Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) január-június • 18-53. szám

1904-03-27 / 26. szám

Rég ahitozik mar a nemzet e törvényjavaslat után. Az előző kormány már beterjesztette volt erre vonatkozó javaslatait, de ezeknek törvényerőre emelkedését a parlamenti anarkia lehetetlenné tette. Jött a T i s z a-kormány és ime, az előző kormány javaslatainak visszavonásával immár a Ház asztalán fekszik a régi tartalomban sok változást szenvedett, de az előzőhöz képest sok-sok millióval pótolt uj törvényjavaslat. Nem vagyunk hivei annak a felfogásnak, mely minden alkotásnál a kormány áldozatkészségére fekteti összes számításait. A nemzet közvagyonosodásának munkájában minden tényezőnek ki kell vennie a maga részét. Az államnak, mint a nemzeti erők központi forrásnak kétségtelenül vezérszerep jut e nagy munkában, de a közjólét előmozdítására törekvő munkásságban cselekvő szerep vár a közélet minden faktorára. Ebben a felfogásban kell, hogy mindnyájunkat hála és öröm érzete töltsön el annak a hirére, hogy a magyar kormány, a zsibbadtságban lekötött parlamenti munkásság szerencsés felszabadulásának már első heteiben az uj beruházási törvényjavaslattal hatalmas dokumentumát szolgálattá a gazdaságilag erős nemzeti állam kiépítését előmozdító készségének. Bennünket, békésmegyeieket azonban az általános öröm első hullámainak elsimulása s a törvényjavaslat belső részleteinek megismerése után a lehangoltság érzete fog el. Mi is régóta várjuk ennek a törvényjavaslatnak alkotmányos tárgyalás elé terjesztését; mi is sok szép ó» jogos reménységet tápláltunk szükebbkörű közgazdasági intézményeink fejlesztése iránt s bizalommal vártuk ezeknek a legilletékesebb helyről istápolt s az előző kormány hasontermészetü törvényjavaslatában mármár teljesedésbe ment reménységeknek valóra váltását. Keserű csalódás ért bennünket. Az állam bőkezű gondoskodása Békésmogye jogos igényeinek kielégítésére nem terjeszkedik ki. Vártuk pedig teljes biaodalommal a csabai máv. állomás kibövitósónek, a csabai állami gyermekmenhely kiépítésének s az állami harmadik tranzverzális műút létesítésének a törvényjavaslatba való beillesztését. Mindhárom olyan alkotás, mely évek hosszú sora óta várja az életre ébredós pillanatát, amelyre nézve az előző kormányok sokszoros Ígéretei alapos kilátást nyújtottak. Nem uj dolgokrol írunk ; régi vagyak fűznek bennünket mind három törekvéshez. A M. A- V. indulóház kibővítése és átalakítása már a boldogult „vasminiszter": B a r o s.Gábor idejében keltette fel a közérdeklődést, s ha összetett kezekkel várjuk, mig a jelen beruházási törvényjavaslat végrehajtására előirányzott idő 1909. évben letelik, ugy a csabai állomás átalakításának eszméje rövid idő múlva megéri keletkezésóoek 20 óves jubileumát. Miniszterek jöttek, kormányok változtak, csak a csabai állomás kérdése nem tudott előre mozdulni. fjVégre a S x é 1 1 kormány belátta a helyzet tarthatatlanságát, meggyőződött arról, hogy elsőrendű állami érdekek parancsolják ennek a kérdésnek végleges rendezését: s a mult év ben beterjesztett beruházási törvényjavaslatban egy millió koronát vett tel a csabai állomás kibővítésére s átalakítására. Hozsannát zengett Békésvármegyében mindenki a kormány bölcsességóért, melylyel a viszonyok mérlegelése után a komoly cselekvés szükségét felismerte. Most vége mind ennek; az új törvényjavaslat egy tollvonással rombadöntötte összes reménységeinket. Improduktív tőkebefektetésnek mondja a csabai állomás kibővítésére szükséges költséget, s magát a szükségletet olyannak, amelynek kivitelével még várni lehet. Igen : várni a húszéves jubileumig .. . várni, mig a tőkebefektetés produktivitását egy pár vasúti karamból, egy vasúti s«erenosétlenség ad oculat nem demonstrálja,... várni, mig az amúgy is óriási forgalom olyan mórveket ölt, hogy lebonyolítása teljesen lehetetlenné válik .. . várni, várni és várni ! !! * A osabai gyermekmenhely létesitése iránt keletkezett mozgalom egyidős a gyermekvédelmi törrénynyel. Amikor a Széllkormány szociálpolitikai és humanisztikus törvényalkotási akcióját a gyermekvédelmi törvénynyel betetőzte, a csabai képviselőtestület legelső volt az országban, amely átérezte azon kötelességeket, melyek őt e törvény szerencsés végrehajtása körül terhelik. Sietett segítőkezet nyújtani az államnak: készséggel ajáulott fel egy Csabán felállítandó állami 1 gyermekmenhely céljaira telket és épületet. A belügyi kormány örömmel fogadta az ajánlatot; közónk küldte a minisztérium jeleseit; ezek örökké emlékezetes szavakban adtak kifejezést elismerésüknek Csaba áldozatkészségeért, követendő példányképttl ben talpig derék, vigkedólyü, csinos, módos fiú és csendőr főhadnagy. Megszoktak bennünket együtt látni; hát természetesnek találtam a kórdósét. De minek szőjem messze a mesémet. Ellácska velem udvaroltatott, hogy az én révemen Jenőhöz jusson, kit azontúl — minden szabadkozása dacára — mindig magammal csaltam Ellácskáókhoz. Nem tartott soká ; csak az első farsangig. Akkorra férjhez vette magához — Ellácska. Hanem azóta már — el is váltak . . . III. Oh a kis szőke Gizi és én kölcsönösen és igazán szerelmesek voltunk egymásba. Ezt a házasságot mi mind a ketten nagyon akartuk. De ezt a házasságot rajtunk kivül igazán senki sem akarta, még talán a jó Isten sem, minthogy az be sem teljesedett. Hanem a jó Isten, a Gizike papája, mamája és atyafiságán kivül főképpen nem ak arta azt Záríné Ennek a Zárinénak hordotta a járás tb. főszolgabirája, — a Gizike unokabátyja, — egy különben csinos, de máskülönben elég mamlasz fiatal úr, állandóan a város virágot kapó hölgyei között a legtöbb virágot ós adatta neki a legtöbb éjjeli zenét. No meg aztán náluk ozsonált, a város leányos házait, sőt még Gizikét is beleszámítva, legtöbbet a tb. főszolgabíró úr és ezek fölé még Zárinóval tánoolt is rendszerint legtöbbet a tb. főbíró úr a bálakon. Zárinó külömben egy osekély pörű fiskális csinos, kacér és ravasz felesége volt. Gizike gazdag leány, én pedig szegény legény. Elég az hozzá, hogy Gizikét mindenkinek akaratára, kivéve az én és Gizike akaratát, a tb. főszolgabíró úrhoz adták feleségül. Záriné pedig azóta sokkal, de sokkal — puccosabban is jár . . . IV. A kék szemű Manyikő, — ahogy a kis Berkesi Mariskát becézgetve elnevezték, — őt egy tavaszi kiránduláson is mertem meg a nénje berkesi szőlőjében. Mielőtt még a nap leszállt volna, a társaság azt indítványozta, hogy menjünk végig a szőlők alján, aztán át egy hatalmas árkon a szemben lévő hegyoldali erdőtisztásra, hol gyönyörű és illatos ibolyák vannak, ibolyát szedni. El is mentünk. Én Manyival. Manyika azonban elég vékony volt ahhoz, hogy mialatt az árkon tul felértünk a hegyoldalba, hát hogy el is fáradjon. Szorosan mellettem haladt, sőt utóbb karonfogva szinte vittem fölfelé a hegyoldalon. Lassan tudott igy is csak jönni s utolsók maradtunk s mielőtt még az ibolyával telt hegyi mezőhöz értünk, egyszerre csak lihegve-pihegve ós fáradtan a lábamhoz dőlt. — Jaj ! — szólt nagy, kék szemeit reám vetve — pihenjünk egy kicsit. S még jobban hozzám simult. Nem tudom én, hogy miféle ördög szállott meg, de — homlokon csókoltam. Manyika pedig irulva-pirulva, a kezével regódesen felém legyintett, de — még szorosabban fogott karon A nevenapjára egy pompás ibolya csokrot kr'dtem. Megköszönte s azt irta: Minek pazarlom reá a — virágaim! Manyikának volt egy pár ezer forintja hozománynak a takarékpénztárban elhelyezve. Azt hittem, arra gondolt, mikor a virágom megkapta és nekem a fentit irta. Arcomba szaladt a vér s többé rá se néztem. Pedig félreértettem. Nem a hozományára gondolt akkor, hanem — takarékos volt csupán. Manyika pár hétig leányosan sírdogált, aztán férjhez ment a berkesi tiszttartóhoz, aki derék ember ós 45 éves. Manyika mióta férjnél van, többször meghívott már ebédre. Egy karácsonykor a férjével kocsit is küldetett értem, de én nem mentem el hozzájok. Minek ? Hiszen menetek én, ha akarom, olyan menyecskéhöz is ebédre, kinél leánykorában sem iogott kozmát — a levesem. állították oda a többi községeknek. A köaség axóta már telekkönyvi tulajdonossá tette az államot a felajánlott értékes területen s végre a mult évben létesült e megyében az első állami gyermekmenhely Gyulán. Sokan, az uj beruházási törvényjavaslattól várták a kormány régi Ígéretének beváltását; erről azonban egy szó említés sem tétetik.. Tehát azzal is csak várni kell. * Közgazdasági szempontból messze horderejű az az útépítési politika, melyet Békésvármegye évek hosszú során át szerencsés eredmény nyel folytat. Ennek koronáját képezi a» a törekvés, mely az alföldi harmadik tranaverzális műútnak Békésmegyén keresztül való építését biztosította. Legutóbb nagy áldozatkészségének adta tanújelét Békéscsaba, amikor e műút gerendási vonalszakaszának kiépítésére jelentékeny kamatveszteség mellett 275 ezer korona előleget felajánlott. Amikor az ügy iratai a minisztérium elé kerültek, ott — az akció helyeslése mellett — kilátás nyújtatott arra, hogy amint az ex-lex megszűnik, t> vármegye ós Csaba jogos kívánságainak kielégítésére a törvényhozás megfelelő határozatot fog hozni. A beruházási törvényjavaslatra gondoltunk, de ebben a harmadik tranzverzális műútra hiába keresünk utalást. A kormány 40 millió koronát közutak építésére rendelkezésére bocsájt ugyan a vármegyéknek ; ebből a nagy summából nem tudjuk, jut-e valami Békésnek s ha igen, mennyi; de azt tudjuk, hogy a transverzális műút a törvényhatósági közutak kategóriájába nem sorolható. Még csak az a reménység tartja bennünk a lelket, hogy talán az 1904. évi rendes állami költségvetés fog erről a kérdésről intézkedni; ha nem, úgy ismét nincs más teendőnk : várjunk ! * De hát várakozással még nem oldottak raeg e sáros földtekén nemzetgazdasági kérdéseket. A várakozás legfeljebb csak arra jó, hogy önmagunkat ámítsuk, hogy a negatív cselekvést miveljük ; pozitív alkotások a várakozásból nem jönnek létre. Elmondtuk teljes őszinteséggel mindazt, aminek elmondására az uj beruházási törvényjavaslat alkalmat nyújtott. Békésvármegye nem tartozik azok közé, akik összetett kezekkel az államtól várják intézményeik továbbfejlesztését; az áldozatkéozségben anyagi erőforrásainak teljes kiht róss. amin erejét erők i zsilipje A . csak ja\ retortáin rül alkotu kétségtelent hogy ahhoz m Elmondtuk hallgatással mellőzn* a vármegye, főleg Csaba, a sor, hogy jogos igónyeínb akcióba lépjen. Achim-Simko ügy a tábi Lapunk olvasói bizonyára emlékeznb. hogy S i m k ó József dr. csabai orvos a régi cóhrendszer visszaállítása érdekében, a mult évben kérvényt nyújtott be a képviselőházhoz, melyben a csabai iparosok nevében sok vádat és kifogást emelt a most divó eljárás ellen. A retrográd irányzat élénk feltűnést keltett, s mikor a kérvény benyújtójának neve ismertté vált, Áchim János csabai ipartestületi jegyző, lapunk mult évi januári számában a „Céhsendszer" cím alatt cikket irt, melyben Simkóról a többek közt azt állította : még a szük bortormóst is megszaporítja. Simkó a cikk tartalmát magára nézve sértőnek találta, azért a gyulai törvényszéknél Achimot sajtó utján elkövetett nyilvános rágalmazás miatt feljelentette. A törvényszéken megtartott főtárgyaláson a biróság abban a ^elfogásban volt, hogy a cikk Simkóra vonatkozólag sértő, mert az abban foglalt állitások valódiságuk esetén őt becsületében érintik ; ennélfogva Achimot btkv. 258 §-ába ütköző és a 259 §. szerint minősülő rágalmazás vétségében bűnösnek mondotta ki ós a 92. §. alkalmazásával 10 kor. fő ós 10 kor. mellék pénzbüntetésre itólte ; egyúttal kötelezte, hogy jogerőre emelkedés után az ítéletet a Bókósmegyei Közlönyben egész terjedelmében közzétenni tartozik. Az Ítélet indokolásában a törvényszók kiemelte, hogy vádlottnak igaz ugyan az az állitása, miként Simkó a gyulai főszolgabíró által borhamisítási kihágás miatt elítéltetett, de ez nem szolgálhat mentségéül, mert a cselekmény, melyért valaki már büntetést szenvedett, az elkövető ellenében többé fel nem hozható. Áchim az itólet ellen felebbezóst jelentett be s védelmével Beréayi Ármin dr. ügyvédet bízta meg. Ez, a nagyváradi kir. táblához folterjesztett indokaiban a törvényszék érvelését megdönteni igyekezett s főleg azt domborította ki, hogy az Áchim által irt cikkben nemhogy {rágalmazás

; de Meg aztán a Manyika ura derék, jó ember. És ha már hozzá ment, hát éijen is vele — békességben. Van a tisztességben is gyönyörűség, ugy-e bár. V. A Kárádiék Malvinja úgynevezett jucker leány volt. A nagybátyja egykori főispán, őmaga telve ambicziókkal, kevés móddal, vöröses szőke hajjal és allűrökkel. Valami felvidéki rokona látogatásáról jött keresztül X-en, mikor én ott tartózkodtam. Három napi ^ismeretség után meghivott a szüretjükre Z-be. Én el is meutem. Hónapokig flirteltünk s végül megkedveltük egymást. Mielőtt még ez is megtörtónt volna, hát jó előre figyelmeztettem, hogy én szegény, iró-ember vagyok s szeretem a pályám. Megértette. Azt mondta rá nevetve: majd kitoldja ő a műveltségemet — hozománynyal. Gondoltam magamban, ha igy van, hát igy is jól van. Mert utóbb (még ezt megelőzőleg) már igazán meg is szerettem. S mire titkos vőlegénynyé lettem, hát kisült, hogy elszámította magát. Ezt az anyja "ós a családi tanács tudatta vele akkor, mikor Malvin a jussát kérte ki ós a família engedelmét, hogy hozzám feleségül jöjjen. Nagy, cikornyás magyarázatok között adta aztán tudomásúl, hogy minden, minden a világon, még legsziv szerint tervelt házasság is csak — buborék ! Se baj, — vigasztaltam meg a búsuló leányt — nem maga, ón vagyok a hibás ; nekem azt előbb és jobban kellett volna tudnom, hiszen öregebb vagyok s okosabb lehetnék. Akkor úgy hittem, hogy igazán nem hibás ebben a dologban. Elszámította magát, ennyi az egész. Pedig nem úgy van. Hallom, hogy egy huszár-kapitánynyal udvaroltat, kive 1lovagolni tanul. Pedig gyalogszerrel sem tudott biztosan járni. A kapitány derék ember, tiszta mindenképpen mint a kardja, de egyéb aranya sincs hozzá annál, ami a diszmentéjén van. De Malvinnak sincs. — Hát akkor miért ámit mást önmagával együtt ez a leány; holott most már tudja is azt, hogy túlszámit a valón. Ugy látszik, hogy némely lánynak kedves, ha szenvedést szenveleghet. Legalább mást — nem gondolhatok ! VI. A hatodik mese egy menyecskéről szól. Ennek a menyecskének a férje hirtelen halt meg. Nyalka, gyalogos főhadnagy volt; szenvedélyes ós gondolkodó s megemésztette ez a kettő. Megtébolyodott s belehalt rövidesen. Ekkor a menyecske fekete ruhában, bús özvegységben és egy kis leánykával vissza, haza, az édesanyjához került, Milikének — a menyecskének ugyanis a bátyja a legjobb barátaim egyike volt s én igy mindennapos voltam náluk. A háznál mindenki víg volt, már csak azért is, hogy Milikét is felvidámitsák. Nagyon sok cigánymuzsikás és vidám poharazás között eltelt este röpült el az édes anyja házánál Milike fölött, de Milike csak nem mosolygott. Május közepén aztán neve napja, vagy a születése napja volt a bátyjának, az én kedves pajtásomnak. Természetesen vidám, zajos és kedves éjszakát is csaptunk ennek örömére, barátságos, úri házánál. Hajnal felé én haza szöktem mosakodni, öltözködni. Az udvarunkon pedig teljes májusi pompájukban gyönyörű rózsák nyilottak. Egy bus arc lebbent el emlékemben s odamentem a rózsatövekhöz, melyről néhány szálat levágtam. Aztán visszafordultam Milikóókhöz, hol még folyt tovább a kora hajnalig tartott mulatság. Milike az egyik diván sarkában ült, mikor visszatértem a mulatók közzé. Egyenesen hozzáléptem a friss, harmatos, mosolygó rózsákkal, melyre láttam