Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) január-június • 18-53. szám

1904-06-29 / 53. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1904. Szerda, juniu

s h

ó 29-én = •• • 1 -' 1 • • —-—

— — BE1ESME6IE KÖZLÖNY Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak visszaPOLITIKAI LAP. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillér Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belUI is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Tervek Rövid időn belül két-két, nagyszabásuíerv foglalta le az ország köz.véleményét. Az első a földbirtok politikánk (a mi nincs) helyes megoldását, a második a kisbirtokosok megmentését célozza. De ha egymagában is megvolna valamelyik, eredményt mutatna föl mindkét részen. Az elsőnek a tervét Magyarország legnagyobb elő közjogi irója, Beksics Gusztáv ereszteüe útnak. Nem éppen most hangoztatta először; tanította, magyarázta már évek óta. Mint publicista is, számtalanszor rámutatott már arra a veszedelemre, mely erősen fenyegeti a magyarságot a kisbii tokok pusztulásával. A közép és kisbii tokok törpe birtokokra hullanak szét, részben örökösödés, részben eladósodás miatt. Aztán jön a feneketlen gyomrú nagybirtok, mely az elzüllött birtoktesteket mind felfalja. Ennek a veszedelemnek elejét veendő, Beksics ismét előrukkolt csodálatosan egyszerű és mindamellett nagyszerű tervével. Csak végre kellene hajtani és meg van mentve a magyarság a nemzetiségi támadásoktól ; meg van mentve a közép és kisbirtokosság; minden felsőbb helyről eredő presszió nélkül eleje van véve a nagyszámú kivándorlásoknak és sok-sok szociális bajoknak. Az egyik terv, á Beksicsé, ez: Az Alföld latifundiumait, amelyek körül legerősebb a depposzuláció, parcellázni kell és parasztkézre kell adni. A fölszabadult nagy tőkéből pedig nagybirtokot kell szerezni az ország nernzetiséglakta határszélein. Ott aztán legföljebb a szláv meg a román vándorolna ki a nagybiitok szomszédságából, de az Alföldön, a magyarság főfészkében, volna mit a tejbe aprítani a magyarnak. Ennél demokratikusabb és nemzetibb megoldás el sem képzelhető. A másik munkaterv Horánszky Lajos szájából hangzott el a mult héten a törvényhozás házában. Ez a terv sem mostani keletű. Néhai Horánszky Nándornak volt az az ideája, hogy a válságos időket élő magyar kisbirtokos osztály csak ugy menthető meg az elzülléstől és adható néki vissza államtámogató ősereje, hatalma és tekintélye, ha az állam konvertálja adósságait. Horánszky Lajosnak az az érdeme, hogy apja örökét nem engedte elkallódni és elismerést érdemel az a fáradozása, melylyel fölnevelni, terebélyes fává igyekszik növeszteni azt a még csirájában alig megfogamzott magot, melyet atyja elvetett és gondosan öntözgetett. Es végül elismerést érdemel Horánszky Lajos azért is, hogy egy könnyelmű és súlyos természetű vádtól mosta tisztára a magyar közép és kisbirtokosságot, attól a vádtól, melyet nagyon sokan hangoztattak és hangoztatnak most is, t. i. hogy a magyar közép és kisbirtokosság tisztán a maga könnyelműségének, életrevalótlanságának köszönheti szomorú helyzetét. Ezzel az alaptalan váddal szemben bebizonyítja, hogy a közép és kisbirtokosokat az önvédelmi harcok és az egymás utánkövetkező áldatlan esztendők bénították meg. De mennyiben is áll ez a szomorú helyzet? Ezt már szinte fölösleges volt Horánszky Lajosnak bizonyítani. Csak nagyon kevés azon boldog tudatlanok száma, akik nem tudják, hogy a közepes becslés szerint tizenkét milliárdot érő közép- és kisbirtokot körülbelül értékének egyharmadáig terhelik adósságok. Hanem iü mindjárt azt mutatja ki Horánszky Lajos, hogy a tehermentesítés nem volna kockázatos dolog, mert a biztosíték már benne van a kisbirtok háromszoros értékében. Már most csak az a kérdés, indokolt-e az állam támogatása a tönk szélén álló kisbirtokosoknak? Erre is megfelel Horánszky Lajos. Igenis, az állam érdeke éppen, az, hogy segítsen a kisbirtokosokon. És első sorban is rajtuk, mivel ma még Magyarország gazdasági élete túlnyomólag a földmivelő osztályon nyugszik. Es elvégre is valahol csak el kell kezdenünk a segélyakciót és szakítani kell azzal a gondolattal, ha valamennyi bajon nem segíthetünk, ne segítsünk egyen se. És miért ne kezdenénk meg a föld tehermetesitésén, mikor az nagy lökést adna az ipar fejlesztésének is. A földhitel olcsóbbodásának csak természetes következményeként jelentkeznék az ipari hitel olcsóbbodása, a földmivelő osztály fogyasztó képességének emelkedése és ezzel egyidejűleg az ipari kereset szaporodása. Terve kivitelének megoldását is helyesen gondolja át Horánszky Lajos. Egy olyan decentralizált hitelintézet adná meg a kisbirtokosoknak a segítséget, amely intézetnek az állam nyújtana garanciát a kamatokért. Az már aztán csak olyan mellékkérdés, hogy új intézet vegye-e a kezébe a segélyakciót, vagy meglevővel kombinálják. A fő az, hogy mindenféleképpen segíteni kell a kisbirtokosokon, még ha áldozatok árán is. Munkásházak Orosházán. A mezőgazdasági munkások sorsának javitása céljából alkotott törvény sokszor hangoztatott üdvös intézkedéseket tartalmaz, melyek a lépten-nyomon ki-kitörő elégületlenség elfojtására alkalmasak. Ezen intézkedések során első helyen áll a munkáslakások állami segélyezése. Állami segélylyel épült munkáslakások környékünkben Békésen, Hódmezővásárhelyen és Szentesen vannak. A kormány ugyanis kamatmentes kölcsönt nyújt a törvényhatóságok utján a munkásoknak, akik ily módon egyrészt tisztességes lakáshoz jutnak, másrészt úgyszólván anyagi megterhelés nélkül, aránylag nem is hosszú idő alatt fizetik vissza az épitési kölcsönt. A munkáslakóházak előmozdítása céljából a földmivelésügyi miniszter már egy izben 20 ezer korona segélyösszeget engedélyezett Békésvármegyének; legutóbb pedig ujabb 12 ezer korona segélyt ajánlott föl vármegyénknek munkásházak épitésére. A törvényhatóság a kormány ezen ujabb támogatásáért mult havi közgyűlésén hozott határozatához képest feliratilag mondott a földmivelésügyi minisaternek köszönetet. A törvényhatóság a segélyt egész öszegében Orosháza közönségének ítélte oda — mert mint a határozat indokolása mondja, — „a tárgyalás során teljes figyelembe vett kérelmekben és a beszerzett hivatalos jelentésekben feltárt lakásszükséghez képest, az orosházai munkások hajléktalansága ssembeszökő. E községben a lakásnélküli munkások száma ugyanis olyan tetemes, hogy azok helyzetének javitása immár elodázhatatlan.

u Majd igy szól továbbá a jegyzőkönyv idézett részére: „Minthogy azonban a nagyszámú k érBékésmegyei Közlöny tárcája. A smmdtrombitds. Egy szép mosolygó nyári estelen, Mikor a legtöbb, legszebb dal terem, Mikor dalát vígan dalolta más, Akkor történt hogy a szivébe lőtt A századtrombitás. A kapitány rapporta rendeli Egytől egyig mind aki ismeri, Adják elő ki volt itt a hibás, Hogy unhatta meg azt a büszke sort A századtrombitás. És szólt az egyik búsan, résztvevőn: — Voltam vele otthon egy esküvőn, Miért, miért nem, jobban tudja más, Csak azt tudom hogy akkor sirt nagyon A századtrombitás. És a másik az elmondta legott, Hogy néki erről rég panaszkodott, Hogy árva sorsa csak könyhullatás, De nem hitte hogy ebbe hal bele A századtrombitás. A napos káplár legvégül jelent: — A csajkája már nem volt este lent, Jól ismerem, van rajta két rovás, És igy aztán menázsit sem kapott A századtrombitás. A kapitány magánkívül kiált: — Napos káplár, bezáratom magát, Hogy az meghalt, maga volt a hibás, Miért nem kapott menázsit akkor este A századtrombitás ? « Kató József. A boszu. - A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája. Irta: Palatínus Jóasef. I. Tihanyi fesőmüvész már hosszabb idő óta visszavonultan ólt horkányi csöndes müvészlakásán. Egy nagyobbszabásu bibliai képcsoportozaton dolgozott. Műértő barátai, akik a készülő festmény vázlatát látták, örök dicsőséget jósoltak mesterének. Tihanyi fiatal müvészlelkének minden tehetségével a képcsoportozat alakjainak kidomboritásán fáradozott. S mégis, a legnagyobb törekvés mellett, megakadt kezében az ecset. Egy alakot, egy madonnát kellet volna kiformázni. De nem talált hozzá modellt, hát heteken át elődöngött a főváros utcáin. Eltérve a sablontól, tökéletes művet akart előállítani, festményt, mely hivatva lesz a művészt halhatatlanná tenni. A művész már lemondott arról a reményéről is, hogy befejezhesse munkáját. Elkedvetlenkedve járt-kelt az utcákon, minden cél nélkül. Éppen azon gondolkozott, hogy Horkányra utazik, összeszedi szükségesebb holmiját és hosszabb körutat tesz Európa déli országaiban. Ott talán rábukkan a régen keresett ideálra, a képzeletében megalkotott madonna hasonmására. Utja a Szt.-István-templom me''ett vitt el. A templom lépcsőjén egy leány üldögélt, aki tavaszi ibolyát árult a járókelőknek. Tihanyi, amint megpillantotta a szépséges leányt, meglepetve állott meg A művész, mint akivel gonosz tündér üzi csalfa játékát, egy pillanatra sem merte levenni kétkedő szemeit a leányról. Attól tartott, hogy az egész látvány csak káprázat, mely eltűnik az alatt, mig egyszer lehunyja szempilláit. Hosszasan gyönyörködött a leányka isteni termetében, madonna arcában. A szabad természet érintetlen vadvirága volt. Ábrándos nagy kék szemei, halvány rózsapiros arca, finom metszésű piciny ajka, hófehér vállaira gazdag hullámokban aláomló selymes hajfürtjei, melyek érdekes árnyékot vetettek magas, nyilt homlokára, telt idomai, karjai s általában termetének plasztikus vonásai a milói Vónus szépségével vetekedtek. Tihanyi a leányhoz lépett és néhány szál ibolyát vett föl kosarából. Egy aranyat nyújtott érte. A leány kérdően nézett az idegenre. Majd lesütötte tekintetét, kezeit kis kartonkötónye alá vonta és szégyenkezve, szinte sértődötten szólott: — Olyan sok pénzt nem fogadok el. Nem aranyokért árulom virágaimat. A művészt meglepte a leány szerénysége. Szóba ereszkedett vele. A leányka azután elmondta, hogy Olivának hívják ós hazája Lombardia. Apja vándor komédiás volt. Itt megbetegedett ós kórházba került. Addig a társulat bejárta az országot. Mire visszatértek, apja már az elhagyottak temetőjében aludta siri álmát. A halálhírre az anyja szive megrepedt és odakerült párja mellé, aki hűségesen várt. őt. A vándorcsapat, fő nélkül maradva, föloszlott ós ki-ki visszatért hazájába. 0 itt maradt a fővárosban. Nem akart hűtlen lenni szerettei emlékéhez. Naponkint meglátogatja őket. Elzokog egy imát virágos sírjuknál. De itt mar.dt Silvanó is ; a társulat egyik tagja. Silvanó derék fiu. Télen furfarag, a tavasz beálltával pedig eljár a főváros körüli erdőkbe és ibolyát sáed neki. Ebből élnek. Silvanó azt mondotta, hogy szereti őt ós ha majd lesz annyi pénzük, hogy elmehetnek haza, feleségül veszi. Tihanyi élvezettel hallgatta leánykát. Észre sem vette, hogy a templom falának dőlt. A leány már régen elhallgatott és ő mindig figyelte. Csak hosszabb idő múlva szólalt meg: — Aztán nagyon szeret téged Silvanó ? — Mint testvér a testvért! — válaszolt lelkesedéssel a leány ós ott hagyva virágait, a feléje közeledő barnaarcu férfi elé szaladt, aki friss ibolyacsokrot hozott kezében. Olíva megragadta a jövevény kezét ós Tihányi elé vezetve, örömtől sugárzó arccal mondotta: — Itt az ón jó Silvanom ! Lássa, menynyi szép ibolyát hozott nekem 1 II. Izzó nyári délután volt. A levelek lekonyultak a nap hevétől, a rekkenő höség leperzselte a virágok szirmait, A. levegő elviselhetetlen volt. Aki csak tehette, árnyékba menyekült. Oliva most is a templom lépcsőjón árulta virágait. Várta Silvanot, aki még reggel elment s mindeddig nem tért vissza. A leányka aggódni kezdett. Növelte félelmét a távolból időnként hallatszó moraj. A nap még teljes fényében ragyogott. Valami vakitó szürkeség vette körül korongját, mint rendesen, mikor vihar készülődik. Valóban a szélcsend megtört. Először forró fuvallat csapta meg az arcot. Majd erősbödni kezdet a szél. A morajlás mind közelebbről hallats 3tt. Végre sötét felhők tornyosultak föl az égen. Néhány pillanat alatt beborult. .Rettenetes vihar tört ki. A szélvész ordítva száguldott a palotasorok között. Dörgött, villámlott. Kövér esőcseppek hullottak alá a rohanó felhőkből, majd meg jégeső kerekedett. Oliva az utolsó percekig várta kedvesét. De mindhiába ! Nem tért vissza. Az aggódás annyira elterelte figyelmét a viharról, hogy csak akkor gondolt menekülésre, mikor a kemény jégdarabok hozzácsapódtak gyeng kis testéhez. Könybelábadt szép szemei még akkor is távolban révedeztek, kutatva, nem jön-e Silvanó. A jég mindsürübben hullott. A megrémült leányka fölkapta kosarát és a templomba akart menekülni. Az ajtó zárva volt. Oliva kétségbeesve szaladgált ide-oda. Az. istenkisórtö időben egy férfi közeledett. Oliva megkönnyebbülten rohant felé, azt hitte, hogy Silvanó. Nem is nézte, csak karjaiba omlott a férfinak, aki gyöngéden magához ölelve, vitte a bőrig átázott leányt a legközelebbi palota kapuja alá. Tihanyi volt. Oliva arcáról