Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) július-december • 54-104. szám

1904-09-25 / 78. szám

Melléklet a Békésmegyei Közlöny 78. számához. folytassa azt az utód. Végre arra kérte az ünnepeltet, hogy tartsa meg mindnyájukat jóindulatában. A lelkes éljenzés lecsillapultával a

; nemes főorvos mélyen meghatva mondott köszönetet az ünneplésért: Szeretett pályatársaim! Kedves barátaim ! Szivem egész melegével köszönöm a lekötelező figyelmet, melyet irántam tanusitottak a királyi kegy kitüntető megnyilvánulása alkalmából. Fogadjátok el hálás köszönetemet, mert én is veletek örülök. Sokan őseikre büszkék. Én azonban csak arra lehetek büszke, hogy késő nemzedéknek leszek öse. De legbüszkébb vagyok arra, hogy közétek tartozom és hogy az én dicsőségem a ti dicsőségetek is. Az orvosi kar munkálkodása tette lehetővé a felmutatott sikert és végső eredményében e munkálkodás hozta meg a királyi kitüntetést. Majd megható szavakkal kérte kartársait, hogy úgyis mint orvosok, úgyis mint emberek tegyenek meg minden lehetőt az édes magyar földért, a magyarság boldogulásáért. Majd e szavakkal fejezte be beszédét: Tartsatok meg továbbra is jóindulatokban, szeretetekben. Becsüljük, szeressük és emeljük fel egymást, mert higyjétek el, többet ér egy csöpp szeretet, mint minden dicsőség! Az éljenzéssel fogadott köszönő beszéd után az ünnepelt főorvos egyenkint is baráti kezet fogott kartársaival, és néhány percig szívélyesen elbeszélgetett velük. A szövetség tagjai 8 óra után búcsút vettek az ünnepelt főorvostól és estebédre a Komló szálló éttermébe vonultak, ahol később Z ö 1 d y János dr. is megjelent. A szövetség tagjainak egy része késő éjfélig maradt a fehér asztaloknál, mig egy másik része még az est folyamán elutazott. Hiányos lenne ez a tudósításunk, ha néhány rövid sorban meg nem emlékeznénk az ünnepelt nemes főorvos életrajzáról. Z ö 1 d y János dr .1860-ban született Gyulán, előkelő társadalmi állású szülőktől. Atyja, Z ö 1 d y János a Wenckh e i m grófok uradalmi ügyésze volt, akinek ügyvédiródája Gyulán nagy keresletnek örvendett. Z ö 1 d y ügyvéd, mint Gyula város, és vármegyei törvényhatósági bizottsági tag élénk szerepet vitt a közéletben is. 1892-ben balt meg, halálával mély gyászt borítván családjára. Anyja, folyfalvi Nagy Krisztina volt, ősi nemesi család sarja, aki után most a nemesi rangot kapta Z ö 1 d y János dr. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, az állami gimnáziumot Aradon, az egyetemet pedig Budapesten végezte, mind kitűnő eredménynyel. Orvosi oklevelet 1884-ben nyert. Ekkor külföldre indult és hosszabb ideig tanulmányozta a külföld leghíresebb egyetemeit. Külföldi tanulmányutjából visszetérvén, 3 évig a budapesti Szt.-Rókus kórházban mint Jani és Kétly egyetemi tanárok tanársegéde működött. A műtőrovosi oklevelet Lumnitzer sebésztanár mellett, mint annak tanársegédje, 1884-ben nyerte meg. 1887-ben törvényszéki orvos lett a gyulai kir. törvényszéknél, két évvel később pedig a törvényszéki orvosi vizsgáló-bizottság választotta meg tagjának. Katonaéveit a gyulai 2. honvédgyalogezredben szolgálta le, amelynek 4 éven át volt ezredorvosa. E rangjáról ez évfolyamán mondott le. Törvényszéki orvossá történt kineveztetésével egyidejűleg szülővárosa tiszti orvosának választotta meg, mely diszes állását 3 évig viselte. 1891-től 1895-ig osztályorvosa volt a békésvármegyei közkórháznak, majd ez állásából nevezte ki őt Tallián, volt főispán 1895-ben a vármegye tiszti és a közkórház igazgató főorvosává. A családi élet boldog révébe 1894-ben evezett be, nőül vévén a gyulai kir. törvényszék elnökének, szentmiklósi Nóvák Kamillnak bájos és művelt lelkű leányát, szentmiklósi Nóvák Izabellát. Boldog frigyüket 4 gyermekkel áldotta meg az ég: 2 bájos, kis szőke angyallal és 2 eleven fiúval. Ezek volnának Békésvármegye nemes főorvosának főbb életrajzi adatai, azé a kiváló férfiúé, akinek mostani orvosi és közszereplését örömmel látja az egész vármegye közönsége. Élőhalottak között. Séta a gyulai állami tébolydában. Békésvármegye egyik leghíresebb intézménye, a 400 ezer korona költséggel emelt gyulai közkórház, melynek hatalmas épülete első látásra megragadja a szemlélőt. Két főrészből és számos melléképületből áll és hatalmas területen fekszik. Az első főépület a tulajdonképpeni kórház, amely mögött tágas udvaron terül el az elmebeteg osztály hatalmas kétemeletes épülete. Mindkét intézmény felállításáért F á b r y Sándor dr. alispáné az érdem, aki fáradságot nem kiméivé, meghozatta Békésvármsgye közönségével azt az áldozatot, mely a humanitásnak ilyen bámulatos otthont adott. Az elmebeteg osztály két részből áll. A jobboldalt a férfi, a baloldalt pedig a női élőhalottak foglalják le. Ugyanilyen a beosztás az elmebeteg osztály mögött elterülő hatalmas kertben, melynek fás és füves gyepágyai között a lábadozó betegek játszadoznak, sétálnak, vagy éppen alszanak a játszó sátrakban elhelyezett padokon és gyékényágyakon. Van aztán még egy munkaudvar is, ahol a dolgozni akaró betegek, ha tetszik, fát vághatnak, vagy éppen az ott halmot képező szénsalakot föl és letúrják. Magában az intézetben is több rendbeli szobák és folyosók vannak. Az első emelet középső részén az orvosi szobák vannak. Ugy ezek, mint a többi termek, a legnagyobb csinnal és kényelemmel vannak berendezve. Sehol, még a betegek szobáin sem látszik meg külsőben a szomorú ridegség. Tisztára meszelt falak, teleaggatva képekkel, a női osztályban pedig az ablakokon feliéi finom függönyök, állványokon virágcserepek. Az orvosi termek a modern kor kívánalmainak teljesen megfelelően vannak fölszerelve. Benne hatalmas könyvtár, telve tudományos és értékes müvekkel, gazdag orvosi műszer gyűjtemény stb. Zárkák, úgynevezett dühöngő betegek részére nincsenek. Ugy a férfi, mind a női osztályon vannak elkülönített szobák, de ezek sem zárkák, hanem a legnagyobb elegánciával és kényelemmel berendezett termek, ahol az előkelőbb és izgatottabb betegeket ápolják. Vannak aztán fürdő szobák, ahol az izgatottabb betegeket langyos vízben naponta kétszer is fürdőztetik, amely után rendesen lecsillapulnak. Van ezenkívül egy kosár és vesszőfonó és egy cipész munkaterem, ahol csendesebb perceikben bámulatosan szép munkákat készítenek a szerencsétlen élőhalottak. Van azután az emeleten egy nagyobb terem, benne zongora. Vasárnaponkint a csendesebb betegek közül kiválasztanak mindkét nemből 15 15 beteget és ott bálát rendeznek számukra. Igen, az élőhalottak táncolnak! Micsoda tragikuma ez az életnek! De e szük cikk keretében mindazt a kényelmet, azt a csodálatos tisztaságot és nemes ápolást, mit a gyulai tébolydába láthatni, nem lehet fölsorolni. Még laikus ember is könyveket tudna az ott látottakról irni. Hát még szakember! Ott van például Sombrosó műve ! Ha a szemlélő nem látná ebben az intézet, ben élő valódi borzalmat, ha nem hallaná az élőhalottak zűrzavaros beszédét, a külső nem árulná el az őrültek házát. A gyulai állami tébolyda élén kiváló tudományu orvosok állanak. A főorvos P á n d y Kálmán dr., kezelőorvosok pedig Mannheim Zsigmond dr. és Ré vész Béla dr. Mannheim orvos úr jóvoltából volt alkalmam látni az emberiség legszerencsétlenebbjeinek rettenetes világát és nevezett orvos úr kalauzolása mellett bő tapasztalatot szereztem ez áldásos intézet nagyszerű berendezéséről, a vezetés és ápolás bámulatosan önfeláldozó voltáról. Hogy mily körültekintéssel ós gondossággal kezelnek itt mindent, annak a jellemzésére felhozom, hogy a betegek elé kerülő mindennemű eledelt előbb megízleli az ügyeletes orvos és ha csak feltétlenül kifogástalannak találja, szolgálják fel a betegeknek fehér porcellán tányérokon. A intézet 400 betegre van berendezve. Jelenleg 380 a betegek száma, akik közül 219 férfi és 162 nő. December elejével még bővülni fog az intézet 60 ágygyal, tüdővészes elmebetegek részére. Természetes dolog, hogy az intézet fejlesztése elkerülhetlenül szükséges. Egy ilyen nagyarányú intézetben okvetlenül szükséges egy szemészeti és fertőző osztály létesítése, amelyek valószínű, hogy nemsokára meg is fognak valósulni. Az intézetben 46 szakavatott, hivatásos ápoló működik éjjel-nappal a betegek mellett. Az intézetbe kerülő minden uj beteget lefényképeznek az orvosi műteremben és a fényképet egy erre a célra szolgáló gyüjtőkönyvben helyezik el a beteg életére vonatkozó adatokkal ' együtt. Komor őszi délután szülte komor hangulat vitt el a hatalmas intézet szerencsétlen lakói közé, akik kevés kivétellel nem is sejtik, hogy helyzetük rettenetesebb a fegyház lakóiénál is, hogy végzetük tragikusabb a Szibéria ólombányáiba üldözött páriák sorsánál, mert részükre sohasem fog ütni a megváltás órája. Vannak, akik visszanyerik elborult elméjük tiszta világát, <;e vaii-i: kevés azoknak a száma. A h gtöbb.>u ott őrlik le életük hátralévő : jait, < 7! tudatlanul. Mint emlitém,, jelenleg 38 < lakója van a gyulai tébolydának. Rettem ez ! Egy egész külön világ, amelynek borzalmas a légköre is. Remegve, boFzadálylyal léptem be ebbe az ismeretlen, elzárt világba, amelyben istenek, tudósok, miniszterelnökökök és legelőkelőbb méltóságok az emberek. Mert mindenik elborult elméjű hatalmasságnak képzeli magát. Először a férfiosztályra vezetett be kísérőm. Rettenetes látvány tárult szemeim elé. A hosszú folyosón mintegy van. Mohón, buzgón, olyan dühvel, hogy szinte megölik azt, a "ki munkájukban megakarja akadályozni őket. A méh is egyszer ... A fulánk mérges volt, az ember belehalt. De ez csak egyszer esett meg, régen, akkor még fiatal volt. Most már ebben különbözött sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte: Pénzzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszúra gondolnia nem szabad. Vidámnak kell lenni mindig, mint a méhnek . . . Ő maga ilyen is volt mindig. Az volt mint főpénztáros, aki kieszközölte magánál az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, amikor a parasztok hozták a sok ajándékot, hogy nagy kamatra, teljes biztosíték mellett váltóra pénzt adjon nekik. És miért ne lett volna vidám, amikor szép asszonyok jöttek fel az igazgatósági szobába, hogy férjeik helyett kegyes elnézését kérjék tőle! Amikor földhöz ragadt szegények, zsellérek, kofák hozták néki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon . . . csak egy kicsit várjon még. Várt is, különösen ha biztos volt a pénz és összegyűjtötte a majorságot, soha el nem adott egyet is, neveltette, gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékozóktól licitáltatott el. Gyűjtött, nemcsak pénzt, nem volt kincssóvár ember, csak gyűjteni szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon, ha valakinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig utalt a palota homlokzatának díszére. Legyenek olyanok, legyen mindenki olyan! Ezt mondta, amikor beíratta a betéteket. Erről beszélt, ha kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezzel vigasztalta azokat, kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek. Hja, gyűjtenünk kell, gyűjtsön maga is, takarítson és tegye be hozzánk, legyen olyan, mint a . . . Egy bizonyos idő multán már anynyira rá járt a szája kedves szavára, hogy amikor más izét mondott, ő akkor is csak a méhet emlegette. Tanulmányozta is kedves állatjait ós életmódjukból mindenre volt hasonlata. Amikor az uj palota végigevett egy egész házsort künn a hostyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sirva, szitkozódva fenyegetődzve járultak elébe bognárok, csizmadiák, kötélverők: elhallgattatta őket egy erőszakos, de néha különös, poétikus hasonlattal a köpűk világából. Elhallgatott mindenkit, mindenki hallgatta. - Szépen beszél — mondták igaza van. Ő nagy lesz igazán ! Sokan de sokan mélyen magukban mégis csodálkoztak : mért teszi, kinek, miért ? Nem volt senkije, sehol egy rokona: hogy ilyen lett volna valaha, még azt se hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az árvákat, hazafiassága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi tőkét, melyet szélhámosok könnyelműen pazarolnak. Nem törődött az irodalommal, a művészet az ő számára: kulminált egy kőből készült nngy méhben. Képtelenség volt föltenni, hogy ezeknek takarít, ezek számára gyűjt, hogy majd ha meghal, milliói azé legyen, a kitől elvonta, vissza háruljon a közre, nem, azért nem tette, bizonynyal. Sőt gúnyolta is a hires örökhagyókat, azt mondta róluk, hogy hiú bolondok, akik mikor testámentumot csinálnak, azt hiszik örökké élnek . . . vagy azt, hogy haláluk után feltámadnak újra . . . Ejh, olyannak kell lenni, mint a. Már ki sem mondta a szót, értette mindenki és bólintott fejével. Örülök, hogy egy véleményen vannak velem! mondá és élt tovább a véleményének. Gyűjtött tovább részvényeket, házakat, földeket, régi ékszereket, kacér fülönfüggőket, tajték pipákat. Olyan volt a háza, mint egy muzeum. Mint egy poros vidéki muzeum, ahol nagy ritkán takarítanak. Nála nem takarítottak, vagy husz esztendeje. Nem engedte, ő tudta, hol van minden és a nyakravalójába való tűt is föllelte azonnal az óriási lim-ból. Inasa egészen beletörődött már ebbe a rendbe, kis gyerek kora óta itt élt és valamelyest már ő is ösmerte házat. Sőt az értéktelenebb tárgyakhoz már hozzá is szabad volt nyúlnia, de ágyát mindig az öreg ur vetette meg magának. A mikor hetven éves lett, még akkor is, amikor a palota homlokzatán a nagy kőméhnek is kezdett befelé mohosodni az egész tőrese ... Csak egyszer, a nagy tavaszi közgyűlés után. Egész nap nem beszélt, számoltatott, számolt. Nagyon megéhült s a tiszteletére adott vacsorán nagyon jól lakott. Szokása ellenére borral i" élt s az a lábába ment, ugy érezte. Alig tudott haza vergődni, otthon alig tudta kinyögni : - Benedek, az ágyam ! Az inas félve nyúlt az ágyhoz. Megvetette mégis ós bele fektette urát, aki egyre nyögött, sóhajtott, csak éjfélfélfelé hallgatott el. Az inas ott virasztott mellette. Sajnálta egy kissé ezt a vén méhet; ezt az ősz „kutyát," a hogy néha dühében elnevezte. Olyan gazdag és ilyen tehetetlen. Nincs egy asszony rokona, a ki megkenné vagy egyszer,' a ki küldene neki egy tál levest. Aztán megtalál itten halr . ,-s szolgálat nélkül marad. Ugyan el lehet innét valamit emelni, de lopott jószágon ninc - áldás, annak az ára elmegy . . . Azb'u. már itt is lehessen . . . Végre is nem ro: - z ember. Itt van nála 8 esztós kora óta. Nem volt iránta szives, soha, de nem hagyta éhezni, fázni. A szolga olyesfélét érzett, mint a hála ... és a mikor igy fölmelegedett, eszébe jutott egy özvegy mesterné, a kinél gyermek korában lakott. Azt mondta neki egyszer: Tudod-e, ki az apád?" Ha csakugyan ez az ember volna az apja! ? Ez az iszonyú gazdag, ez a sirja felé görnyedő ember. Meg akarta kérdezni, elhatározta, hogy megkérdezi. Várta, leste, hogy fölkeljen, fel akarta költeni. Nem volt rá szükség, föl rezzent az magától. Fölébredt, haldoklani. Egy darabig hörgött, azután megint csendes lett, majd ismét össze vissza beszélt mindent, a nagyköméhről, fennt a palotán. Hogy olyan légy te is. A szolga megrázta: „Uram . . . uram !" Fogvacogva kérdezte : hozzon-e papot, orvost? Nem mert elmozdulni az ágy mellől, várta, hogy egy világos pillanata legyen a haldoklónak, hogy megkérdezhesse tőle . . . Hiába várta. Az nem ocsúdott föl többé. Bár egy-egy percre egészen csendes volt, rá is nézett, hosszan, különösen, talán mondani is akart valamit. De nem tudott többé, csak egy szót, hiába kérdezték, készlették. Az utolsó negyedórákat élte, a legutolsót. Befordult a fal felé és mormolt valamit. Tessék . . . Nem értem — ! könyörgött a szolga. Ismételve hangosabban : — Egy váltó ... Az asztalomon . . . Óvatolni . . . holnap! mondá és meghalt' * Nem volt rossz ember, csak nagyon különös, még végrendeletet sem hagyott hátra. Sokan voltak a temetésen és mindannyian kérdezték, maguktól egymástól : Minek, kinek gyűjtött?! Kinek, kinek, kinek! hangzott a kérdés a temetési kórusba. „Kinek," kérdezte magában a szolga, vivén elől a gyászfátyolos keresztet.