Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-07-30 / 61. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Csütörtök, julius hó 30-án 61. szám. BEEESHEfiT el KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Hit és vallás. - julius 29. Leó pápa elhunyt és folyik a küzdelem a pápai székért: készülődnek a konklavére, mely pénteken fog megkezdődni. Leó alakja a történelemé les?, mig az uj pápát ezer kiváncsi szem. fogja kutatni, ezer kiváncsi szem akarja ellesni még a gondolatát is: milyen útra tér. Haladni fog-e Leó utján, vagy elhajlik attól uj csapásra ? Leó, a pápa, aki hitt a magasztosban, természeti tehetségének egész erejével, tudásának minden fegyverével, logikájának teljes súlyával, a tapasztalt aggastyán méltó jóságával és a nála minden irányban müveit emberi ész összes bizonyságával azon törekedett, hogy kiegyeztesse a világi életet a dogmával, a szabályokat a lehetőséggel és a vallást a hittel. Á vallásnak fogikonysággal kell viseltetnie a jelen iránt. Nem szabad elzárkóznia a szabályok mögé és körülzárkóznia a dogma pontos tételeivel A vallás ma már nem tévesztheti meg az embert a szűkkeblű rigorizmussal. Nem verheti rablánczra lelkünk szárnyalását, nem igyekezhet kitépni szivünkből a benső áhitat gyökerező fáját, helyet készítvén a merev imádsági rend elsárgult lombjának, nem üldözheti a szépet, a fölemelő magasztos érzést: nem állhat útjában a jövendőnek a mult, a hitnek a vallás. S mellőzte az öreg pápa az ifjú hevet és visszatekintett a múltba, amikor az ember összes lelki épülete az volt, hogy est?, egyedül asztalnál imádságokat mormolt, mikor nem volt más könyve mint foliáns, biblia és szent könyv, amelyeknek lapjai zsíró sakká lettek forgatóik ujjától és akkor megértette, hogy a vallás azon a módon tudta közel két ezreden át a kép zelő és komoly emberi szellemet megragadni, hogy a hittel összeegyezett Ámde száz esztendő alatt megváltozott az emberi szellem és átalakult az emberi törekvés czélja. Uj eszmékért küzdenek az előharezos hősök : szemben a valással az ember lelki hitéért. Megnyugvást és gyámolitást keresnek az Isten tiszteletében, nem pedig formákhoz való ragasz'rodást. Ezeknek a tényeknek a jelentőségét vette észre a fehérhajú, tisztes, imádatos szerétettel környezett aggastyán. Észre veszi, hogy a vallás ismét kezd a hit felé közeledni ós a „pápa

1', az egyház feje igy bucsusztatja el a halott Renant, a XIX. század legnagyobb egyháztudósát. — Sajnálom a lelket, amely elköltözött. Ez az ember több jót tett az egyház érdekében, mint rosszat. A modern gondolkozás kételyeit fejezte ki és ezzel felrázta a mi theologusainkat közönyösségükből. A mindenható bizonyára elnézéssel lesz iránta, aki haragjának eszköze a korbács volt. A pápa mondotta ezeket, az egyház feje, a katholikus dogmának hivatalból őre. S a modern gondolkozás kételyeit nemcsak ki kell fejezni, hanem el is kell hinni. Méltánylandó az. A közönyösség alakuljon át bizodalommá és a vallás legyen emberéé, ne a multak remetéjene'c emberéé. A katholikusoknak éppen ugy, mint a protestánsoknak, a zsidóknak szintúgy, amiként az orosz orthodoxaak meg kell szereznie azt, a mit Pecci Joachim Renanról hiti. Milton, akinek gondolkodása némiképen hasonlít az öreg pápáéhoz, szintén ilyen kifejezésekkel ostorozta a tétlen szellemeket, akik gondolkozás nélkül hisznek és szolgaságból vallást csinálnak. „Az olyan ember, — irja Milton egyik hatalmas értekezésében — akinek hite igaz, eretnek lehet, ha csak azért hisz, mert a pápa mondotta. Maga az igizság lesz nála eretnekséggé. Mit tesz az ember ? Ügyvivőt keres, akinek gondjára és hitelére bizza vallási ügyét. Az ügyvivő tiszteletreméltó pap. de az igazat szólva: az embert, ez által az embert tette vallásává." Súlyos szavak ezek a puritánizmus teljhatalmának idején és súlyosak , a huszadik század hajnalának derengésénél. S a XX. század hajnalának derengése magával hozza majd az igazi hitet. A vallás nem politizál ós nem hatalomra vágyakozik, hanem Istent és embert keres. Föltámadnak az Eberhartok és Prohászkák, a teológiában tudást keresők, akik figyelik a modern gondolkodás kételyeit: amit kifejezett a Leó századának legnagyobb három embere : Zola, Spenczer és Tolsztoj. Nemcsak a katholicizmusra, hanem Európa egész lelki életére döntő lesz ennek a századnak hitbeli harca. A katholicizmus levetkőzi a dogmát, az orthodoxia az elvakitást, a protestánizmus a közönyt, a zsidóság a hagyományos hagyományokat. ... A világosság a régi fény, a dolgok elseje ekként kitör újra a mélyből. Megindul az éj homályán át és sugárzó felhőburokban meghódítja a földet. A hit ereje kiválik a vallás lentjárásából, felhőkig nyúlik majd formaságoktól meztelen gerince és az égig ér az örök szeretet csúcsával. S ehhez fognak sietni örvendő morajjal, amiként a fövényen hullámzó habok, az emberek milliói, ha újra föltámad a hit. Társadalmi bajok. Minden egyes ember a maga körében bizonyos hivatást tölt be. Ha a végzett munka arányban áll a jutalommal, ugy elégedettség jön létre, ellenben elégedetlenség. Az elégedetlen elem érzelmeinek a szociális eszmékben ad kifejezést. Ezen eszmék közelről vármegyénket is érintik, éppen azért, helyes a vele való foglalkozás. Az ember veleszületett természeténél fogva boldogságra törekszik. Készt kór a boldogságból, emberen kivül a természetben minden létező. A történelemben még az is boldogságra törekedett, a ki önmegtagadással szenvedett meggyőződéséért (Husz János, Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc); mert e meggyőződósben s önmegtagadásban lelte boldogságát. Ebből következik, hogy a boldogság fogalma sokféle. Mondhatni a hány az ember, mindmegannyi egyes fogalom a boldogságról. Némely ember evés, ivás, alvásban, másik tétlenség, munkásság, meggazdagodásban találja boldogságát. Sőt még a társadalmi állás is tekintetbe veendő, — mivelt, műveletlen. Es mind más ós más. A munkás ember panaszkodik a munkaadóra ; mert keveset fizet. A. munkaadó meg sokalja azt. Igy jön létre a bizalmatlanság, mely szülője a nép alsó rétegében a zúgolódásnak. Leggyakoribb panasz, hogy a társadalom műveltebb (intelligens) része a szegény embert nem becsüli meg. Hát kérem lehet, hogy ezen állitásnak itt-ott igazat kell adni; de a tapasztalás azok részéről, a kik a néppel közvetlenül érintkeznek, azt is bizonyítja, hogy a nép legnagyobb rétegében a tiszteletnek a megbecsülésnek az ő vezetőivel szemben egy csöpp szikrája nem ól. Inkább hallgat másnak a szavára, mint tanácsadója jóakaratú figyelmeztetésére. Megtörténik, hogy azzal szemben — a kiben látszólag legtöbb bizalma van — szivében a gyűlölet szikráját hordja. Azonban a tisztességnek, a becsületnek, mindezek melleit a nép körében is szép példáit látjuk. Értelmes, meggondolt cselekedeteik utánzásra méltók. Nem is azokBékésinegyei Közlöny tárcája. Péter és Pál. Irta: Cserzi Mihály. Pál a fapadon ül kint a ház előtt és sütkérezik a napon. Vessződarabra kötött madzagostorral csapkodja a földet, melyen apró tavaszi bogárkák tartják ide s tova a sétájukat. Továbbá a gyermekeket nézi, kik az eperfák közt, a friss gyöpön nagymótáznak. Mindezek igen alkalmas dolgok arra, hogy az ember el ne szunnyadjon a napsugarak melegjétől; bár az unalmat tökéletesen még sem űzik el. Megjön az szép lassan, azután ránehezedik az ember szempillájára. A karját körösztbe fonja ilyenkor a mellén, a lábait előre nyújtja, ásit, végre lebillen a feje és szundikál. A nap pedig cirógatja. Pál is eljutna már ehhez az állapothoz, azonban jön Péter, a sógor. — Aggyon Isten ! — mondja néhány lépésről. Pál kinyitja a szemét, fölnéz ós álmosan mosolyog. — Fogaggy Isten. — Mire végzi kend ? — Ehun-e, sütkérözök. — Jó idő van, — véli Péter az égre tekintve. — Jó ám, hál' Istennnek. Pál a csizmaszárát ütögeti a vesszővel, Péter pedig előbbre veti az egyik lábát és tömi a cseréppipát. A bajusza, amint rágyújt, vörös szin'oen ég s mint a ráktüsök mered előre az orra alatt. — Üljék kend le. — Jobb lösz? — nevei hozzá Péter. — Egy a fizetés. . Leül. A térde kiszögletesedik ós nyomja kifelé a foltot a nadrágon. Az egyiken lekeshedt a cérna is és most olyan, mintha lekívánkoznék róla a kakátdarabból való folt. — Hun járt kend délelőtt? — kérdezi később Péter. — Láttam belülről gyünni. — Törvénybe vótam. — Dehogy ? — Az ám. — Minek ? — Tanúnak a Sári gyerök ügyibe. — Aztán mire mönt kend ? — Elmondtam, amit tudtam. — Vallott kend ? — Hát . . . Mindönt egy szóig. — No ! . . . — Pedig ugy vöttem észre, nem ügön tetszött abirónak, hogy ugy beleereszködtem, de mondok, ha mán ide hittak, én bizony nem hagyok ki egy szót sem ! Elmondom tüvirül hegyire, ugy, amint törtónt. — Jó tötte kend . . Nem tilos a beszéd. — Persze, hogy nem. Pál ismét a földet birizgálja, Péter pedig a pipával vesződik. Rossz a dohánya, nem bir égni. Később ő kezd a beszédbe: — Hogy vót mán na, mondja kend el. — Hogy ? — köhint Pál. — Azt, azt . . . — Hát odaállok tuggya kend a rézfeszület elibe, szemközt a bíróval, azt' várom, hogy mit akar. Aszongya, hogy mondjam el az esetöt. A veszökedést, a mi szombaton napáldozat után történt itt a ház előtt ó . . . Elmondom no. Mór' ne mond]am el. Belekezdök aztán, mondok, kérőm szeretettel ós tekintetös urat, hát biz' az ugy volt az igazat mögvallva, hogy hétfőn hajnal, a mint föltápászkodok, aszondom az asszonynak, hogy hallodó-ó hó, ereggy mán a kamarába, vágj egy darab rozslíinyeret mög szalonnát, hogy mók ki a földre azt az elmaradt darabot fölásni. Az asszony kimén, hozza a kinyeret mög a szalonnát, beletöszöm a tarisznyába, a tarisznyát a nyakamba akasztom, akkó' jut eszembe kérőm, hogy nini, masina mög nincs a tartóba. Mondok, hallod-é anyjuk, vau ott a póezon egy egész pakli. Itt aztán beleszól a biró,hogy asszongya jó van, jó, ez nem ide tartozik. Dehogy nem tartozik ide, kérőm szeretettel, mondok nagyon is ide tartozik. Mer' mér' ? Mer' azér', hogy az ásást aznap nem birtam elvégezni, nagyon kemény vót a föd. Keddön röggel mögint csak kiballagok, mondok, ha a fölséges úristen erőt, egósségöt ád, harangszóra majd csak a végire járok. Ugy is vót. Cak az vót a baj, hogy amint kilépők a kapun, hát a sánta kudus gyün rám szömbe. No mondok, itt mán mőgén nem lösz szöröncsém. A sánta valahogy elkecmergött mellettem, ón mög möntem tovább. Ki is értem szöröncsósen, aztán neki fogtam a dolognak amúgy istenigazábul, hogy délre a végire érjek. Hát oda is értem, de szörnyen hullott rulam a verejték. Délben aztán, a mint cihelődök, fogom a szörszámot az egyet-mást hallom, hogy a tarisznya oldalát valami birizgálja. Ezt mán csak möglesöm, mondok mer' ez nem ögyóbb, mint egér. Lógugolok, nézőm, óccő csak kiját valaki. Az asszony. Gyün kiritt szömmel, törülgeti a képit a kötője sarkába. No, Krisztus verje mög a dolgodat, hát tégöd mi lelt. Asszongya, hogy a végrehajtók fölírtak mindönt, még a gyerök ködmenit is. Mondok oszt' tovább is de a biró mögent a szavamba vág. Aszongya, az Isten álgya mög kendet, né beszőjön tücsköt, bogarat össze, mondja amit kérdöztem. Mondok, ez se nem bogár, se nem tücsök, tekintetös ur, ha azt akarja, hogy nyomon beszéljek, hallgasson ki. Hát jó van. Átugrom aztán a végrehajtókat, ott penószögygyenek mög, a hun vannak, tovább mondom. Szerdán egész nap azon törtem a fejem, hogy mibül fizessem ki azt a kis porciót. A tehénre is gondoltam, hogy eladom, mög van egy-kót fölöntö búzám, amit magnak hagyogattam ... De nem vótam elég okos . . . Mit csinájjak a ki áldója van a világnak. Mit no ? . . . Amint igy töröm, zúzom magam éccö csak gyün a Varnyu komám, asszongya, hogy a fiamat, a Pali gyerököt befogták a vizitáción . . . Majd hanyat vágóttam. Tudtam, mondok, mer' nem nadrágos a gyerök. Az ur az mind untóglik. Eszrevöttem, tugya kend, magamat, hogy görbén szóltam, oszt hamarosan kiigenyösitöttem a szavamat. Mondok, mér' a mög mind kehös. Aztán tekintetes bíróság szörnyen el vótam szomorodva, mondok, most mán a dolog só köll, kapom magam másnap röggel átlüködök Topa Pótörhön, egy kis sziverösitőre. Teccik tűnni, aki ón tülem a hatodik vagy hetedik házba méri az italt. Ott van Hujántó Mihály, a harangozó, mög egy-két ilyen magamszőrü embör, hát bizon, mi tagadás, belemelegődtünk a beszédbe. Aszongya a Pótör, hogy az ángolokat mögónt elpáholták mán a burok. Mondok, az igön helös, amire mög a Mihály hirtelen rátromfol, hogy biz' az nem jól van . . . Hát bátya, mögent nem állja mög szónólkül a biró, belehujánt, hogy csak nem kezdők el politizálni. Mán hogy kezdenék, nem kezdők, de a való igazság okáér ezt is ól kell mondani . . . Igazságom van-é, sógor ? — Igaza van kendnek, nagyon is, — erősiti fej bólintva Péter. — No azé' mondom. Aztán föl is okosítottam a birót, mondok tekintetes bíróság, a legjavát csak nem lehet kihagyni. Mer' szógyön ide, szógyön oda, be kell