatt. És mi ennek az oka ? Az, hogy a kereskedelmi törvény teljesen nyitva hagyja az ügynökök jogállásának fontos kérdését. Ha az ügynök becsapott, hasztalan fordulok a megbízója ellen, erre a törvény alapot nem nyújt; magának az ügynöknek felelőssége pedig teljesen értéktelen. A büntetőjogi megtorlásra a kereskedő rendszerint nem helyez súlyt, egyrészt mert fázik a velejáró időveszteségtől, másrészt mert tudja, hogy kára Karácsony. Ugye édesanyám nem ez a karácsony, Hogy a fiatok most otthon nem lehet, Tudom, hogy a képem imádba foglalva Ott lebeg álmatlan éjszakád felett . . . Ünnepelni merne, a más asztalánál, Százszor is elég ok hogy a lelked fájjon, Ugye édes anyám nem ez a karácsony ? Ugye édes Anyám nem ez a karácsony, Nekéd is hiányzik ugy-e valaki, És hogy meg ne lássák a szomorúságod Ugye fáj a könnyet visszafojtani ? Titkolni kell szíved minden dobbanását Hogy miattam téged senki meg ne bántson : Ugye édes Anyám nem ez a karácsony ? Álmodozó szívem, nem ez a karácsony, Nem ez a szomorú, színtelen, setét, Még a te elszállott sok-sok imádságod Nem találta meg a maga istenét. Majdha eljön egy nap, biztató sugárral, A szomorúságtól hogy téged megváltfon, Álmodozó szívem, az lesz a karácsony . . . Kató József. Két levél. Irta : Bartóky Mária. I. Drága kedves Miss Walpole! Helén figyelmeztetetett erre a kedves évfordulóra, sietek hát gratulálni, szivemből sok vidám, boldog éveket kívánva. Remélem jól van s e szép évfordulót tisztelői körében tölti, honnan — sajnos ezernyi bajom, gondom engem távol tart, mig Helén bizonyára ott lesz, hisz ő független, tetszése szerint tehet; de mi szegény asszonyok, nagyon le vagyunk kötve s egy lépésünk sem független ós szabad. Sokszor eszembe jut szigorú mondása: Valerie, mi lesz magából, nem érdeklődik a tudományok iránt, nem lehet soha önálló, csak kél szivében a szerelemmel. Most egyszerre üde fenyőillat leng felé, amitől álmodó lelke megtelik a karácsony költészetével, de arca szomorú, miként a gyermeké, akiről megfeledkezett az ajándókosztó kis Jézus. S amint igy búsan, lehajlott fejjel halad, szinte nem is hallja a csattogó madarak dalos üdvözletét, pedig örömhymnuszszal fogadnak minden érkezőt. Az aranyos kalitkák a fűtött lépcsőház márványoszlopain vannak megerősítve és a kis foglyok vidáman röpdösnek felé, különösen egy áranyosfényű kanári a kedvenc jogosult tolakodásával tör előre, de ügyetlenül összeverve gyönge szárnyait, pihegve visszaesik. A lány hirtelen magához tér, meghatottan, sajnálkozva kárpótolni akarja a kis szenvedőt, kíméletesen puha kezeibe fogja, hogy fölvigye fehér szobájába néhány .órai szabadságra, de ugyanekkor jön lefelé a lépcsőn egy öreg szolga, a meghitt János és furcsa, szokatlan mosolylyal beszélni kezd. A játékokat már odahelyez, i a fenyő alá, ahogyan parancsolni méltóztatott, a gyertyákat is meggyújtottam biz Isten! szeretnék újra gyermek lenni, hogy örülhetnék ennek a csudaszép karácsonyfának, amihez hasonlót még nem állítottunk egyik esztendőben sem, hiszen a hegye a menyezetet veri. Tudom, szavukat vesztik a gyerekek ettől a káprázattól, lesz öröm, ujjongás, még az én bús kisasszonyként is fölvidul! — Most megyek a kertószlakba, hogy idevezessem a türelmetlen apróságokat. És a leánynak ezek az áradozó szavak eszébe juttatják azt a keresztényi kötelességet, amit magára vállalt; hallani véli a falu apróságainak tomboló örömkitörósét ós a könybelábadt anyák hangos áldását, amivel őt, a földesúr „kegyesszivü" leányát illetik. Elfordul a kis kanáritól ós pillangószerü könnyedséggel fut a kivilágított diszterem felé. Belép — ós fölsikolt! Két kezét szivére szorítva hátratántorodik az ajtóhoz. A férfi, akit tengereken túl tudott, de akinek az igéretét el nem feledte, — mozdulatlanul, komolyan áll a terem közepén. Körüskörül virág, nyiló, fehér kaméliák, az ablakon behallik a betlehemesek monoton, ünnepies éneklése, tündéri fényben úszik a terein, a fenyőágak túlterhelten hajlongnak, a gyertyák reszkednek, a levegő forraló, elbágyasztja a lány minden tagját, — csak az ujjonjött fázik, — mint egy jégszobor, olyan dermesztő még a tekintete is. A lány föleszmél végre, néhány ingatag lépést tesz felé és kicsiny kezét esedezve odanyújtja, — amaz talán észre l sem vette, pillantása a fölhalmozott játéktárgyakon révedez és megszólal csöndes lemondással: — Elkéstem tehát ? — és mosolyog hozzá olyan különösen, hogy aki ránéz, 'tudja, hogy ez a férfi a kínok kínját szenvedi. Ahelyett, hogy egymás karjába szaladnának az óhajtva vágyott viszontlátás örömétől, — lassankint kihűl a szemük miként a haló parázs, megdermednek a vonások és csönd borul reájuk. . Talán, ha idehallszana a templomi harangszó, a béke beszállna elkeseredett szivükbe. — Tudok mindent! menyasszony vagy! — szól azután a férfi szivettépő csalódás hangján, Vándoroltam, nélkülöztem, szenvedtem, mindenütt a te képedet mintázva — és a Múzsám sikert juttatott. Vagyonos, hírneves, irigyelt művész vagyok, mindezt a lábaid elé akartam helyezni, — most mit tegyek a kincseimmel ? . . . - Az utolsó percig biztam abban, hogy megmentesz! — mondja végre a leány alig érthetően, mintha csak fönnhangon gondolkoznék. Akiket szerettem, azóta mind szebb hazába költöztek, —

1 az atyám is búcsúzik már! . . . - Kegyetlen zsarnok ! tört ki a férfi részvét nélkül, elűzött, kiparancsolt a házából, mert szegény voltam! Meg vagyok hát fosztva a sóvárgott gyönyörtől, hogy odaálljak elé büszkén, fölemelt fővel, mint aki méltó leányára nemcsak a szív, de a társadalmi egyenlőség jogán is, — beh kár! beh kár! . . . S most egyszerre kitárja karjait és hevesen magához öleli a meggyötrött leányt, - nem érez ellenkezést. Lehajol az ajkához és megcsókolja hosszan, forrón, szenvedélyesen, — a csók viszonozva lesz reszkető gyönyörűséggel, — és ez alatt nem hallják, hogy az ajtó megnyillott a háttérben, a főhadnagy sápadt arca hajol be rajta. - Meghalt! - kiálltja reájuk olyan fájdalmasan, mint aki most már minden reményét elvesztette. De rekedt hangját elnyelte a mögötte tolongó gyermekhang lármája, aki édesen mosolygó, kipirult boldog arccal özönlenek be a teremajtón és körűlállva az ő jótékony tündérükét — rázendítenek a szép karácsonyi énedre! . . . Megszületett! . . . f