Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) január-június • 18-53. szám

1904-06-09 / 47. szám

XXXI. évfolyam. Békéscsaba 1904. Csütörtök, junius hó 9-én 47. szám. BEEESHEGrYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak visszaMegjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillér Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Szerkesztő: FRANK ZOLTÁ1 Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Nemzeti elemek a gazdasági életben. - junius 8. (f) A nemzetek gazdasági élete szoros összefüggésben van azok közéletével. Gazdaságilag fejlett nemzetet erős és céltudatos nemzeti politika nélkül elképzelni sem tudunk, viszont nincs példa a történnetben oly esetre, ha egy hatalmas és önálló nemzet gazdasági élete fejletlen legyen. Anglia kereskedelme, ipara és mezőgazdasága abban a korszakban indul fejlődésének, melyben az imperiális politika először indul hóditó útjára. Nyeresége rohamosan szaporodott, nemzeti vagyona megkétszereződött. A német nemzeti eszmével karöltve jár a nemzeti gazdálkodás elve. Hazánk gazdasági fejlődése is az erős magyar nemzeti politika korába esik, és minden elernyed a nemzetietlen abszolutizmus éveiben. A gazdasági élet és nemzeti politika egymást föltételezi s egyik a másiknak mintegy kiegészítője. Nemzeti politika el sem képzelhető gazdasági programm nélkül és a legfényesebb gazdasági programmok épen azok, melyek egyenest feltételezik a nemzeti eszmét. A nemzeti eszme nem csupán a kereskedők szubjektív érzése, a kereskedelmet csak akkor hathatja e nemzeti eszme igazán át, ha a kormányzat maga is nemzeti. De viszont a nemzeti ideál csak akkor képes fényes eredményeket felmutatni, ha a kereskedők mindegyike ennek áll szolgálatában és egyedül a hazai termelést segiti terményei és ipari produktumai elhelyezésében. Iparpártotolás el sem képzelhető a kereskedelmet átható nemzeti eszme nélkül, negatív értelemben bizonyítja ezt jelenünk gazdasági elernyedése. Ha a magyar kereskedelem teljes odaadással támogatta volna a nemzeti termelést és ipari tevékenységet, akkor a közös vámterület dacára a gazdasági fellendülés elmaradhatatlan lett volna. E helyett kereskedőink az osztrák és egyéb külföldi ipar legodaadóbb támogatóinak bizonyultak s maguk is mintegy megerősítették közönségünket a hazai ipar iránt tanúsított indolenciájában. A magyar népnek, illetőleg intelligensebb elemeinek, valamint más nemzeteknek is megvolt rég időktől fogva az a nemes szokása, hogy elvből, vagy talán hiúságból csak azt vásárolta, ami idegen. Ugyanez tapasztalható, amint | emiitettük is, más nemzetek intelligenciájánál is. Igy pl. az orosz és német intelligencia francia iparcikkeket támogat teljes erejéből, mert utánozza a felsőbb köröket, a kik viszont ezt azért teszik, mert különb fényűzési és egyéb cikkekkel óhajtanak rendelkezni, mint a saját honi gyártmányaikat felhasználó középosztályok. Ez az idegenpártolás ez időtájt csakis az orosz és német városok lakosságánál van meg és sajnos, Magyarországon és a Balkán-félszigeti államokban. Oroszok és németek mind belátták, hogy ezzel csak nevetségessé válnak, amellett, hogy saját iparukat tönkre juttatják, s kereskedőik minden lehetőt elkövetnek az idegen termények kiszorítására. Eredményes lesz-e küzdelmük, az nem tartozik ide. Tény, hogy becsületesen helyt állanak elveikért. A magyar kereskedelemben nem tapasztalható ily áramlat és ez a nemzeti eszme hiánya. Ha kereskedőink csakis magyar gyártmányok és termények közvetítésére vállalkoznának, akkor a gazdasági fellendülés elmaradhatatlan lenne. Ehelyett csekély haszon és óriási kockázat mellett idegen és főleg osztrák termékeket és produktumokat árusítanak, és hogy az a jövőben lehetetlenné legyen, minden erőnkből arra kell törekednünk, hogy kereskedői világunkban a nemzeti eszme tért hódítson. Iparunkért. A magyar kereskedelmi miniszterek hivatalba lépésük alkalmával hatalmas programmot szoktak adni. Baross óta legalább minden miniszter ezt cselekedte, és ezen programmból minden csak programm maradt. Most, hogy előttünk van az uj minisztor sokat igérö terve, ismét az a kérdés merül fel előttünk, hogy nem marad az is csak — terv. A jövőnek ez legyen a feladata : fejleszteni, erösiteni a magyar ipart. Bár milyen furcsán hangozzék is ez, de mégis ugy van : az állam beavatkozástól valami sokat nem várunk. Legalább nem ebben a formában, amint ez nálunk divatban van. Hogy a kormány beavatkozása szükséges, az kétségtelen, de a beavatkozás módjának meg kell változni. Az állam legyen segítségére az egyesnek annyiban, hogy az akadályokat távolítsa el, amelyek az ipartelepek és gyárak felállításánál nálunk meglehetősen gyakoriak. A kormány iparfejlesztési munkájában eddig nélkülöztük különösen a helyi szempontok figyelemmel tartását. Ez alatt azt értjük, hogy ipartelepek és gyárak fejlesztése csak ugy lehetséges, ha az illető környék lakossága isbele vonatik az alapításba, helyesebben, hogy az illető város, falu lakossága keresetet találhasson ott; ez volna az igazi sociális politika, amelynek nyitját annyian keresik. Ha ebből a szempontból történnének az alapitások, sokkal előbbre lehetnénk. Megesett, hogy olyan alföldi helyeken, hol a lakosság foglalkozása a földmivelés volt műszaki gyárat alapítottak idegen munkásokkal ; ez magában véve nem volna baj, de igenis baj az, hogy ebből a lakosságnak úgyszólván semmi haszna nem volt, és nagyon sokáig nem is lesz, mert a munkát idegen munkások látják el. Az alföldön például nagy eredménnyel lehetne meghonosítani a kalapfonást, a harisnya készítését, a szép kézi munkák előállítását. Miért nem jöhetne éppen olyan divatba a székely vagy alföldi viseletnek egy-egy darabja, mint például a tiroli; ehez nem kellene egyéb, mint szervezni a nép iparát, műhelyeket felállítani, s az ipar oktatását az iskolai oktatással egybekötni. Tudjuk, hogy ezt máról holnapra megcselekedni nem lehet, de megkezdeni egyszer valahára kell. Az ország más helyén ismét a gyümölcs termelés virágzik, itt ennek megfelelő telepeketkell felállítani. A magyar ipart nem lehet fejleszteni semmiféle úgynevezett „gondos" tanulmányozással. Ilyen nyomokon kellene indulni, ha egészséges gazdasági életet akarunk teremteni, nem pedig örökösen állami szubvencióért sírni, a mely nélkül élni itt Magyarországon nem lehet. Hogyan törtónt ez eddig? Aki gyárat akar létesíteni, annak első és utolsó gondolata az állam. Külö Békésmegyei Közlöny tárcaja, Messziről. Járok az erdőben, szomorú erdőben, Hervadt levelek közt, elsárgult mezőben. És megállok egy-egy szép gondolatomnál, Hogy milyen jó volna, ha te is itt volnál, Ha te is itt volnál. Ülnénk a fák alatt hervadt levelekre, A szivünk, a lelkünk csak összenevetne, Biztató meséket suttognánk a fáknak, Szivünk melegétől virágok nyílnának, Virágok nyílnának . . . Kató József. A juhász. Irta : Ibranyi Miklós. — Hát szógám ! szó ide, szó oda, nem szívesen bocsájtalak utadra, mert külömb bojtárom voltál, mint az eddigiek, de hát te tudod a sorod, legényember vagy, lehet, zavarog valami a szived táján, na hát, na. Köhögött egyet az öreg juhász számadó, egy kis szünetet is tartott, meg a bajuszán is igazított valamit s igen komoly arccal nézegetett végig az előtte álló szép szál juhászbojtáron. A legény áll előtte levett kalappal, mint a czövek ; az ala csony, kis sáríalu szoba, mintha erre az ólőszoborra készült volna, olyan erősségnek tűnt fefr ez az alak s talán, ha ez kilép a házból, menten összedől. — Hát leszámoljunk ? — kérdi szünet után a gazda, — még egyszer kérdésbe teszlek szógám, mert egy szűrrel, egy pár csizmával javítást ígérnék s elengedem a két birka árát. — Köszönöm gazd'uram, szives jószándékát, megtérítem a kárt, de — elmegyek. — Hm ! ! — dünnyög egyet a gazda. Hát már rendben volnánk. Téged, Gyuri fiam, valahol még nálamnál is jobban szerethetnek. No meg az, aki téged szeret, nem is ilyen vén ember lesz, mint én. Na jó. Itt a béred. Itt van a leveled. Az asztalfiókból a számadó uram előadja a mondottakat. Gyuri a zsebébe teszi az elbocsátó levelet, átveszi a pénzt, megolvassa. — Megkövetem gazd'uram, a birkák ára nincs kifogva. — Nincs-e? Igazgat magán egyet az öreg gazda, mint aki zavarban van. Csak tartsd meg még, vissza ne add, azt sem tudom, hogy volt az az eset, s ha elmondtad, ugy mondom meg, mivel tartozol. — De gazd'uram ! — szabadkozott Gyurka — Na fiam ! Ejnye no ! Ülj le no, ki vagy már fizetve, csak vendég vagy már a nagy Hortobágyon — biztatja a fiút. — Hát, hogy igaz legyek, meg hogy belenézzen gazd'uram a lelkembe, hallgasson meg. Végigsimítja kezével a haját a legény, távolabb húzza a széket a gazduram asztalától, leül s elkezdi : — Szép tavaszi reggel volt, szójjelterült a nyáj a pusztaságon ; a Matyi, a szamár egyet-kettőt ugrott napfelkeltekor s a pulim, a Pörge meg-megzavart egy pár tévelygő jószágot. Hogy, hogynem, gazd'uram, egy kicsit ugy erőt vett rajtam a gondolkozás, hogy egyszer csak elővettem a furulyát s belefújtam. — Az a furulya-szó messze hallatszik a pusztán s elgondoltam, hadd hallja meg az a csikós, akit mult vasárnap a csárdában földhöz kanyarítottam. De a furulya hangja, gondoltam, még messzebb is elszáll — messze, messzire. Amint mutatja kezével a bojtár a hang szállását, kérdi a gazda ifjúi tűzzel: — Merre te, nova te? — Hejh, gazd'uram ! a visszaemlékezéstől csillogott a szeme a legénynek. — Az a furulyaszó elszállt annak a kis leánynak az ablakáig, akitől most két éve el kellett válnom De sok minden is eszembe jutott, hát hogyne felejtkeztem volna meg a nyájról? Egy nagyot sóhajtott s igy folytatta: Hát, hogy igaz legyek, tizenötéves volt a Marcsa, mikor a Kis Istvánék fonójában igy szólt hozzám, de osak ón kozzám, más nem is hallotta: Gyurka te ! olyan néhanéha jársz te csak mi hozzánk, — az édes apám pedig, meg az édes anyám nem zavarna ki, ha ón megkérném őket, hogy ne haragudjanak, ha a portánkra jösz. Leeset az orsója Marosának, messzeperdült, utána ugrottam, oda adtam neki, visszaváltásul csókot sem kértem tőle, ő azért olyan volt, mint a piros rózsa megerősítette a fonalat s ugy csendesen munkája közben igy szólt felém megént : Egyetlen gyermek vagyok én a háznál. — Erre gazd'uram visszaszóltam: Nyalkább legény is van nálamnál a faluban ós te mégis csak nekem mondod ezt. — Nem igaz a' Gyurka — ki mondja azt ? — Hát jól van, válaszoltam Marosának — a szivem meg ugy kalapált, mintha kilenc kovács vasat kalapálna benne — eljárok hozzátok. — El is jártam, jó szívvel is láttak a Marcsa szülei. Hazudnék, ha mást mondanók. Letakarás után, őszi idő tájban, mikor már a gólya elszállt s a fák leveleiket hullatták, hazajött a katonaságtól Selyem Marci ; most már ketten jártunk a házhoz, pedig a lány még csak eladónyi sem volt. Sok urifélesóget hozott magával a Marci, s mikor nagyon sokat beszólt a Marcsa fülébe, meg rá-rá kacsintott, mindég elszorult a szivem, tudja a jóisten, hogy miért ? Hiszen még valami nagy jussom sem volt ahhoz, hogy ón valamire számithassak. Egy este hazafelé tértem s a templom melletti nagy ákácfát amint elérem, megállok alatta; egy kicsit szemetelt az eső, — gondolom, — pihenőt tartok, pedig nem voltam nagy munkában sem. Ekkor, mintha valaki igy szólt volna hozzám : Gyurka te 1 hát minek fájjon a te szived, mikor nem is táj hat, hadd el ezt a falut, akkor gyere vissza, mikor nagy leány számba megy a Marcsa, akkor tudd meg tőle, játszani akar-e veled, vagy igazán szeret. Odavágtam a botommal tgy kiálló ákácgalyra, az ugy leperdült, mintha villám érte volna s hazatértem. Másnap búcsúzni mentem Marcsáókhoz, s mikor látta, hogy sem szó, sem sírásra nem maradok vissza: Gyuri! — szól könyezve — ne felejts el, szót sem váltok Selyem Marcival, de még egy legénynyel sem, mig te vissza nem jösz, Gyuri 1 — s ugy esengett, megfogta mind a két kezemet — gyere vissza egy év múlva, eladó leány leszek. Elhallgatott a legény, mintha gondolatban már a szeretőjénél volna, majd felállt, a széket visszaigazitotta az asztal mellé s kalapját két kezével igazgatni kezdte, — igy kerültem ón bojtárságra, gazd'uram, most egy éve. — Nagy szived van, szógám s megbecsüllek érte, hogy szavadnak állsz. De hát a két birka ? — El is tévelyedtem egy kicsit. Osak Marosára gondoltam, no de hát igy voltam akkor is, mikor furulyázás közben reája gondoltam. Nem láttam, nem hallottam semmit, csak arra a mosolygó szemű barna leánykára gondoltam, aki azt is mondta, hogy én vagyok a mindensóge, meg aki az én menyországom. Egyszer, amint elhalt a hang a pusztán, észbe kezdek kapni — nem hallom a vezérürü kolompját — a nyáját sem látom: a Pörge ott nyukszik mellettem, a Matyi meg, hogy elnémult a furulya, megütközve néz reám. Felpattanok, a Matyira vetem magam, az meg rohant velem lekonyitott füllel a csikóstanya felé. Pörge, hej ! elibe! egyetkettőt kiáltok a pulimra, a puli előre rohan, beéri a nyájat s tereli visszafelé. Vissza is került kettő hiján a nyáj. Az a kettő ott maradt, a csikósok lovai összevágták. — Hibáztam gazd'uram, nincs keresni valóm sem a csikóson, sem senki máson, mert az ők tanyájukhoz mentek állataim, — nem viseltem gondjukat, — hanem az a Pörge, meg az a Matyi, s egyet sodort a bajuszán, hogy még az